John Sandford: Arany préda – Könyv – kritika
Az megvan, hogy már annyira unod a melódat, hogy majdnem lekoppan a fejed közben az íróasztalra?
Képzeld el ezt úgy, hogy regényíró vagy, az írói álneved John Sandford és úgy nagyjából 10 éve félálomban írod a krimiket. De a sokan mégis megveszik, mert a Préda-sorozat köbö első tíz része tök jó volt, és nem veszik észre, hogy közben tök szarok lettek.
Én nem ilyen hülye vagyok, mivel egy árva fillért nem adok ezekért a silány vackokért. Manci néném viszont zsákszámra veszi a krimiket, van neki vagy 15 ezer darab a padláson.
– „Elment a maradék eszed is, öreglány?” – kérdezem tőle mindig Sandford egy-egy könyvét lóbálva. – „Minek veszed még ezeket a szarokat?”
– „Hát te minek olvasod, hülyegyerek?” – kérdez vissza ő.
A franc se tudja, minek olvasom.
Davenport valamikor az előző kötetben seriff lett, de hogyan, sejtelmem sincs, mert az volt az első rész a sorozatban, amit kihagytam. Olyan silány volt már maga a felvezetés is, hogy Davenport színre botorkálásáig el se jutottam.
A könyvekkel alapjáraton amúgy nem lenne baj, thriller és krimi közötti határvonalon csaponganak ide-oda mind. Még csak a rendes nyomozás sincs belőlük kispórolva. Csak ugye félig lekókadt fejjel körmölik őket, a papirosra elnehezült szempillákkal meredvén, miközben „tiszta nyál csordul ki Sandford szája végén.”
Emiatt sikerül az írás papírízűre és slendriánra. Unalmasra és összecsapottra. Minden szereplő ugyanolyan megkülönböztethetetlenül szürkére. Főleg rendőrségi vonalon.
Davenport egy-egy nyomozás során kapcsolatba kerül vagy 15 másik zsernyákkal, de két oldal után már nem is emlékszel rájuk. Ráadásul ő maga is ugyanazokat a fárasztó, humortalan tréfálkozásokat ejti meg menetrendszerűen, amiket már 11 résszel ezelőtt is kezdtél aggasztóan egyformának találni.
Az se segít sokat, ha Virgil „Fucking” Flowers ugrik be egy-egy epizódra derék főhősünk helyett a könyvsorozatba. Ha leráncigálod a pinabubus helyettesítőről a zenekaros pólót, a veszkócsizmát és ollóval nekiesel a hajának, nos, e műveletek után kiköpött a haverja teljes mása bámul veled szemközt. Még az is lehet, hogy ő maga Davenport, csak parókában és álöltözékben. És mindez talán csak arra szolgál, hogy ez utóbbi befűzhessen nyomozás közben pár spinét úgy, hogy az asszony meg ne tudja.
Viszont minden béna sorozat írása közben előfordulhat a csillagok szerencsés együttállása. Egy rossz széria John Sandford életében, amikor full ideg a szerencsétlen, stresszes vagy az aranyere gyötri éppen – a lényeg, hogy CSEPPET SE ÁLMOS, ezért jobban az írásra tud koncentrálni. Prédának okáért ez most ilyen helyzet.
A nyomozás, jelen esetben két rabló- & tömeggyilkos utáni hajsza, egészen élénkre sikeredett. A karaktereket is sikerült eltalálni. Olvasod a könyvet, olvasod és éppen megállapítod, hogy milyen szimpatikus és karizmatikus arcok ezek a rablók, amikor puff, halomra lövik a drogkartell pár tagját, lányunokástól. (Laikusként persze azt gondolnád, hogy a drogkartellben fokozottan ügyelnek arra, hogy a nyugodt munkavégzés érdekében a csemeték ne lábatlankodjanak a munkahelyükön. De nem így van.)
A drogkartell tettvágytól buzgó bérgyilkosai is elsőre megjegyezhetőek, bár laikusként megint csak azt feltételeznéd, hogy kevésbé irányítanák magukra a figyelmet, ha információszerzés céljából csak felpofoznák kikérdezésük alanyait, ahelyett hogy feldarabolnák őket.
Sőt még Davenport két új zsarusegítőjét is sikeredett kellően egyedire MEGALKOTNI.
Aha. Aztán ekkor rájössz, hogy menet közben betekintést nyerhettél a karakterépítés magasiskolájába: fentiek mindannyian változatos rasszba, nembe de legfőképpen magasságba tartoznak. És néha ennyi is elég.
A 3 különféle társaság különféle kombinációban kergetőzik egymással és lövöldözik egymásra. És az átkozott Sandford még azt is eléri kivételesen, hogy a hajsza izgalmában felváltva drukkoljál a rablóknak és a rendőröknek. Természetesen ezeket a szép pillanatokat alkalmanként rutinból lerontja, elég csupán a 2, életük szerelmét elveszítő, majd 2 perc múlva már lazán viccelődő vagy éppenséggel csajokkal évődő szereplőre gondolni.
De száz szónak is egy a vége, az évek óta döglődő sorozatnak ez egy határozott életjeleket mutató darabja, ami néha-néha még a bántóan lagymatag párbeszédektől hemzsegő középszeren is képes felülemelkedni.
6.9/10
John Sandford: Arany préda (Lucas Davenport 27.)
Művelt Nép. 2020. 396 oldal