Jo Nesbo: Vérhold – Könyv – kritika

Jo Nesbo: Vérhold - könyvborító

Ha alkoholista zsaru lennél, és összecsapnának a fejed felett a hullámok, akkor Los Angelesbe utaznál, hogy halálra idd magad? Vagy csak a sarki kocsmáig mennél? Harry Hole Los Angelesben köt ki. Egy, akarom mondani, kettő sorozat-gyilkosság, a jó szíve és egy zsíros csekk hatására azonban visszatér Oslóba. Tíz napja van, hogy elkapja a tettest. (Közben Oslo egén feltűnik a vérhold. Jól van, jól van, ez mindössze hangulatfestő elem.)

De maradjunk még egy kicsit az alkoholizmusnál. Egy los angelesi repülőjegy árából vajon mennyi sör jön ki? Túl sok ahhoz, hogy elutazz, én mondom. Másfelől egy alkoholista nyomozó az milyen már? Jó, tudjuk, hogy sok a feszültség, meg minden, de ott van például Hercule Poirot, a csavaros eszű belga, aki egyáltalán nem izgatja magát a gyilkosságok miatt, inkább remekül szórakozik nyomozás közben.

Na szóval egy alkoholista zsaru, most képzeld el, a saját keresztkérdései közben jobban összekeveredik, mint a gyanúsított. Nem fog az agya, no. Vagy egyszer csak hirtelen ki kell mennie hányni. Vagy teszem azt, pisztolypárbajt vív egy bűnözővel és puff, mellé lő. A fejére céloz és helyette a gyomrát találja el. Rossz belegondolni mindezekbe. Hagyjuk is az egészet!

Fogadjuk el, hogy Harry Hole betintázva is megállja a helyét! Jó, de akkor miért olyan mégis az egész nyomozás, mintha a nagy Harry Hole folyton csak szerencsétlenkedne? Hát ez magától értetődik: egy sorozat-gyilkos utáni nyomozás nem fáklyásment.

Jo Nesbo-re jellemző, hogy szereti alaposan megkeverni az olvasót, gyanúsítottak egész sorát dobja be, sőt egyszerre akár többet is, akik papíron rettentesen sanda alaknak tűnnek, azonban te nagyon jól tudod, hogy az egész csak elterelő manőver.

Így amikor végre kiderül a gyilkos személye, egy cseppet sem lepődsz meg, hiszen pontosan őrá számítottál az elejétől fogva. Egy olyasfajta fickóra, akinek megint csak KURVÁRA sok ráérő ideje van:

„… fel kellett erősítenem a vonzerőmet, így aztán bekentem magamat a székletemből kivont bélnedv illatanyagával ..”

Read more

Daniel Silva: A csellista – Könyv – kritika

Daniel Silva: A csellista

Talán nem vagy egyedül, ha ismerősnek tűnik A csellista alaphelyzete. Daniel Silva állandó főhőse, a legendás izraeli mesterkém, Gabriel Allon épített már be különféle csajokat különféle terrorszervezetekhez, bár muzsikus tényleg nem volt még közöttük. Eddig.

Minden oroszok cárjával viszont már akasztotta össze a bajszát, sőt nem is egyszer. A könyvben nem egyértelműen beazonosítható, csupán Vlagyimir Vlagyimirovics álnéven szerepeltetett orosz vezető éves fizetése körülbelül 5-10 milliárd dollárra tehető. Ám hogy az egyszerű orosz állampolgárok ne szomorkodjanak túlságosan a kitágult bérollón, Vlagyimir Vlagyimirovics külföldön kamatoztatja a pénzét, számos jó barátja pedig szívességből megengedi neki, hogy az ő nevükön fektesse be megtakarított vagyonkáját.

De hogy jön ide Gabriel Allon?

Sehogy se jönne ide, ha nem hullanának nagy számban az orosz emigránsok Európa szerte. Amikor azonban Allon és az izraeli titkosszolgálat régi barátja novicsok túladagolásban elhalálozik, minden nyom egy orosz oligarchához vezet, aki az Oroszországból kilopott pénzt mossa tisztára. 

Megvan annak is a hátulütője, ha egy kém-thriller-sorozat főhőse nem amerikai. Az izraeli Moszad fő terepe érthető módon a Közel-Kelet, így az Allon-könyvek minden újabb darabja esetén növekvő kíváncsisággal figyeled, hogy Daniel Silva ugyan miként hozza újfent játékba főhősét, hogy az az amerikai, francia vagy angol titkosszolgálat helyett végezze el az éppen aktuális melót. Mindezt persze a változatosság miatt. 

Most az angolok helyett dolgozik. Meg a svájciak helyett.

Read more

Chris Carter: Kivégzés – Könyv – kritika

Chris Carter: Kivégzés - könyvborító

Három Chris Carter-könyv elolvasása után megállapítod, hogy az amerikai krimiszerző művei teljesen egy kaptafára készülnek. Oké, ennyi volt, gondolod. De azért mégis adsz még egy utolsó esélyt neki az Egy gonosz elmével. Onnantól csudák csudájára sokkal jobbak lesznek Carter könyvei, függetlenül attól, hogy a Robert Hunter-sorozat régebbi vagy újabb darabjáról van-e szó. Azaz valahol a kezdő kötetek után csúszott félre valami. A Kivégzés a széria másodikként megjelent könyve.

Chris Carter egy csodálatra méltóan egyszerű fogással érdemelte ki magának a nevet a jelenkori krimiszerzők között. Minden könyve az elképzelhető legborzalmasabb gyilkossággal indul. Majd folytatódik egy hasonlóval. Konyhai (sütés, főzés, húselőkészítés) valamint ács- és villamossági ismeretek sem hiányozhatnak Carter elkövetőinek repertoárjából. Vagy éppen az akupunktúra mesterei.

Akik nem is restek számot adni tudásukról.

A Kivégzés, csakúgy mint a szériaindító xxxxxx még a klasszikus krimi hagyományait követi. Történik egy gyilkosság, a Hunter és Garcia páros pedig kutat, nyomoz és szimatol. (Ellentétben azokkal a későbbi részekkel, amelyekben csak a válogatott borzalmak feleslegesen elnyújtott, horrorisztikus részletezése zajlik; Hunter és Garcia pedig a töküket vakarásszák és várják, hogy csoda történjen.) 

A Kivégzés abban is más, sőt talán a Hunter-sorozat egyetlen olyan része, amelyben a tettes által elkövetett borzalmak valamiképpen (még ha kifacsart módon is) értelmet nyernek, nem csak a szokásos öncélú, figyelemfelkeltést szolgálják.

De amúgy is hova jutott már ez a világ?! A sorozatgyilkosok manapság már a papokat sem tisztelik?! Fabian atya, egy döglött kutya és egy élesre fent kard találkozása az oltár mellett egy kreatív módokon elkövetett gyilkosság-sorozatban folytatódik, amely alatt, csakúgy, mint szinte az összes Chris Carter által írt krimi esetében, egy átlagos bűnügy és egy átlagos bűnügyi nyomozás lapul.

Csak éppen Carter nagyon jól tudja, hogyan kell eladni egy könyvet.

A sablonok, amiket később a szerző túlhasznál, ebben a részben még visszafogottabban vannak jelen. Például a minden fejezet végén kötelező jelleggel helyet kapó HIHETETLEN megdöbbenés vagy a bűnügyi helyszínek túlzásba vitt, idegesítően aprólékos bemutatása.

A Kivégzést kivételesen még egy természetfeletti szál is színesíti, bár nem kell megijedni, csupán az egyszerű, látomásos fajtából. 

Néhány kisebb hiba is felüti a fejét a könyvben. Claire, a dögös, viszont elvtelen és törtető újságíró csajszi olyan jól sikerült love-to-hate karakter, hogy szívesen olvasnál róla akár a folytatásokban is. Erre olyan hirtelen fejeződik be a szereplése, mintha csak elvágták volna.

Néhány ügyetlen jelenet is benne maradt a szövegben. Az egyik szereplő munkahelyi kirúgását kísérő jelenetsor egyszerre együgyű és szentimentális, mintha csak egy középiskolás csempészte volna gyorsan a többi fejezet közé, úgy, hogy Chris Carter lehetőleg ne vegye észre…

Kevés olyan sorozatgyilkosos könyv van, ahol a gyilkosnak szurkolsz. Na jó, ez sem kivétel, mindenesetre az igazságérzetedet piszkálhatja, hogy miután Hunter és Carlos Garcia fény derítettek a tettes indítékára, nem hagyták, hogy befejezze a művét. Ráértek volna azután is elkapni, hogy az igazságot szolgáltatott, nem pedig a szokásos hebehurgya módon a karjaiba vetni magukat…

Chris Carter Kivégzés című könyve a Hunter-sorozat átlagos darabja. Nem olyan hatásos, mint a legújabb részek, de nem is tartozik a legkevésbé sikerültek közé. Robert Hunter viszont szerencsére igazi nyomozózseni, aki a személyiségével és pengeéles elméjével bármilyen krimit el tud adni.

7.8/10

Chris Carter: Kivégzés (Robert Hunter 2.)
General Press. 2021. 382 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
Chris Carter: A keresztes gyilkos (1.)
Chris Carter: Egy gonosz elme (6.)
Chris Carter: A nevem: Halál (7.)

Jorn Lier Horst: A barlanglakó – Könyv – kritika

Jorn Lier Horst: A barlanglakó könyvborító

Amikor már majdnem arra a meggyőződésre jutsz, hogy a skandináv krimi műfaja végképp kifújt, már olvastál mindent, amit érdemes, és csak gyengébbnél gyengébb folytatásokra számíthatsz, akkor jön Jorn Lier Horst és Barlanglakó című könyvével visszaadja egy kicsit a reményt.

William Wisting nyomozó alighanem pályafutása legnagyobb horderejű ügyében nyomoz. Egy hónapok halott férfit találnak egy karácsonyfa-ültetvényen. A nyomozás váratlannál váratlanabb fordulatokat vesz. Talán az Amerikában évtizedek óta körözött sorozatgyilkosé lenne a holttest? Ha igen, akkor viszont ki ölte meg? Hamarosan megérkezik az FBI is, a média pedig keselyűként kezd körözni az eset körül, azzal fenyegetve, hogy szokás szerint mindent elbarmolnak közben.

Egy skandináv krimiből nem hiányozhat persze a nyomozó családja sem. Henning Mankell Wallanderjét vagy Indridason Erlendurját ismerve egy edzett olvasó pontosan tudja, hogy egy nyomozó életében a családtagok csak arra jók, hogy pokollá tegyék az amúgy is keserves életét. Ezért is kellemes meglepetés Wisting és lánya, az újságíró Line harmonikus kapcsolatáról olvasni. Ráadásul Jorn Lier Horst volt annyira előrelátható, hogy Line-t bűnügyi újságírónak küldte, így az jó eséllyel visszatérő jelleggel kontárkodhat bele apja ügyeibe.

Most nem ez a helyzet. De közben mégis. Line ugyancsak egy hónapok óta elhunyt férfi ügyén dolgozik: a szomszédságukban elhunyt Viggo Hansenről ír cikket, aki annyira magányos volt, hogy hónapok teltek el a halála után, mire kissé összeszottyanva megtalálták a tévé előtt ülve. 

És akkor itt belép egy kis társadalmi-szociológiai kitérő, ami ugyancsak nem nagyon hiányozhat egy skandináv krimiből. Horst szerencsére nem esik túlzásokba, ami előjön Line cikkének készítése közben egyre magának valóbbá váló társadalmunkról, az észrevétlenül beleépül a jelenetek közé, egyszóval egyetlen olvasót sem fognak kellemetlen érzések gyötörni, hogy milyen régen nyitotta már rá az ajtót két lakással odébb a káposztaszagú Manci nénire, aki lehet, ugyanúgy múmiává aszalódott már időközben.

Szóval két hónapok óta halott férfi. Határozottan gyanús. Mire azonban a két nyomozás összeér, arra Horst ügyesen megkavarja a szimplának induló nyomozást, sőt Line először csak helykitöltésnek tűnő tényfeltáró munkája legalább ugyanannyi izgalmat tartogat.

Edzett olvasók persze simán felkapják a fejüket, amikor a könyvben magyarázatot adnak arra, hogy mit jelent az amerikai nyomozói szlengben a barlanglakó kifejezés. Aha, akkor megvan, ki a gyilkos! Szóval elképzelhető, hogy itt azt gondolod, a szerző sajnos óvatlanul elárulja magát, és innentől talán nem is találod olyan érdekesnek már a tettes utáni hajszát.

De persze pont az ellenkezője is elképzelhető: Jorn Lier Horst direkt szívat, úgy intézi, hogy azt hidd, okosabb vagy nála. (Disznó!)

A barlanglakó egyszerű, precíz krimi a jobbik fajtából, ahol a szakszerű, aprólékos nyomozás folyamata gondoskodik az élvezetekről. A minimális karakterizálás szinte csak mellékes, William Wisting nyomozó abszolút átlagember, aki szerencsére teljesen mentes a skandináv krimikben megszokott idegesítő defektusoktól. Csak teszi a dolgát a legjobb tudása szerint – amire szüksége is van ebben az egyre fordulatosabbá váló, csavarokkal teli regényben.

8/10

Jorn Lier Horst: A barlanglakó (William Wisting 9.)
Animus Kiadó. 2022. 328 oldal

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Jorn Lier Horst: Fekete nap
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

Ez is érdekelhet:
Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák
Michael Connelly: A feslett szőke

Robert Gailbraith: Zavaros vér – Könyvkritika

Robert Gailbraith: Zavaros vér könyvborító

Nem kétséges, hogy Robert Gailbraith Cormoran Strike-sorozatának ötödik kötetete, a Zavaros vér minden idők LEGVASTAGABB krimi regénye. Ez már aztán valami! A krimi kétségtelenül úgy él a köztudatban, mint szórakoztató műfaj, kimondottan könnyű olvasmány, amit akár el tudsz vinni magaddal a metróra vagy a strandra. Nos, a Zavaros vér körülbelül három krimi terjedelmével rendelkezik egymagában. Elviheted ugyan magaddal a strandra, de ha véletlenül ráejted a lábadra, akkor mehetsz is rögtön gipszelésre.

Érdekes véletlen, hogy a Robert Gailbraith írói álnév mögött rejtőzködő Joanne K. Rowling a Harry Potter-sorozat esetében is az ötödik köteténél tette egyértelművé nyilvánvalóvá, hogy őt olyasmi, mint TEJEDELMI KORLÁTOZÁS, nem különösebben izgatja.

Nos, igen, ha eddig nem lett volna még teljesen nyilvánvaló, hogy Robert Gailbraith ugyanúgy grafomániás, mint a Harry Potter megalkotója, akkor immár semmi kétség.

A nagy kérdés az, hogy lehet-e jó olvasmány egy íráskényszeres szerző műve. A válasz szerencsére igen. (Elég ha csak Stephen Kingre (lásd: Billy Summers) vagy G. R. R. Martinra gondolunk.)

Cormoran Strike-ot és partnerét, Robin Ellacott-ot eddig sem a fergeteges bűnügyeik miatt szerettük. Hanem inkább a személyiségük miatt. A sorozat első részeiben Galbraith még csak próbálgatta, hogy tud-e rendes krimit írni. (Nem igazán tudott.) A karakterek azonban elvitték az egészet a hátukon. Simán lehetséges például, hogy olvasás közben egyszer csak azt vetted észre, hogy szerelmes lettél Robinba. Vagy Strike-ba. Vagy mindkettőbe egyszerre. (Nyilván ez főleg azokra áll, akik szerint Cormoran Strike nem egy istenverte bunkó.)

Na most el lehet képzelni, hogy egy nagyjából 1000 oldalas könyvben mennyi karakterizálásra van lehetőség. Rengetegre. Úgy értem, RENGETEGRE!

Strike és Robin kapcsolata továbbra is csigalassúsággal halad a várható (de azért teljesen készpénznek sosem vehető) végkifejlet felé; de oly módon, hogy egyszerre vagy elégedett és elégedetlen is a fejleményekkel. Közben azért nyomoznak is.

Az ötödik kötetben a nyomozó párost egy 40 évvel korábban eltűnt doktornő lánya fogadja fel. Miközben Strike és Robin a nyomozóiroda többi ügyét is viszi párhuzamosan, hamarosan szinte a megszállottjaivá válnak Margot Bamborough régen kihűlt, rejtélyes ügyének. Nyom egy szál sem, viszont pontosan akkoriban vadászott a környéken az áldozataira Dennis Creed, az elvetemült sorozatgyilkos. A rendőr pedig, aki anno a nyomozást vezette, bolond volt, mint egy kakadu.

A Zavaros vér cselekménye pontosan egy évet ölel fel. Ezalatt a páros felkeresi / felkutatja Margot volt munkatársait és a még élő tanúkat, sőt azok leszármazottait is és minuciózus részletességgel újra kikérdezi őket.

Ha kapásból azt gondolnád, hogy ez a folyamat a nehezen előkeríthető, sok esetben vonakodó interjúalanyokkal kifejezetten pörgős, gyors és elegánsan könnyed, akkor jusson eszedbe, hogy a Zavaros vér egy 1000 oldalas könyv. A jelenetek úgy nyúlnak, mint a nyavalyás RÉTESTÉSZTA.

Read more

Barbara Nickless: Holtpont – Könyv – kritika

Barbara Nickless: Holtpont borító

Sidney Rose Parnell, Denver legjobb vasúti zsaruja (lásd Vér a síneken) visszatért. A Holtpontban újra vér fröccsen a vágányokra. Nem is kevés. Sidney-nek (és persze hű társának, Clyde-nak, a K9-es keresőkutyának) egy pszichopata sorozatgyilkossal gyűlik meg a baja.

A Vér a síneken az utóbbi idők egyik leghangulatosabb krimije volt, két remekül kidolgozott zsaruval a főszerepben (igen, Clyde a másik). A páros közös múlton és közös traumákon osztozik, és ahogy egymást segítve, mély szeretet által összekötve próbálnak túlélni a mindennapokban, az pártatlan egyediséggel ruházta fel Barbara Nickless debütáló regényét.

A krimikedvelő vasutasok és vasútrajongók a Holtpont-ot kezükbe véve is elismerően csettintenek majd, mivel remekül feldobja a hangulatot a szokatlan és meghatározó vasúti környezet.

Az egyik legszínvonalasabb krimisorozat, amit valaha olvashatsz, Michael Connelly Bosch-könyvei. Egyáltalán nem meglepő, ha Nickless első két regénye alapján ő jutna eszedbe. Sidney Parnell legalább olyan elkötelezett a bűnügyek áldozatai iránt, mint Bosch nyomozó (ám vele ellentétben nem rohan állandóan fejjel a falnak.)

Bár Sidney sem csapatjátékos, vasúti rendőrként számos lehetősége nyílik arra, hogy a saját közegében párhuzamosan haladjon a rendőrségi nyomozással. A messzi múltba nyúló, szövevényes nyomkeresés közben pedig minduntalan előkerülnek a Denver környéki nagy vasúttársaságok piszkos ügyei.

A Holtpont – bár egy komplett őrült sorozatgyilkos utáni hajsza nem nélkülözhet váratlan fejleményeket és persze némi akciót sem – mégis a régimódi, jól bevált, kikérdezésekkel, kihallgatásokkal és információk utáni módszeres kutatással dolgozó krimi. 

Érzelmi szempontból azonban nem éri el a Vér a síneken hatását. Bár természetesen jelen vannak most is, itt jóval kevesebb szó esik az afganisztáni veterán tengerészgyalogos tizedes múltjának szellemeire vagy a kutyájával egymás iránti szeretetteljes kapcsolatukra, amik végül is már a kezdettől kitörölhetetlenül emlékezetessé tették mindkettejük alakját.

Az érzelmi töltés tehát valamivel visszafogottabb, cserében a Holtpont végig egyenletes színvonalú írás. (Emlékszünk, a Vér a síneken kilépett a krimi keretei közül a legvégére. No meg azért az erőltetett személyes érintettség se tett neki túl jót.)

Barbara Nickless tehát másodjára is jól vizsgázott, bebizonyította, hogy nyomozója érdemes az olvasó figyelmére. A Holtpont pedig kellően csavaros, egy nagy horderejű gyilkosság-sorozattal és embertelenül kegyetlen elkövetővel nehezíti meg Sidney Parnell (és Clyde) dolgát; alapjában véve mégis realisztikus és persze nagyon jó krimi.

8.1/10

Barbara Nickless: Holtpont (Sidney Parnell 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2023. 397 oldal

Kritika az előzményről:
Vér a síneken (Sidney Parnell 1.)

Ez is érdekelhet:
Michael Connelly: Éjszakai műszak

Daniel Silva: A rend – könyv – kritika

Daniel Silva: A rend

Gabriel Allon, minden idők legjobb kéme már évek óta az izraeli titkosszolgálat főigazgatója. Nem mellesleg hosszú évtizedek súlya nyomja a vállát. Daniel Silva sorozatának korábbi két részéről írva már hosszan élcelődtem az íróasztalnál nyugodtan megülni képtelen koros főkémen, aki pozíciójához mérten jelentéktelen ügyében saját maga végez nyomozást. No de mi lehet a helyzet a sorozat következő részével, A renddel?

Ugyanaz.

Ez van. Allon ugyanolyan univerzális hős, mint Jack Reacher, míg azonban Lee Child ügyel arra, hogy a könyvei a többi résztől függetlenül is olvashatók legyenek, Silva saját magát hozta kínos helyzetbe azzal, hogy karrierje megkoronázásaként irodába költöztette főhősét.

Mit lehet ezzel kezdeni? 

Semmit. Az Allon-sorozat nagyon jó kémregény, thriller és olykor krimi is egyben. Pörgős, hiteles, majdnem minden részében létező politikai helyzetre reflektál, és messzemenően kiáll a demokratikus értékek mellett. Szóval nem fogod csupán azért abbahagyni, mert a főhős egy tisztességben megőszült BÁCSIKA. Hanem elengeded ezt a dolgot. Azt gondolod, hogy Gabriel Allonnak annyira jók a génjei, hogy körülbelül 30 évet letagadhatna a korából. És kész.

A rend alaphelyzete a szokásos sémát követi. Allon és családja jól megérdemelt vakációját tölti Velencében. Erre nem meghal őszentsége, a pápa, Allon régi haverja? De. Ráadásul úgy néz ki, hogy hidegre tették. Na, most erre azt mondhatnád, oké, majd választanak másikat. A Vatikán csendőrsége (link) pedig kinyomozza, ha valami nem kóser.

Gabriel Allon erre azt mondja, nem! Inkább én nyomozom ki!

A rend című könyv tehát nagyrészt krimi. Amíg a nyomozás folyik, izgalmas és érdekes. Amint kiderül, hogy ki áll a gyilkosság mögött, onnantól már nem annyira izgalmas. 

Nem hiába példálóztam az elején Jack Reacherrel. A könyv második fele sima bosszúállás, Reacher módra. Gabriel Allon és az izraeli titkosszolgálat vezetői rétegéből terepre trombitált csapata úgy dönt, hogy elvégzi a munkát az Úr helyett.

Nem könnyű egy évtizedek óta futó kémregény-sorozatba folyton új ellenfeleket találni. Palesztinok, oroszok, irániak – mind megvoltak már többször is. Na most, gondolhatod, mennyire képes ezekkel versenyezni pár szerencsétlen, elvakult csuhás.

Nem nagyon. A rend című könyvben Gabriel Allon és Daniel Silva is rutinmunkát végez.

Amivel azonban A rend mégis több mint egy átlagos kémregény, azt Silva a kereszténység és a zsidók viszonyának újabb ERŐTELJES javítására tett kísérlete adja hozzá. Silva (akinek már erősen érik egy izraeli állami kitüntetés) azt állítja, – némi joggal, tegyük hozzá, – hogy ha a Biblia valamivel pontosabban idézne bizonyos jól ismert eseményeket, talán nem került volna sor ilyen mértékű antiszemitizmusra a zsidóság ellen. 

Ezt persze már sosem derül ki. Ha azonban előkerülne egy apokrif evangélium, lehet, hogy javítana némiképp a helyzeten. Elképzelhető lenne, hogy egy bizonyos tekintélyelvű, szigorú római bürokrata élete alkonyán felfedezte magában az irodalmi vénát?

Gabriel Allonon és csapatán persze nem múlik, ők mindent megtesznek, hogy előkerítsék. A szokott formájukban. Ami azért nem is olyan kevés.

7.9/10

Daniel Silva: A rend (Gabriel Allon 20.)
Vinton Kiadó. 2021. 368 oldal

Kritika a sorozat korábbi részeiről:
A másik nő
Az új lány

Ez is érdekelhet:
Lee Child: Ne add fel könnyen

1 4 5 6 7 8 15