Andrzej Sapkowski: Fecske-torony – Könyv – kritika

A sorozat ötödik részének legfurább döntése volt, hogy legkedveltebb és egyben második legfontosabb karaktere, Cirilla hercegkisasszony csak néhány röpke jelenet erejéig tette tiszteletét benne. A Fecske-torony szerencsére orvosolja a hiányosságot, a tündevérű leányzó mindenki örömére ismét központi szereplővé válik. És még úgy is örülni lehet ennek a fejleménynek, hogy Bad Gal Ciri* már nem az a cukkancs teremtés, mint egykoron. Új barátai a Patkányok, hát, ahogy a nevük is mutatja, mocskos patkányok. De így legalább nem sokat bánkódsz értük, amikor Sapkowski a könyv elején kurtán-furcsán rövidre zárja a sorsukat. Noha adta magát a feltételezés, számomra legalábbis, hogy a Fecske-toronyban a Cirivel kiegészült rablóbanda fogja vinni a prímet.

Sapko bácsi ehelyett rálép a gázpedálra, és Ciri, valamint Geralt kompániája között ide-oda váltogatva felpörgeti a dolgokat.

A folyamatos, gyors iramú, néha jelenetről jelentre történő nézőpontváltások pedig feldobják a történetet. Tudjuk, a változatosság gyönyörködtet… Persze ennek is megvan a hátulütője, Sapko bácsi esetében mindenképpen: az egymást váltogató dagályos pátosz, majd az erre következő fárasztó idétlenkedés néha sajnos hajlamos kioltani egymás hatását.

Ugyanis amint átveszi az elbeszélő szerepét példának okáért a tökfilkó Kökörcsin, azonnal egyértelműen kiviláglik Sapko bácsi írásmódjának két fő jellegzetessége: a kényszeres szócséplés és az ügyetlen, általában azonnal besülő humorizálás iránti fékezhetetlen vágya. (A Fecske toronyra helyenként az isteni kegyelem fénye vetül, mert a Fél évszázad költészete című munka részleteit [és Kenna vallomását] olvasva néhányszor azért elvigyorodhatsz, mintha csak egy-egy jobb pillanatra Rejtő Jenő valamelyik könyvében találnád magad.)

Sapkowskinak a sorozat hatodik kötetében sikerül legelőször olyan főellenfelet alkotni, aki tényleg komolyan vehető. A halszemű, jéghideg Bonhart mestertől a hideg futkározik a többi szereplő és néha még az olvasó hátán is. És egy közeljövőben potenciálisan bekövetkező Geralt-Bonhart összecsapás borzongató ígérete is felsejlik a horizonton…

…Egészen addig, amíg Sapko bácsi fel nem áldozza Bonhart marcona fejvadászi hitelességét azzal, hogy e zord gyilkológépnek másodállásban a showbusiness-ben teremt érdekeltségeket.

Persze nem csak Bonhart lép ki néha saját karakteréből. Legalább ilyen értetlenül figyeled a vajákot, aki megkönyörül minden arra érdemtelenen, ellenben nagyon könnyen ítél (és oszt ki néhány sallert), ha a saját barátairól van szó. Továbbá micsoda egy főhős már az, aki ennyire híján van a humorérzéknek? Valójában ő a legsótlanabb alak az egész kompániában! Ráadásul olyan fárasztóan és tekervényesen közli a mondanivalóját, mint … ööö, izé … mint a Fecske-torony összes többi szereplője is. Geralt tulajdonképpen egy rinyagép. Egy szerencséje van csak, hogy kurva jól néz ki.

A könyv legostobább mondata:

„Cahir, Ceallach fia – kezdte el Geralt, miközben igyekezett, hogy ne legyen patetikus.”

Aztán így folytatta kb. egy oldallal később:

„És nekünk csak a bosszú maradt. Véres és kegyetlen bosszú, amiről még száz év múlva is legendák fognak keringeni. Olyan legendák, amelyeket az emberek félnek majd a sötétség beállta után meghallgatni. És azoknak, akik ilyen bűntényt szeretnének ismét elkövetni, megremeg a kezük, ha a bosszúnkra gondolnak. Elrettentő, fenyegető példát nyújtunk! Fulko Artevelde úr módszerével, a bölcs Fulko úréval, aki tudja, hogyan kell elbánni a gazemberekkel és a latrokkal. Az az elrettentő példa, amelyet mi nyújtunk, még őt is elképeszti majd!

Hát nem egyszerűbb lett volna ehelyett ez, ni?:

„Minden mocskos g*cinek, akinek ehhez köze volt, kurvára kitapossuk a belét!”

De.

A Fecske-torony a sok felesleges szószaporítás ellenére a Vaják-sorozat eddigi legizgalmasabb kötete. Tele van üldözéssel, kardpárbajokkal és drámával. És bár a virtuóz nézőpont-váltogatásoknak egy idő után vége szakad, Sapko bácsi Ciri révén kárpótol bennünket néhány igazán hatásos jelenettel.

Mivelhogy a vaják a könyv kb. kétharmadánál se szó, se beszéd, felszívódik. Helyette jön többek között egy viszonylag szórakoztató, de igazából teljesen felesleges koviri kitérő Dijkstrával a középpontban, aminek a lényegét fél mondatban el lehetett volna intézni. Sapko bácsi valamiért azt gondolja, sokkal jobban működik úgy egy regényfolyam, ha fél kötetekre eltűntet főszereplőket, aztán több száz oldalakkal, esetenként egy könyvvel később egyben letudja az elmaradást, ahelyett hogy párhuzamosan követné karakterei sorsát.

Pedig nem.

A korábbi köteteket meghatározó niilfgardi háború már csak takaréklángon pislákol, a hatodik részben a főhősök személyes sorsa áll a középpontban. Bár itt is az a baljós érzésed lehet, hogy a mester egyszerre akart túl nagyot meríteni. Emhyr császár ledózerolja a fél kontinenst, amihez jól jönne egy Cirella hercegkisasszonnyal kötött érdekházasság. Ez igazából a Vaják-saga veleje. Pont. Sapko bácsi azonban képtelen ezen a szinten megállni. Az Ősi vér gyermekének ennél jóval nagyobb feladatot tartogat. Hogy mit, miért és hogyan, az MÉG MINDIG nem igazán világos.

Annyi biztos csupán, hogy Sapko bácsi belógat a szereplők fölé mindenféle varázslókkal és tündékkel dúsított leszármazási vonalakat és különböző homályos jóslatokat, majd ezeket összekutyulja különféle mitológiával. De az egész kavarc jórészt öncélúnak tűnik. Mintha csak az lenne a lényeg, hogy ez az elegy minél hatalmasabbat durranjon.

Már csak egy rész van hátra a sorozatból, és kiderül, mire elég a puskapor.

6.9/10

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6 = Vaják-saga 4.)
Gabo Könyvkiadó. 2020. 517 oldal

* Bad Gal Ciri elegáns utalás Rihannára

—

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő