Vezércsel – Sorozat – kritika
A Netflix 2020-as nagy dobása a Vezércsel című sorozat, ami igazi sakkreneszánsz indított el világszerte. (E poszt szerzője is előkereste a sakktábláját.) Beth Harmon 7 epizódnyi felnövéstörténete Walter Tevis 1983-as könyvéből készült.
Beth 9 évesen kerül árvaházba egy közlekedési baleset után, melyben elveszti édesanyját. Az 1950-es évekbeli Methuen Otthon nem a legvidámabb hely egy morózus, teljes kívülállásba dermedt kislány számára. De cserében legalább teletömik az ott lakókat nyugtatóval. Mindkét motívum, azaz az elhagyatottság érzése és a kábítószer-függőség végighúzódik a teljes sorozaton, azaz Beth életének következő körülbelül 10 évén.
No de mi az, ami menekülést kínálhat egy kislány számára a fojtogató légkörű, merev intézményben? Bethnek ez a sakkjáték, amire azonnal teljes erőbedobással és végérvényesen rácuppan, amint megpillantja Mr. Sheibel, a mufurc gondnok előtti sakktáblát. Még jobb, amikor kiderül, hogy őstehetség a játékban, így nem csak a pincébe lelopózva tud lenyomni egy-egy partit, hanem fejben is, bármikor.
Isla Johnson, aki a főszereplő fiatalkori énjét alakítja, remekül adja a magányos, visszahúzódó kislányt. Nem hiába hozzák vissza őt később is pár flashback erejéig. Amikor Beth egy ügyes váltással hirtelen Anya Taylor-Joy-já változik, szokni is kell a tinédzseres izgés-mozgást az addigi jóval eszköztelenebb játék után.
Beth gyors sebességgel halad előre, egyre jobb játékossá válva, egyre keményebb ellenfelekkel szemközt találva magát. A horizonton pedig már nagyon hamar felsejlik a játék ledönthetetlen monolitjának, Borgov nagymesternek, az oroszok világbajnokának a sziluettje.
A Vezércsel című sorozat olyan mint egy ’60-as évekbeli álom. Messziről látszik, hogy a készítésénél nem spóroltak a lóvéval. Mintha az amerikai hétköznapok valahogy belekeveredtek volna egy tündérmesébe, de legalábbis egy divatmagazin lapjai közé. A kizárólag a sakknak élő, a külsőségekkel nem igazán törődő Beth Harmon is hamarosan echte divatmodellé változik. Ami cseppet sem probléma, hiszen Anya Taylor-Joy Beth-sze éteri jelenség. Enyhén manószerű arcával, teljes lényéből a világ iránti közönyt árasztva az a nehezen megfogható, furán szépséges kategória, akiért döglik a többi sakkozó.
A Vezércsel Beth egyszemélyes showja, ahol az epizódisták sűrűn váltogatják egymást. A kezdetben durván ellenszenves nevelőanya, Mrs. Wheatley marad talán csak huzamosabb ideig, aki léha, dologtalan teremtésből sikeresen felhozza magát a sokkal tetszetősebb életművész szintre.
A minisorozat hűen követi az alapjául szolgáló regényt. Két különbséggel. A Beth fejében zajló sakkjátszmákat, szó se róla, ügyesen kivetítették a plafonra, viszont az emberi ellenfelekkel szembeni játszmák nem adják vissza a Walter Tevis könyvében papírra vetett taktikus összecsapások izgalmait (ld. kritika a könyvről). Beth és aktuális opponense villámgyorsan lépdelnek a táblán, mintha hangyák nyüzsögnének a gatyájukban; mintha nem is 90+ percük lenne egy-egy összecsapásra, hanem állandóan rapid mérkőzéseket tolnának. A pillanatnyi állást így az arcukról tudod csak leolvasni: melyikük grimaszol éppen kétségbeesettebben. Egyszóval nem ártott volna egy kis vizualitás a mérkőzések köré sem. Az összecsapások izgalma így eléggé fékezett habzású marad.
A másik dolog, amiben nem éppen az előnyére tértek el az írott szövegtől, az az utolsó rész hollywoodi módra történő elsziruposítása, ahol főleg a magánéleti szálnál estek túlzásba. De a sorozat szerencsére mindezek ellenére is nagyszerű és teljes élményt kínál.
8,3/10
Vezércsel (The Queen’s Gambit). 2020. Minisorozat, 7 epizód (IMDb)