Amikor Richard Osman, a sikeres televíziós szakember krimiírásba kezdett, a könyvkiadók és a nyugdíjasok egy emberként kezdtek örömujjongásba. A csütörtöki nyomozóklub nyugdíjas-otthonban élő tagjai hatalmas sikert hoztak szerzőjüknek és mérsékelt izgalmakat az olvasóknak.

Milyen az már, amikor nyugdíjasok nyomoznak? Na igen, pont olyan. Brown atya, meg annak a kiállhatatlan nőszemélynek, Agatha Raisinnek a tempója, lassú, körülményes és eléggé fárasztó is.

Az eltévedt golyó nagyjából ugyanabból a receptkönyvből készült, mint az előbbiek, de mintha Osman kezdene egyre biztosabban mozogni a konyhában. A nyomozóklub harmadik kalandja, – amikor már egyáltalán nem várnád, – elkezd életjeleket mutatni.

Az alap persze ugyanaz: a négy öreg csont örökös okvetetlenkedése. Azonban mintha az egész most kevésbé lenne vontatott. Osman elkezdi használni a karaktereit. A korábbi kötetekben mindent, de mindent Elizabeth Best intézett. Most kiderül, hogy a többi háromnak is van esze. 

Persze Ron még mindig egy zsörtölődő, a múltban ragadt alak. Ibrahim egy körülményeskedő és okoskodó pojáca, Joyce pedig egy tipikus kíváncsiskodó és túlgondoskodó nagymama-alkat, aki próbálja ugyan kihozni a legtöbbet a helyzetéből, de azért elég előkelő helyen szerepel a Cooper’s Chase Legirritálóbb Lakója-listán.

Szóval még csak véletlenül sem az történik, hogy időközben megkedvelted volna a karaktereket. 

Talán annak köszönhető mindez, hogy Osman jobban szétteríti a cselekményt. A korábbi kötetekből megismert mellékszereplőket is bevonja, újak is érkeznek, és így nem mindig a nyugdíjas nyomozók szerencsétlenkedéseit kell figyelned. Már csak azért sem, mert Az eltévedt golyóban nem szerencsétlenkednek már annyit, tevőlegesen tesznek hozzá a nyomozáshoz.

A nyomozás folyamata pedig, ha már itt tartunk, sokkal élvezetesebb, mint korábban. Csavarosabb, fordulatosabb. Tele van meglepetésekkel, olyan fordulatokkal, amit eddig ki se néztél Osmanból. Mondjuk ki, Az eltévedt golyó helyenként, és főleg a vége felé egészen izgalmas.

Az előzmények hibái persze még így is megvannak benne. Ütődött humor, bárgyúság és olyasféle életszerűtlen jóindulat vezeti a brit szerző tollát, ami a komoly bűnözőkből is tétova tökfilkókat gyárt. (Jajj, Henrik.) Igen, egy idő után azt veszed észre, hogy maffiózók és nehézfiúk haverkodnak össze Osman éltes hőseivel, akik aztán a tenyerükből etetik őket. (Nyami-nyami.)

Pedig ki a fene haverkodik nyugdíjasokkal a való életben? Megmondom én. Más nyugdíjasok.

Azonban sorozat harmadik darabja, Az eltévedt golyó így se ment olyan nagyon mellé.

7.3/10

Richard Osman: Az eltévedt golyó (A csütörtöki nyomozóklub 3.)
Agave Könyvek. 2022. 358 oldal

—

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (1.)
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)

Na tessék, a Myron Bolitar-sorozatnak pont az a kötete kap kritikát elsőként a blogon, amelyikben nem szerepel Harlan Coben címadó hőse. (Csak említés szintjén. De az legalább kiderül, hogy az a cafat Jessica Culver miért is dobta őt IGAZÁBÓL.) Helyette viszont megkapod Myron legjobb cimboráját, örökös társát a bajban, III. Windsor Horne Lockwood-ot, azaz Win-t, a multimilliomos pénzügyi tanácsadót és gyakorló nindzsát. Aki egészen hátul álldogált a sorban, amikor az lelkiismereti aggályokat és az empátiát osztogatták. Cserébe sajátságos erkölcsi kódexet kapott, agresszióra való hajlammal társulva. Egy krimiben az ilyesmi persze sosem jön rosszul. 

Nézzük csak, mi történt eddig, ha a Bolitar-Lockwood-páros kinyomozott valami eget rengető disznóságot, de valami oknál fogva KIVÉTELESEN mégsem akartak a rendőrséghez fordulni? Nos, ilyenkor Winnek mindig meg kellett győzni az erkölcsös és becsületes Myron-t, hogy végezzék el csak nyugodtan ők maguk ketten az igazságszolgáltatás dolgát is. (Ebből a szempontból Win hasonlít a derék Reacher őrnagyra. Lásd Ne add fel könnyen)

Winnek most semmi ilyesmivel nem kell nyüglődnie. (Bocsesz, Myron.)

Win tehát Myron Bolitar rosszabbik fele, egy hatalommal és pénzzel bíró bosszúálló – mintha Bruce Wayne sötétebb verziója lenne, annak minden kétségétől és gyötrődésétől mentesen. Win dúsgazdag, jóképű, erkölcstelen, a harcművészetek mestere – és szeret saját kezűleg igazságot tenni. Akik ismerik, gátlástalan szociopatának tartják.

Gyengédebb lelkületű krimiolvasók valószínűleg ennél a pontnál nyúlnak Win helyett egy Agatha Christie-kötethez. Azonban rosszul teszik. A Myron Bolitar-sorozat a harmadik számú kedvenc krimisorozatom. Win általában csak a fűszert szokta jelenteni Bolitar nyomozásai közben; és most, hogy főszereplővé avanzsál, éppen a kellő mértékig szelídül ahhoz, hogy megállapítsd: ez a fickó tényleg átkozottul tenyérbemászó, de igazából nem sokkal több egy cinikus, enyhén antiszociális (és szexfüggő) magánnyomozónál.

A Bolitar-sorozat összes kliséje kipipálható amúgy Bolitar nélkül is. Durva, szövevényes és régi, felderítetlen bűnügy. FBI, felsőbb körök, maffia. Egy flegma, intelligens és laza nyomozó. Erőszakos ellenfelek.

A Bolitar-sorozat sokszor nagyon magasan kezd, valami hatalmas horderejű üggyel. Jelen esetben is ez a helyzet. Az évtizedekkel korábbi bűnügy, amellyel III. Windsor Horne Lockwood (és családja) kapcsolatba kerül, azaz a Jane utcai hatok által elkövetett terrorcselekmény mára a popkultúra része Amerikában. Aztán a Bolitar-könyvek végére általában kiderül, hogy az aktuális eset mögött is csak többnyire a szokásos dolgok állnak. No igen, de ha arra gondolunk, hogy sosem a cél, hanem maga az utazás a lényeg, akkor nincs okunk panaszra.

A Win című könyv, csakúgy mint a sorozat többi része, igazi letehetetlen, körömlerágós krimi, tele egymásra épülő rejtélyekkel.

Amibe bele tudsz kötni, az meglehetősen kevés: Winnek (mint detektívnek) senki sem tud ellenállni. Aki megpróbálja, abból, tudod előre, úgy is ki lesz verve az infó. A maffia szinte minden Bolitar-könyvbe belekeveredik, ha kell, ha nem. Most annyira nem kellett volna. Csak nevetségessé tették magukat. (Vagyis hát Coben tette őket azzá.)

De a legfőbb mégiscsak az, hogy tisztában vagy vele: ha a Lockwood-család múltjában akadt volna bármi ehhez hasonló tisztázatlan ügy, azt Win már 18 éves korában séróból kinyomozta volna.

8.2/10

Harlan Coben: Win
Jaffa Kiadó. 2021. 360 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Michael Connelly: A feslett szőke

Ha egy olyan könyvre vágysz, amit kivinnél magadra a strandra, hogy aztán elolvasás után rögtön el is felejtsed, nem is kell tovább keresgélned: Mike Omer Egy gyilkos elme című könyve tökéletes erre a célra. A Zoe Bentley-sorozat első kötete majdnem minden ízében tipikus tucatthriller.

Zoe igazságügyi pszichológus, az FBI viselkedés-tudományi részlegén, arról meg már a Bárányok hallgatnak óta tudjuk, micsoda. Sorozatgyilkosok után nyomoznak.

Zoe és új társa, a naná, hogy sármos és rosszfiús Tatum Gray különleges ügynök is így tesznek. Elvégre sorozatgyilkosok után nyomozni mégiscsak sokkal pörgősebb, mint sima gyilkosságokban. Pláne, ha a sorozatgyilkos nem sokat lacafacázik, hanem futószalagon termeli a holttesteket. (Márpedig a rohadék Fojtogató Temetkező éppen így tesz.)

Mike Omer könyve olyan, mintha egy amatőr szerző írta volna, akit éppen csak egy paraszthajszálnyi választ el a profitól. Majdnem minden stimmel. Az iram éppen csak egy hajszálnyival gyorsabb a kelleténél, a párbeszédek csak egy fokkal felszínesebbek az életszerűnél, és a krimibe erőltetett humoros jelenetek is éppen csak annyival tartalmaznak több humort a szükségesnél, hogy feltűnjön, talán olyan nagy szükség nem is lett volna rájuk. (Amúgy a nagypapa és az őrült macska úgy önmagukban nem is annyira rosszak.)

A gyilkos pedig, hát, a fene se tudja, hiába érzed, hogy egy hátborzongatóan alaknak kéne lennie, valahogy mégsem annyira rémisztő, mint például Chris Carter könyveiben (lásd Egy gonosz elme, A nevem: halál.) Mike Omernek annak ellenére sem sikerül a mutatvány, hogy szép, alapos pszichológiát pakol alá. Vagy egyszerűen csak túl sok hasonló könyvet olvastál már…

Szóval látod az Egy gyilkos elme összes hibáját, aztán egy idő után mégis azt veszed észre, hogy képtelen vagy letenni. Még csak nem is a főhősnő személye miatt, mert Zoe Bentley nem éppen a legkedvelhetőbb nőszemély a viselkedés-tudományi részlegen. Távolságtartó, kimért, nincs tekintettel mások érzelmeire. Szóval olyasvalaki, akivel csak a legvégső esetben randiznál, ha tényleg muszáj lenne. (Gray ügynök persze nem így gondolja.)

Talán inkább azért, mert a könyv állati izgalmas.

Zoe már egészen zsenge korában kapcsolatba kerül egy sorozatgyilkossal, és a visszatekintő részek, benne Zoe felfedezésével és küzdelmével a felnőttek hitetlenségével szemben rákényszerítenek, hogy aggódni kezdj a 14 éves sorozatgyilkos-specialistáért. Főleg, amikor aztán a múltja is utána nyúl.

Másrészt Omer könyve bármennyire is középszerű, a nyomozás nagyszerűen működik benne. Nem az az igazán aprólékos, pepecselős kihallgatásokkal teli munka, mint mondjuk, nagy kedvencem, Bosch nyomozó ügyeiben (lásd az ultrabéna magyar című Feslett szőkét), hanem amikor a nyomozó folyton folyvást agyal és minduntalan rádöbben valamire. Nos ez az, ami a legtöbb thrillerben nem szokott működni. 

Az Egy gyilkos elme esetében viszont pompásan viszi előre a nyomozást. Zoe nem csak hablatyol mint a legtöbb profilozó, csupa haszontalan általánosságot, hanem tényleg mindig előbbre juttatja a nyomozást a meglátásaival.

Úgyhogy bármennyire közepesen indul is Omer sorozata, és marad voltaképpen közepes legtöbb szempontból (például a könyv közepén simán kitalálható a gyilkos személye), a Fojtogató Temetkező utáni pörgős vadászat izgalma és a Zoe múltjából érkező egyidejű fenyegetés folyamatosan fenntartják az érdeklődést. Még ha egy hét múlva úgyis elfelejted az egészet.

7.5/10

Mike Omer: Egy gyilkos elme
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 428 oldal
—
Női pszichothriller. Mostanában ez az új hívószó a skandináv krimik után, bár nem kétséges, hogy ez a műfaj a krimi legalját jelenti. Viszont mivel ez az új divat, olyan színtiszta krimikre is rásütik, mint például jelen kötet, elég hozzá csupán, hogy nő legyen a főszereplő. Viszont így néha olyan gyöngyszemeket is kifoghatsz így, mint például a Vér a síneken.
—
Ez is érdekelhet:
Chir Carter: Egy gonosz elme