Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség – Könyv – kritika

Sapkowski két nem túl jól sikerült novelláskötet (lásd. Az utolsó kívánság & A végzet kardja – Könyvkritika) lekörmölése után a homlokára csapott és rebootolta sorozatát. A váltakozó színvonalú hosszabb-rövidebb történetek kaptak egy fő szálat. A háború pedig, mint központi motívum erre a kötetre érett be igazán és tett jót a sorozatnak.

A vaják, aki eddig a történetek szörnyetegeket miszlikbe aprító (vagy éppen rajtuk megkönyörülő) alakítója volt, a niilfgardi agresszió hatására közönséges átlagpolgárrá vedlik vissza, akin, mindenki máshoz hasonlóan, átgázolnak az események. (A helyzetet természetesen tovább súlyosbítja haverja, a balfasz Kökörcsin.)

A Tűzkeresztség c. ötödik rész a fantasy-regények legnagyobb kliséjét veszi alapul. (Hiába hazudják a könyvborítón a szemedbe folyamatosan, hogy e könyvek megújítják a megfáradt zsánert.) Geralt mellé változatos kalandozó kompánia szegődik. És nekiállnak kalandozni.

Geralt célja természetesen Ciri, a tündevérű meglepetés gyermek, számos baljós prófécia ígéretes betestesítőjének fellelése. Aki amúgy feltűnően keveset szerepel e kötetben, mindössze két jelenet erejéig bukkan fel. Ami azért is fájó pont, mert az előző kötetet legjobb fejezetei hozzá kötődnek.

Szerencsére ebben a részben is akad abszolút kedvelhető szereplő. A lassan a sötét oldal felé sodródó Ciri helyett érkezik Milva, a faék egyszerűségű, de azért derék íjászlány. (Nem teljesen egyenértékűek, na, ez tény.)

Az alulnézetből ábrázolt háború lehetetlenné teszi, hogy Geralt jól bevált foglalkozásának hódoljon, folyamatos lopakodó üzemmódban van az egész társaság. Sapkowski, aki, mondjuk ki őszintén, pocsék író, néha belenyúl a tutiba. Ezt most a háború természetrajzának ábrázolásával teszi. Mindent elural a brutalitás, a kiszámíthatatlan véletlen, és tökmindegy, hogy melyik oldalhoz számítod magad, akkor is ráfaraghatsz.

A könyvnek különös aktualitást ad, hogy miközben e sorokat írom, Vlagyimir Vlagyimirovics éppen egy hónapja löveti ész nélkül közös szomszédunkat, kb. ugyanolyan hajánál fogva előráncigált indokok alapján, mint a a niilfgardi Emhyr var Rejszmanfréd. És az sem tűnik teljesen alaptalan felvetésnek, hogy a lengyel Sapkowski háborús agresszorhoz keresve mértékadó ihletet, idegesen pisloghatott nagy keleti szomszédja irányába.

Sapko bácsi persze nem lenne önmaga, ha a háborús dúlások közé nem férnének be nála olyan epizódok is, aminek során az egész társaság mattrészegre issza magát. De mindig készen áll arra is, hogy megvillantsa védjegyét, a vásári, sőt esetenként egyenesen alpári humort. E cselekedete sajnos csak a legritkább esetben jár igazi sikerrel. E ritka kivételek egyike a Geraltékhoz csapódó törpék, és azok duhaj életöröme. A sorozatban először, tadadamm, őszintén vigyorogsz olvasás közben.

Miket vet még be Sapko bácsi, hogy eltántorítsa szegény olvasóit?

Nos, a Vaják-sorozat szövege előállítójának (azaz magának Sapko bácsinak természetesen) szóhasználata nagyon erősen emlékeztet egy füzetbe firkálgató amatőr szöveggyártó és egy felfuvalkodott klasszika-filológia professzor rosszul sikerült kereszteződésére.

Könyvsorozatára mindig is jellemző volt a fellengzős, idegen szavak túlhasználata. Na de Sapko bácsi a Tűzkeresztségben csúcsra járatja módszerét. Átlagosan kb. 3 mondatonként zsúfol bele könyvébe az alábbiakhoz hasonló kifejezéseket: animozitás, expiáció, hemorroid… Ezek közül az egyik az aranyér, csak mondom, de nem árulom el, hogy melyik.

Amikor ez a kényszeresen túlbonyolított szófosás összeadódik példának okáért a vámpírlétről való tudálékos okoskodással, erős késztetést érzel, hogy olvasás közben ütemesen csapdossad a saját fejed egy idegen szavak szótárával.

Ha már a vámpíroknál tartunk. Gyanúnk erős a tekintetben, hogy a fantasy-irodalom lengyel kismestere nem igazából gondolja ki előre, hogy honnan hová fog eljutni, csupán menet közben találja ki sagája cselekményét. És fix, hogy nincsenek nála előre lefektetett alapelvek pl. a szörnyek mitológiája terén sem. Szerzőnk régóta dobálózik már a szörnyetegek kapcsán a nagybetűs MUTÁCIÓVAL és az EVOLÚCIÓVAL. Azonban mindez nem gátolja abban, hogy ezek után rögtön bedobja, hogy vámpírjai nem vetnek árnyékot, nem látszanak a tükörben és – kizárólag teliholdkor – képesek denevér alakban repkedni. Azaz a fantasyba folyton belebarmolja az együgyű népi hiedelmeket.

Ezek miatt úgy összességében lehetetlenné válik, hogy ezt a könyvsorozatot valaha is teljesen komolyan lehessen venni, vagy ne adj’ isten, besorolni a zsáner nagy klasszikusai közé. Ahhoz sajnos túlságosan pongyola és összecsapott.

Mégis, egy nyolc könyvre rúgó széria, amiben vannak dögös varázslónők, strigák, vámpírok, sárkányok, az emberek ellen gerillamódszerekkel küzdő tündék, világvége-jóslat és ez az egész katyvasz egy világraszóló háborúban kulminál, túl nagyszabású ahhoz, hogy hibái ellenére is figyelmen kívül hagyd. No meg azért egy jó közepes szintet is képes hozni.

És amúgy most, a könyvsorozat során ismételten csak első ízben, tényleg kíváncsian várod, hogy mi fog történni.

6.9/10

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5 = Vaják-saga 3.)
Gabo Kiadó. 2020. 423 oldal

—

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő