Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretett – Könyv – kritika
Vajon el lehet sütni tökre ugyanazt egy könyvsorozat második részében mint az elsőben? Naná: Délceg hímpéldány. Múltbéli trauma. Aranyos csajszi. Ugyanaz a nyüves Társaság. Az összes szereplő kenyérre kenhető. Mindannyian egy meseszerű, színes légbuborékban élnek, ahová a külvilág zajai nem hatolnak be. Buli buli hátán. És végső soron mindenki, de mindenki házasodni akar.
A két kötet alapján egyébként a korabeli férfiaknak (pláne, ha főrendek) oltári mákja van: a csajok már a láttukon elalélnak. Szóval minimális mértékben sem kell strapálniuk magukat. De egy magára valamit is adó feminista nem csupán ettől tépné ki csomókban a haját. Julia Quinn szerint a 19. század elején a csajok jórészt biztosak abban, hogy minden csapodár, a gyertyát mindkét végén égető szoknyavadász azonnal kezes báránnyá változik, amint oltár elé vezetett valakit. Nem tudom, hogy eljutok-e odáig ebben a sorozatban, amikor ezek a féleszű libák majd mind jól pofára esnek…
A „tüzes” Kate Sheffield szerencsére nem ilyen lány! Azonban hiába nem ilyen lány, ha ő is (majdnem) azonnal elalél a vikomt láttán. Á, megette a fene az egészet!
A két karakter közötti drámai összeütközés csúcspontja, mikor Kate ebe, Newton vizes bundájával lefröcsköli Bridgerton vikomtot. Szóval nem teljesen zökkenőmentes a dolog. A vikomt erős késztetést érez, hogy ott helyben megfojtsa. (A nőt meg a kutyát is.) Ugye emlékszünk, ő volt az a jómadár, aki az első etapban a herceg torkát markolászta. (A vikomtnak is megvan tehát a sötét oldala.)
Egy szó mint száz, a bugyutaságoktól A vikomt, aki engem szeretett sem mentes teljességgel. Bár a javára írandó, hogy ilyesmiből azért kevesebb található benne, mint az előző részben.
Persze olyan „életszerű” helyzetek attól még simán előfordulnak, mint például elkerülendő a találkozást az ellenszenves pinabubussal, bebújsz előle az asztal alá. Hátha nem buksz le, ugyebár.
Továbbá te magad is felszisszensz, amikor ez a fránya vikomt játékos évődések közben lazán gyomorba rúgja vágyai tárgyát… Majd egyéb kölcsönös inzultációk után, mintha mi se történt volna, enyelegni kezd vele.
A második rész egyvalamiben viszont határozottan túltesz az előzményén: jóval csöpögősebb. Talán köze van ehhez az egyértelműen csúcsra járatott eszképizmusnak is. Nagyon nehezen tudom nem elképzelni, ahogy e valóságtól minden ízében elrugaszkodott tündérmese női olvasói ne dülöngélnének jobbra-balra a meghatottságtól, amint a nagy, erős és férfias Anthony Bridgerton tanúbizonyságot tesz arról, hogy van lelke.
A sorozat előző kötetéhez hasonlóan A vikomt, aki engem szeretetett is végtelenül visszafogott, az egyre kanosabbá váló legidősebb Bridgerton fivérnek folyton azon jár az esze, hogy jól meg… csókolja(!) Kate-et. Sőt, szanaszét… csókolja(!). De majd’ 300 oldalt kell várnia az olvasónak és vele együtt a türelmetlenkedő vikomtnak is, mire az első cici előkerül. S miután Kate, ugyanúgy a nulláról indulva egyébiránt, mint Daphne az első részben, átesik a nászéjszaka megpróbáltatásain, csak akkor kezdődnek igazán Bridgerton gondjai. Mindenáron el kell kerülnie ugyanis, – hiszen az a gyengeség jele volna, még jó – hogy beleszeressen a feleségébe. Sok sikert hozzá, tökfilkó!
6.8/10
Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretetett (Bridgerton-család 2.)
GABO Könyvkiadó. 2021. 397 oldal