Guzel Jahina: A Volga gyermekei – Könyv – kritika

A 18. században németek tízezrei települtek át Oroszországba Nagy Katalin cárnő felhívására. Megőrizték nyelvüket, identitásukat, minden szép és jó volt. Aztán jött a Nagy Októberi. A többit el lehet képzelni.

Guzel Jahina számos díjjal elismert első könyvét, a Zulejka kinyitja a szemét-ET 33 nyelvre fordították le, szerzője világhírűvé vált. Stílusát García Marquez mágikus realizmusához hasonlítják. Míg azonban a kolumbiai szerző kis faluján, Macondón 100 év alatt áthömpölyög egy teljes kontinens több évszázados történelme, addig Jahina második regényének főhőse, Bach Schulmeister csupán a Volga túlpartjáról, a biztos távolból figyeli Gnadenthalt.

A Száz év magány Buendía-családjának tagjai történelemformáló alakok, de legalábbis nagy formátumú személyiségek. Bach Schulmeisternek köze nincs az eseményekhez. És mindamellett egy egyebugya alak.

Egy gügye. Egy tökfilkó. Egy mesüge. Egy életképtelen mamlasz. Te meg feszengve figyeled, ahogy előbb egy, majd később még egy ember életét vágja tönkre sikeresen. Egy mentsége akad mindössze, a saját kis mikrokozmoszán kívül még rosszabbul mennek a dolgok. Előbb a polgárháború zajlik, aztán a kolhozosítás.

A mágikus realizmus mint olyan éppen csak pár oldalra teszi tiszteletét a szövegben, de a koncepció hamar erejét veszti, főképp Jahina teljesen elfuserált főhőse miatt. Hogy a Bach tanító által fabrikált mesék bármilyen hatással volnának Gnadenthalra? Hahaha! Nincs az az Isten!

Bach örök kívülálló. A falusiak, akikről hamar kiderül, hogy jóravaló és dolgos, de amúgy faék egyszerűségű népek, levegőnek nézik. Ő maga pedig jobbára csak mint éjjeli tolvaj lopózik be Gnadenthalba. Így aztán az olvasó meglehetősen nehezen bír kötődést kialakítani úgy en bloch a Volga-menti németek szovjet köztársaságával. A gonosz ördögfattya által uralt birodalom zivatarai mintha csak valahol a távoli messzeségben dörögnének.

Az alapbeállításon mindentől rettegő Bach eldolgozgat a tanyáján, almát termeszt, halat fog, megreparál ezt-azt, és majomszeretettel csüng lakótársain. De mivel a főszereplő hosszabb időre soha nem lép ki ebből a szűk környezetből, A Volga gyermekei nem igazán tud általános érvényűvé válni. Az időből kiragadott Bach-család és a szovjet történelem acélszürke gőzmozdonya két teljesen külön pályán haladnak.

Ha már a gonosz ördögfattyánál tartunk: egy eléggé nehezen értelmezhető döntés hatására maga a Gazda, Sztálin elvtárs is tiszteletét teszi a regény lapjain, több ízben, teljesen váratlanul, a cselekmény szövetéből kiragadott különálló fejezetekben: Várja, hogy Lenin elvtárs kipurcanjon végre. Biliárdozik. Halakat etet. Aztán kutyákat etet a korábban etetett halakkal. Vagy éppen repülőgépre száll és beflessel. Úgy ám, repcsizés közben a köztudottan rideg, gunyoros Sztálin karakteridegennek tűnő módon még képzelegni is elkezd.

Mindent összevetve lehetséges lenne, hogy Guzel Jahina előző könyve sikerrecepjét gyártotta le újra, némi módosítással? (Kisebbségi népcsoport & a kommunizmus találkozása a boncasztalon?)

Könnyedén.

Azonban mindebből nem sülne ki semmi jó, ha Jahina nem lenne átkozottul ügyes tollú író. De az. Nagyon szép, szemet gyönyörködtető prózát ír, sűrű szövésű, gazdagon díszített mondatokkal, amelyek mégis könnyedén lecsusszannak az egyszeri olvasó torkán.

Az egységes stílusú írás egy ízben lép ki medréből (atyaisten, mennyi képzavar van ebben a posztban!), amikor új szereplő bukkan fel Bach tanyáján, Vászka, a csavargó kisfiú. Te meg már előre dörzsölöd a tenyeredet, na, majd jól elbassza ennek is az életét csórikám. De ekkor csuda történik, a regény átvált szentimentálisba (női író, hoppá), egy kis szeretetteljes irónia is kerül a sorok közé, te meg azt veszed észre, hogy meghatódsz.

A szerző, aki saját dolgát nehezítette meg azzal, hogy egy tartalmilag ennyire féloldalasra dőlt könyvet írt, másfelől van annyira rátermett, hogy ebből a helyzetből is kihozza a maximumot. A nyamvadék, sükebóka Bach tanítót, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült kicsit is rokonszenvessé tenni. Viszont lakótársai, az éteri Clara, az életteli Antje és a vásott Vászka sorsa folyamatos féltő aggodalmaskodásra készteti az olvasót.

A letűnt kor, a hétköznapi paraszti életforma végtelenül aprólékos megjelenítése sem tűnik kapásból a legberántósabb témának. Jahina magával ragadó előadásmódja azonban ezen a problémán is átsegít. És ha a hétköznapi és a történelmi nem is ér össze sikeresen, legfeljebb egy-egy momentum erejéig – emiatt marad a könyv végi epilógus is teljesen hatástalan – összességében mégiscsak egy egészen jó, és határozottan egyedi írásművet olvashattunk.

7.8/10

Guzel Jahina: A Volga gyermekei
Helikon Kiadó. 2020. 434 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé

—-

Hova máshova, ha nem ide dukálna a blogon lassan hagyománnyá váló ruszkis vicc rovat:

A Kommunista Párt helyi ülését tartják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából. Az elnök beszédet mond: – Kedves elvtársak! Nézzük csak meg Pártunk elképesztő eredményeit a forradalom után. Itt van például Marija. Ki volt ő a forradalom előtt? Egy írástudatlan paraszt, csak egyetlen ruhája volt, még cipője sem. És most? Példaértékű fejőlány, akit az egész környéken ismernek. Vagy vegyük Ivan Andrejevet. Ő volt a legszegényebb ember ebben a faluban: nem volt lova, tehene, még csak egy fejszéje sem. És most? Most traktoros, két pár cipővel! Vagy éppen Trofim Szemjonovics Alekszejevet – utálatos huligán volt, részeges és mocskos csavargó. Egy kóbor macskát se bízott volna rá senki, hiszen bármit ellopna, amire ráteszi a kezét. És most ő a járási párttitkár!