Szántó Dániel: Egy pap vallomása – Könyv – kritika
Szántó Dániel nevével először egy könyvborítón találkoztam. Baljós előjel volt. (Ez volt az, ni.) Így aztán el is könyveltem magamban, hogy ha egyszer a kezembe kerül valami irománya, nyilván nem érdemesül többre, mint egy jó kis lehúzós kritikára. De csak félig lett igazam. (Na jó, kétharmadig.)
A könyv ugyanis olvastatja magát. Kb. a kétharmadáig. Ez nagy szó, mert a mostani magyar krimitermésből szinte egyetlen könyvön sem bírtam átrágni magam, leszámítva Cserháti Éva lehengerlőnek nem igazán nevezhető debütálását.
A sok, egyre bágyadtabb (pl. Fekete nap) skandináv krimi után felüdülés végre igazi tökös zsaruról olvasni. A hűvös, skandináv profizmus mélaságnak tűnik a túlhevült, folyton kanos és dugni akaró magyar zsernyákokhoz képest.
Horváth Viktor sztárnyomozó módszere kb. a Bábuk tánca rendőréjét követi: semmi különösebb pepecselgetés a nyomokkal, meg holmi (rövidre vágott) kihallgatásokkal, helyette támadnak az állandó hasznos felismerések. De a dolog így is működik.
A rendőrségi viszonyrendszer – bár hemzsegnek a yardon a túlpörgő primadonnák – nagyjából hihető. Persze csak nagyjából, mert a főszereplő és vetélytársa, a két összedolgozni képtelen egobajnok kicsinyes csatározása helyből megkérdőjelezi bármilyen rendőrségi munka hatékonyságát.
Azonban a könyv előrehaladtával az aggasztó jelek egyre inkább sokasodnak. Mintha a szerző képtelen lenne kordában tartani a sok különféle szálat. (Ezek közül több teljesen el is hal a végére.) A legelső aggasztó jelzés, mikor Szántó kb. 50 oldallal előbb véletlenszerűen bedobja egyik áldozat nevét, – azelőtt, hogy a nyomozás egyáltalán eljutott volna hozzá.
Továbbá minden kicsit felszínes. Túlbonyolított. A gonosz például MINDENT tud. A bűnügy viszont totálisan hiteltelen. A szerző roppant átgondoltan saját magát is megcáfolja az indítékkal, miután szereplői a leghatározottabban konstatálják, hogy a bizonyíthatatlan nem bizonyítható. Majd mégis nekirugaszkodnak, hogy ennek ellenére mégis csak jól bebizonyítsák. Azonban a várható eredmény olyan kicsi mintán alapul, nyomorult két főn, baszod, hogy te is tudod előre, az egész nem fog érni egy kalap szart sem.
A főhősök ellentmondásos, dr. house-osan bunkó, ámde hatékony karaktere ideig-óráig azért fenntartja az érdeklődést. Azonban a vaskos és túlírt könyv már fentebb jelzett kétharmadánál a szerző észrevehetően kezdi elveszteni a kontrollt az írás felett. Jönnek az egyre slendriánabb és értelmetlenebb fordulatok. A saját korábbi viselkedésüknek ellentmondó, sorozatban ellágyuló és meggárgyuló karakterek.
És megérkeznek a felesleges, sehova sem tartó jelenetek is. Jó példa erre a süket szövegeléssel kitöltött tévés interjú, vagy a még ennél is értelmezhetetlenebb főpolgármesternél tett látogatás – Tarlós István egy jóvalta kifinomultabb alteregójával.
De a non plus ultra, midőn Budai Viktor, a rendőrség ásza, legféltettebb titkának kilocsogásával porig alázza főnökét, az országos rendőrfőkapitányt… majd megy tovább a jelenet, mintha mi sem történt volna…
Közben azt veszed észre, hogy az addigi izgalmas és sodró lendület mély értelműnek meg magasztosnak szánt, de amúgy közhelyes és lapos szövegelésbe fullad. Meg, így a 21. század elején, már érthetetlenül komolyan vett vallásos maszlagba.
A főgonosz momentán egy vicc. A segítője szintén. Két nyomorult balfasz. Közben kíváncsian tűnődsz azon, hogy az Úristen természetét firtató nagy kísérletükhöz mi a lószar szükségük van a zsernyákok bevonására??? Azért, hogy sittre kerüljenek a végén? Nem igazán derül ki. Mintha, mondjuk, te otthon titokban robbanószert szeretnél kotyvasztani, de közben jó előre felnyomnád magad a 112-n…
Az erőfeszítés, mellyel Szántó Dániel meg akarja haladni a bűnügyi regény átlagát, sajnos csupán átlag alatti eredményt képes szülni.
6,7/10
Szántó Dániel: Egy pap vallomása
Alexandra Kiadó. 2020. 517 oldal