Richard Osman előző könyvének világsikeréből kiindulva nyilván a világ nyugdíjasai tetemes részének dobbant meg jól hallhatóan a szíve a folytatás láttán.

Érthető. Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Tojnak a fejedre. Ez a világ rendje. DE nem ebben a könyvben. 

Richard Osman felismerte a piaci rést, behatolt rajta és szerencséje is lett. A világ nyugdíjasainak tetemes része pedig rohant ballagott azonnal a könyvesboltba, hogy remekül szórakozzon sorstársai hihetetlen kalandjain.

Másrészt viszont a világ nem nyugdíjas része talán nem szórakozik ugyanilyen jól. Még akkor sem, ha A férfi, aki kétszer halt meg paraszthajszálnyival jobban sikerült elődjénél.

Bocsi, de ez van, ha nyugdíjasoknak írsz nyugdíjasokról. Valahogy nem pörög annyira a dolog. A szereplők el-elfelejtenek dolgokat, beszunyókálnak néha és az érzelmek is már csak takaréklángon lobognak. Az egész valahogy olyan ráérős.

Amiről persze nem a nyomiklub nyugdíjasai tehetnek elsősorban, hanem a nyugdíjas lelkületű szerző.

Miért mondom ezt?

Mert Osman második krimije ugyanolyan súlytalan lett mint az első. Jó, jó az agysejtjeid most nem jól hallható pattogással kapcsolják le magukat, mint a Csütörtököt mondott nyomozóklub keszekusza (és egyre uncsibb) történetvezetése közben, de azért elég álmosan pislákolnak.

Richard Osman könyvei körülbelül 80 évvel le vannak maradva a krimiirodalom evolúciós folyamatában ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Egyszerűen a legtöbb mozzanatuk hiteltelen. A nyugger nyomozócsapatot azonnal, gondolkodás nélkül lepattintanák bárhonnan, ahol okvetetlenkedni kezdenének. Nemhogy az MI5, a brit titkosszolgálat ügynökei, de még az előző rész birkatürelmű rendőrei is. 

Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Mondom.

Nem te fogod mindenféle simlis trükkel (köztük nagy értékű drog beszerzésével) elvégezni fenti szervek helyett (és azok helyeslő fejbólogatása közben) a dolgukat.

Persze az sem válik a könyv előnyére, hogy Richard Osman habókos különcként ábrázolja krimije gonosztevőit, drogkereskedőtől maffiavezérig bezárólag. Kiölve így a véletlenül megmaradt feszültség nagy részét is.

Így A férfi aki kétszer halt meg habkönnyűvé és rózsaszín árnyalatúvá alakul. Ami nem is lenne olyan nagy probléma, ha Osman bohózatot írna. De sajnos krimit ír.

Persze gyanakodhatsz arra is, hogy a szerző igazából krimiparódiát akart elkövetni. Igen ám, de ahhoz meg nem elég vicces. Noha vannak humor szempontjából eltalált részei is, ezek csak pár elszórtan jelentkező, jobban sikeredett fejezetet jelentenek.

A humor leginkább abban merül ki, hogy Joyce, naplójában bő lére eresztve megismétli ugyanazt, ami az előző fejezetben történt. (De azért azt se zárom ki teljesen, hogy egy idő után az olvasó ráhangolódik erre a csacsogó, pletykálódó körülményeskedésre… azért az is látszik, hogy Osman menet közben kezdi valamivel jobban elkapni a figurát.)

No és akkor még ott van az is, hogy a csütörtököt mondó nyugdíjasklub egyszemélyes attrakció. A 75 éves Elizabeth Best, az MI5 korábbi ásza képtelen elviselni, hogy immár nem körülötte forog a nyomorult világ. A három másik résztvevő szimpla ballasztanyag, észre sem vennéd, ha nem lennének ott.

Emlékezünk még a Dögös ötös* című sorozat pilotepizódjára? Minden szereplőnek megvolt a maga specialitása, ki a késdobáláshoz értett, ki a férfiakhoz. A férfi, aki kétszer halt meg című könyvben Elizabeth-en kívül senki nem ért semmihez. (Kivéve Bogdant, aki viszont nem is klubtag, úgy került közéjük, mint Pilátus a krédóba.)

Na most tegyük fel, hogy Richard Osman helyett te írtad volna ezeket a könyveket. Nem úgy intézted volna inkább, hogy az állandóan zsörtölődő, halál idegesítő Ron a csapat erős embere legyen, minimum jujitsu-szakértő, de legalábbis hajdani könnyűsúlyú bokszbajnok, aki időnként laposra ver néhány rosszarcú mellékszereplőt?

Vagy ott van Ibrahim, a pszichiáter. A teszetosza Ibrahim ebben a részben az áldozat szerepét alakítja nagy átéléssel. Ahelyett, hogy a társaság Mentalistája, az emberi psziché páratlan ismerője lenne, aki mindenkin átlát, mint a szitán, és esélytelen lenne neki hazudni.

Vagy Joyce. Mittudomén, Joyce mihez érthetne. Kódfejtő, fotografikus memóriával? Mert egyelőre csak sütemény-készítésben brillírozik. És néha, mint a vak tyúk, talál egy-egy szemet.

És akkor a többi nyugdíjas, akik egyelőre arra használják Osman könyveit, hogy jólesően álomba szenderedjenek a nyomozóklub kalandjain, inkább „Ez már döfi!-felkiáltással és ökölbe szorított kézzel ugrálnának kászálódnának fel a fotelből.

Na jó, de akkor meg, lehet, hogy a derekuk állna be..

6.9/10

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal

—
Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (1.)
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)

—

* Elegáns utalás Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjére

Louise Boni főfelügyelő a Gyilkosság ​a zen jegyében után visszatér… még egyszer utoljára… Merthogy a hat kötetes német krimisorozatnak bizony csak az első két része jelent meg magyarul. Ráadásul ez sem mostanában volt.

Bottini sorozata a modern német krimi vonulatába sorolható (állítólag). Amit mindenképpen a frissesség hűs fuvallata kísér, hiszen ki olvasott mostanában normális német krimit? Meg úgy egyáltalán német krimit? 

Az, hogy modern, bármit, de legalábbis sok mindent jelenthet, azonban a most már futószalagon érkező, egyre nyomorúságosabb (lásd Jorn Lier Horst: Fekete nap) skandináv krimiknél határozottan frissebbnek érződik – még azoknál is, amelyeknél vagy 15 évvel korábban jelent meg.

A karakterizálás a Gyilkosok nyarában is megvan, ugyanúgy, mint a fentebb említett északi verzióban, a főhősnek is van éppen elég személyes problémája, a jelenleg is aktuális nemzetközi problémákra kitekintő bűnügy pedig nem a legvidámabb felütéssel bír. A könyv mégsem hat rád nyomasztóan. És ennek természetesen Louise Boni főfelügyelő az oka.

Nekem rögtön az egyik legnagyobb kedvencem, Bosch nyomozó ugrott be róla, nagy tétben le merném fogadni, hogy az ő személye volt Bottini ihletadója.

Bosch a levakarhatatlan zsaru mintapéldánya (lásd Michael Connelly: Feslett szőke), aki soha nem adja fel, hogy igazságot szolgáltasson az áldozatok számára. SOHA. Ha kell, saját kezűleg is elintézi. Na, Boni kiköpött ugyanez. Még a hosszas, a magában információkat forgató töprengései is az amcsi hekust idézik.

Annyi különbséggel, hogy a los angeles-i hollywoodi körzet elfásult amerikai bumburnyákjaival szemben Boni kollégái derék németek, német precizitással és (majdnem) teljes politikai korrektséggel felvértezve. (Érdekes összevetni ezt a hozzáállást az ugyancsak fás szárúvá szilárdult magyarországi rendőrségi kultúrával.)

Így aztán Boni is csupán óvatos duhaj tud lenni Boschhoz viszonyítva. Még néhány munkatársa is kedveli. Meg néhány főnöke is. Mert, mit csináljunk, ha egyszer tényleg kedvelhető?!

És Boni karaktere ezzel el is viszi a hátán a könyvet. Konokságában is jóindulatú, ámde csípős személyisége éppen a kellő mennyiségben látja el visszafogott humorral a komor bűnügyi történetet.

No és az is egészen egyértelmű, hogy Oliver Bottini a női nem kiváló és nagy szakértője. Egy folyamatosan az érzelmei által vezérelt női főhősről női hangon, de minden fajta érzelmesség és érzelgősség nélkül megírni egy teljes könyvet, az az amúgy kiismerhetetlen női lélek nagyfokú ismeretéről tanúskodik.

Majdnem fel sem tűnik mindeközben, hogy a bűnügy nem is akkora nagy etwas. Vagyis helyesebben, szinte másodlagos Louise Boni személyes dolgai mellett. Még kevésbé tűnik jelentőségteljesnek másfél évtized elteltével, amikor olyan dolgoktól, melyek ellen 2004 nyarán Boni főfelügyelő teljes erőbedobással küzd, már jórészt a szemünk pillája sem rebben. 

7.8/10

Oliver Bottini: Gyilkosok nyara
Alexandra Kiadó. 2008. 372 oldal

—-

Ahogy írom ezt a blogot, sikerült ráébrednem, hogy milyen sokat számít az olvasó személyes kíváncsisága olvasás közben. Nálam mindenképpen. Mi lesz, ha? Na, most mi történik? Sokszor ez juttatja el az ember gyerekét még akár egy kevésbé jól sikerült mű végére is.

A Oliver Bottini Gyilkosok nyara című könyvét követően ez a kíváncsiság jó eséllyel kielégítetlen fog maradni. 

De akkor is! Milyen jó volna tudni, hogyan alakul Boni sorsa ezután, és sikerül-e leszámolnia személyes démonaival. Vagy, hogy mi lesz Almenbroich-hal, minden főnökök legjobbikával.

Ezért ezennel petíciót indítok e blogposzt végén, amihez kommentben lehet csatlakozni, és ha összegyűlik elegendő számú aláíró, a blog szerkesztősége és elkötelezett látogatói közösen ELUTASÍTHATATLAN erővel felszólítjuk az Alexandra Kiadót, az édesanyjuk keservét, hogy folytassák már ezt a nyomorult sorozatot!

Mi lehet a magyarázat arra, ha egy olyan sikeres tévés személyiség, mint e krimi szerzője meghódítja debütáló regényével a sikerlistákat? Már persze azon túl, hogy sikeres tévés személyiség?

Lehet, hogy semmi?

Richard Osman évekkel korábban ellátogatott egy nyugdíjas-közösségbe, ami regényírásra ihlette. Persze ez egy felső kategóriás közösség volt, lóvéval kitömött nyugdíjasok számára. Egy kevésbé színvonalas intézmény esetében, lehet, szerzőnknek csupán pár lelombozó elégiára gyűlt volna össze elegendő muníciója.

Egy luxuskategóriás lakóparkban azonban az ott lakóknak bőven jut ideje arra, hogy a zumba-, pilates-, francia-társalgás órák és a borvedelés mellett még amatőr nyomozót is játszanak.

Ha valaki esetleg nem sejtené, hogy a pszichiáter, kórboncnok, falusi plébános, apáca vagy éppen mentalista előtt a rendőrségi nyomozásba beleokvetetlenkedők közül melyik a legidegesítőbb kategória, azoknak e könyv olvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjasok azok.

Osman könyve igazából nem indul rosszul. Lapjain megelevenednek a tipikus (vidéki és nyugdíjas) angol karakterek, akik immár a 21. századi technikai vívmányaival pepecselnek Whatsup-ostól és Tinderestől, miközben mindenhonnan ömlik rájuk a celebkultúra. Mindez szórakoztatóan ironikus tálalásban. (Az elvtelen, pénzéhes vállalkozó fejezetei különösen jól sikerültek.) 

Azonban a gyilkosság után a humorból nem sok minden marad. (Talán csak Hudson főfelügyelő hozza a formáját ezután is.) A főbb szereplőkből áradó jóindulat és végtelen kedvesség megteszi a magáét. A nyomozás bugyutává válik. 

Mindehhez hozzájárul az is, hogy a nyomozóklub igazából egyszemélyes projekt, a titokzatos (ámde azért kitalálható) múlttal bíró Elizabeth szívügye; elaggott cimboráival Osman nem sok mindent tud kezdeni. Sőt, amit az elején sikeresen felépített, azt is lerombolja: Ibrahimból, a hozzáértő pszichiáterből például okoskodó pojácát csinál. De a kotnyelesnek és kórosan kíváncsiskodónak beállított Joyce sem jár sokkal jobban. Vele kapcsolatban a szerző folyamatosan saját magát hazudtolja meg, hiszen Joyce szinte meg sem mukkan egész idő alatt. (Kíváncsiskodni se kíváncsiskodik.) Leszámítva természetesen a regény előrehaladtával egyre feleslegesebb és bárgyúbb naplóját.

De persze egy krimi esetében mégiscsak a bűnügy és a nyomozás a lényeg. A csütörtöki nyomozóklub sajnos itt is csütörtököt mond. (Bocsika.) Hiszen alapból mi fene értelme van egy rendőrségivel párhuzamosan folyó nyomozásnak? Pláne, ha a szálak hamarosan a nyugdíjas otthonból a drogkereskedelem jóval mozgalmasabb világába vezetnek. (Szóval mindenképpen jobban járnának a bingóval.)

Azonban még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem az, hogy Richard Osman nem tud izgalmas krimit írni. Könyve egész egyszerűen unalmas. Semmi meglepetés! Semmi váratlan fordulat! Olvasod, olvasod és egy idő után azt veszed észre, hogy már nem is különösebben érdekel, hogy mi lesz ennek az egész hacacárénak a vége.

És lehet, hogy így jobban is jársz, mert legalább nem idegesíted fel magad a bágyadt megfejtésen. Csak szomorúan megállapítod, hogy ilyen értelmetlen indítékkal majdnem tiszta időpocsékolás gyilkosságot elkövetni. No meg persze krimit írni is.

6.9/10

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal

—

Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)