Az Erlendur-sorozat minden skandináv krimik archetípusa. Sötétség, lehangoltság & nyomorúság. És erőteljes atmoszféra. Egyszerűnek látszó, azonban a felszín alatt mély és drámai ügyek. Semmi végtelenségig szétcsavargatott hókuszpókusz (khm, Jo Nesbo: Kés) A saját démonait elengedni képtelen nyomozó viszont, úgy tűnt, az előző kötetben (Rókalyuk) megnyugvásra lelt. Erre most mi történik? A széria kap egy előzmény-kötetet, amiben minden ugyanolyan, mint az összes megelőző részben, kivéve, hogy főhősünk még csupán újonc közlekedési rendőr. Ami egy pillanatig sem tartja vissza attól, hogy magánnyomozást folytasson egy lezáratlan ügyben (vagy kettőben).

Erlendur nem valami izgalmas egyéniség. És régebben sem volt az. Mufurc, magának való alak. Közönyös a világ dolgai iránt. Attól elalszol, ha ránézel. Esténként a várost rója egymagában, annyira nincs mit csinálnia… (Pedig nekiállhatna egy könyvnek is, vagy mittomén. De, á, nem.)

A sorozatban már régen szétesett a házassága, a gyerekeivel is romokban a viszonya, és családalapítása rögös kezdeti lépéseit szemlélve ezeken a lapokon, rögtön egyértelmű is lesz, hogy miért. Mert kábé annyira teszi oda magát egy párkapcsolatban, mint egy lekapcsolt állólámpa.

A tetejébe Erlendur ekkoriban még grammarnáci is volt!

Egy krimi szempontjából viszont mindez fikarcnyit se számít, ha a nyomozó levakarhatatlan kullancsként tapad rá egy ügyre. Még úgy is, hogy az áldozat egy közönséges hajléktalan, aki részegen belecsúszott valami tóba és megfulladt. Téged érdekelne egy ilyen eset, ha zsaru vagy? Gyorsabban zárnád le az ügyet balesetként, mint amíg valaki az őrsön rendelne még egy adag csokis fánkot. De Erlendur, ő aztán nem.

Nem vitás, sőt egészen egyértelmű, hogy ez a könyv sokkal érdekfeszítőbb lenne, ha az áldozat egy dögös szőke (ld. Michael Connelly: A feslett szőke), ámbár akkor az már, lehet, nem is skandináv krimi volna. Mégis, mégis muszáj egyértelművé tenni, hogy egy lecsúszott csavargó hátterének feltérképezését követni körülbelül olyan érdekfeszítő, mintha Erlendur közrendőr egy kondér bűzölgő kotyvalékot kavargatna. Amikor kiemel belőle egy-egy merítőkanálnyit, hogy jobban szemügyre vegye, az újra és újra ugyanannak az orrfacsaró trutymónak bizonyul.

Erlendur ide-oda császkál Hannibál, az áldozat rokonai és üzletfelei között, és Hannibál lecsúszásának tragikus történetét leszámítva ugyanazt a pár információmorzsát csócsálgatja. Se véget, se hosszat nem érően. Ezerszer elismételve ugyanazt.

Ami alapesetben szimpatikussá teszi a skandináv krimik egyik legegyedibb detektívét, az ebben a kötetben fárasztó és unalmas buzgárkodás. A szerző kevéssé szórakoztatónak bizonyuló kísérlete arra, hogy a szokásos skandináv nyomort még egy szinttel lejjebbre tornássza.

Sigurdasson nem erőltette agyon magát ezzel a bűnüggyel. Végtelenül egyszerű történet-bonyolítás, semmi firleflanc, egy ordítóan szokványos, húgy- és állott alkoholszagot árasztó bűnügy. És elég jó esély arra, hogy Erlendur legközelebb egy tehénlopási-ügybe veti bele magát megingathatatlan buzgalommal.

6.9/10

Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák (Ifjú Erlendur 1.)
Central Kiadói Csoport. 2020. 303 oldal

Ha az előző kötet (ld. Sebzett nagyvadak) volt a trilógia „Birodalom visszavágja” (az volt, az volt) akkor ez micsodája? „A jedi visszatérje? Az. De tényleg. Kb. ugyanott tartanak főhőseink mint a nevezetes filmsorozat lázadói a középső epizód legvégén. A földbe taposva.

Niels Oxen ráadásul egy másik ismert mű főszereplőjével is elemi hasonlóságot mutat: Jason Bourne-al. És ami Robert Ludlum főműve esetében működik… nos, az itt is működik. Oxent kipecázza a vízből egy munkájától eltiltott orvos, majd összeférceli. Közepesen hosszú lábadozás után pedig Oxen újra felveszi a kesztyűt.

A könyv felturbózott skandináv krimi, és kb. ugyanazt a receptet követi mint Ingar Johnsrud Kereszt-je, a krimit ötvözi thrillerrel és akcióval. Annyi kiegészítéssel, hogy Oxen kalandjai nem válnak teljesen komolytalanná a végére mint Johnsrudnál. És a pár kisebb döccenő ellenére a legmagasabb dán katonai kitüntetés birtokosa képes arra, hogy elvigye a hátán a cselekményt.

A könyv legjobb részei is azok, amikor Oxen a speciálisan készségeit használja. Felméri a terepet, beszivárog valahová, kommandózik. Bár Jensen néha azt hiszi, hogy mi olvasók lágyszívű, finomkodó széplelkek vagyunk, talán ezért olyan könyörületes néha Oxen, – pont amikor nem kéne, – mint egy Golden retriever. Így feldühített ellenfelének ki kell várnia, hogy a tapintatos dán hátat fordítson neki, hogy ő megtámadhassa, és Oxen ezután már önvédelemre hivatkozva nyugodt szívvel kitaposhassa a belét.

Az akciórészek persze csak a fűszert jelentik a jóval hangsúlyosabb nyomozás mellett. Szerencsére Jens Henrik Jensen menet közben rájött arra, hogy ha mindent rögtön elárul nekünk, és semmi rejtély nem marad, az nem túl izgalmas. Ezért Oxen és Margarethe Franck is külföldön kutakodnak újabb infók után, hogy beazonosíthassák a titokzatos nagyfőnököt, Mr. Keletet. Miközben Oxennek, ugyebár már egy valag papirosa van cakkumpakk az egész Danehof szervezeti felépítéséről. Nem tudom, csak én gondolom-e úgy, hogy sokkal egyszerűbb dolguk lenne, ha súlyos, tompa tárgyakkal addig ütlegelnék e sunyi szervezet már ismert tagjait, amíg azok ki nem köhögik az infót?

Mindegy, ők tudják, az ő nyomozásuk. Ami néha szó szerint egy jázminbokor leveleibe kapaszkodik. De azért a nevetségesen túlbonyolított (a levélbeni kód igazi facepalm) spanyol kitérőt leszámítva végig fenntartja az érdeklődést, tele van csavarokkal, tévutakkal és nagy pofára esésekkel.

Oxen helyett azonban a Tisztító tűz nagyjából közepétől egy másik szereplő kerül előtérbe, a könyv második fele egyenesen az ő egyszemélyes jutalomjátéka. Talán mert poszttraumatikus stressz szindrómával te sem lennél túl jó tervezésben, vagy Niels Oxen egyszerűen csak nem elég magasan kvalifikált a cselszövésekhez. Mindegy is, a nyugdíjas titkosszolgálati főmufti, Alex Mossman kavarja őhelyette is. Az exkommandós és Franck pedig visszaminősülnek dróton rángatott bábokká. Ez egy kicsit fura egy Oxenről elnevezett könyvsorozatban, de tulajdonképpen nincs jelentősége. A sok fondorlat után (ami talán egy-kettővel több is a kelleténél) a könyv vége teljesen reálisnak hat, a legtöbb dolog közmegelégedésre zárul, bár azért akad olyasmi is, ami sejtelmesen nyitva marad.

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Ez lehetne a világ legértelmetlenebb titkos szövetségének, a Danehofnak a mottója. Akiknek a céljaik nemesek, maximálisan országuk érdekeit tartják a szemük előtt, de céljaikat simán megvalósíthatnák parlamentáris keretek között, lobbizás útján vagy a Consilium think-thankját felhasználva. DE NEM. Ők inkább milliókat áldoznak arra, hogy idióta haverjaikat pozícióban tartsák vagy lelövöldöztessék – csupán a biztonság kedvéért – gittegyletük szenilissé váló tagjait.

Miért? Azon kívüli, hogy Jensen nem tudott ennél a béna társaságnál jobbat kiókumlálni?

Mert unatkoznak? Ember ép ésszel fel nem érheti, hogy magas pozícióban lévő egyének, akinek van rendes melójuk és családjuk, mi a büdös francért ármánykodnak ilyen láma társaságban?

Amikor elmehetnének helyette túrázni, játszhatnának a telefonjukon, vagy éppen OLVASHATNÁNAK KÖNYVET is. Például skandináv krimit.

7,7/10

Jens Henrik Jensen: Tisztító tűz (Oxen-trilógia 3.)
Kossuth Kiadó. 2020. 539 oldal

Vannak olyan könyvek, amelyek után már előre eltervezed, hogy a szerző következő művét unni fogod mint állat. Ilyen volt pölö a Fekete nap is. Aztán szerencsére mégsem így történt, mert kiderült, hogy ez a könyv első ránézésre ravaszul sokkal közepesebbnek álcázza magát, mint amilyen. Nagy spíler a szerző, csalafintán rávesz, hogy folyton az el-elhintett infómorzsákon járasd az agyad, melyek hatására hol egyik, hol a másik szereplő lesz gyanúsabb (legalábbis a bizonyíték-hamisítási ügyben) (kábé ugyanazzal a módszerrel, mint Jane Harper tette Az elveszett férfi c. krimiben).

De azért te rutinos krimiolvasóként már nagyjából az elején sejted, hogy ki rakta oda azt a nyomorult csikket (sajnos rosszul, mert persze átvertek) és azt is, hogy ki volt a tettes (ami viszont most kivételesen bejött.)

A másik trükk, amivel Horst behálóz, annak köszönhető, hogy Wisting főnyomozó egy réges-régi ügyben szaglászik, így rengeteg anyag hozzáférhető már kezdettől fogva, nem szükséges a sok tévútra vezető hamis nyom & egyéb pepecselések – emiatt már a legelején nagyobb horderejűnek érzed az ügyet.

Na és a korábbi részben a regényhez magához hasonlóan szürkés Wisting itt nem lacafacázik annyit. Igazi tökös zsaru, ha éppen az kell – de ezzel párhuzamosan megmarad azért mintaapának is, hogy néha elábrándozol azon, milyen jó lett volna elcserélni egy ilyen szülőre a saját szenvedélybeteg faterodat.

Wisting csemetéje, Line nyomozásáról meg az a véleményed, hogy nekiálltál már több olyan skandináv kriminek, amelyben újságíró nyomozott, aztán abba is hagytad őket mindig. (Jó, valószínűleg alapból is szarok voltak.) Mert hát egy firkásznak sosicsenek meg az infói a teljes képről, csak beleüti a nyavalyás orrát abba, amibe nem kellene.

És így tesz persze Line is. De Horstnál most minden összejött, Line teljesen egyenrangú nyomozó félnek bizonyul hivatásos atyjával. Az egyetlen kisebb, szinte észrevehetetlen döccenő Line, de talán az egész könyv kapcsán is, amikor a derék leányzó a főnökét kárhoztatja a haszonelvű, kattintásvadász módszerei miatt, – aztán később a saját cikke esetében kiköpött ugyanúgy ravaszkodik ő is. Hiába, no, clickbait forever.

Wisting és lánya szépen lassan végigvezetnek a réges-régi ügyön, és egyre jobban belerántanak téged is. Oké, a nagy leleplezés nem vág földhöz, de a történet a maga egyszerű, visszafogott vonalvezetésével is simán kiemelkedik a nyavalygós, depresszív és túlbonyolított skandináv krimik tengeréből.

Pláne, hogy a bűnügyi regények személyes kedvencemnek tekintett azon alfajába tartozik, ahol – mint mondjuk, a Bosch-sorozatnál is -a könyv alapja a precíz és hiteles rendőrségi munka.

Értékelés: 8/10

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Central Kiadói Csoport. 2020. 335 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Tove Alsterdal: Elnyelte a föld