Mi lehetne még lehangolóbb a köztudottan borongós skandináv krimik esetében, mint az, ha még a helyszín is nyomasztó? Feröer-szigetek? Halszag, gazdasági stagnálás és alkoholizmus. Remigiusz Mróz: Feröer című bűnügyi regénye nem csinál hozzá valami nagy kedvet, hogy ide utazz vakációra.

Persze lehet, hogy a Feröer-szigetek nem is olyan pocsék hely, csak Remigiusz Mróz állítja ezt, azért, hogy megteremtse könyvéhez a szükséges alaphangulatot. (Egy magyar például rögvest otthon érezné magát. A halszagot meg legfeljebb megszokná…) Az pedig, amiért nem bízol teljes mértékben Mróz értékítéletében, azért van, mert a nyomasztó egy helyszínnél sokkal jobban el tudja venni a kedved, ha maga a regény se valami jó…

A tizenhat éves Poula Lokin, a helyi kézilabda-csapat népszerű játékosa eltűnik. A sziget felbolydul, a lakosok keresőcsapatokat szerveznek, és hamarosan a helyszínre érkezik a dán rendőrség megbízottja, Katrin Ellegaard is. Az idő telik és egyre kétségesebb, hogy a lány élve előkerül.

Hallbjorn Olsen, Poula csapattársának az apja volt az, aki utoljára látta élve a lányt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Hallbjorn, aki a szigetek hagyományait ápolva derekasan betintázott aznap, egy MÁSODPERCRE sem emlékszik aznap estéről. Így nem CSODA, hogy kételkedni kezd magában: lehetséges lenne, hogy ő tette el láb alól Poulát, utána pedig – a biztonság kedvéért – elrejtette a holttestet?

Ellegaard megkezdi a nyomozást az ellenséges környezetben, mivel a feröeriek a gyilkosoknál már csak a dánokat, azoknál pedig a dán zsarukat utálják JOBBAN, és kényszerű szövetségre lép Hallbjornnel.

És akkor itt kezdesz el azon gondolkodni, hogy a többi ország rendőrei valószínűleg némi gyanakvással figyelnék a dán rendőrség unortodox módszereit. Nem elég, hogy vadidegeneket, sőt gyanúsítottakat vonnak be a nyomozásba, akiknek mindent elkotyognak, hanem magukkal is viszik őket a kihallgatásokra. Amelyek alanyai közül pont azok maradnak ki, akiket elsőként kellene sorra venni. (A kézicsapat tagjai, bakker.)

Pár éve nagyon úgy tűnik, hogy a skandináv krimi műfaja kifújt, már minden valamirevaló művet kiadtak korábban, és mostanra csak a középszerű írók maradtak hátra. Ilyenkor persze mindig érkezik egy jobb könyv, mint jelen esetben Tove Alsterdal Gyökerestül kitépve című díjnyertes krimije, és hiába tervezgeted már egy ideje az ellenkezőjét, muszáj tovább olvasni az északi szerzőket.

Skandináv krimi vonalon létezik a teljes depresszió, amit Arnaldur Indridason képvisel példamutató elszántsággal, aztán Jo Nesbo, aki a csalafinta, bonyolult történetekre, és az amerikai típusú öntörvényű és vagány főhősre esküszik. És van Tove Alsterdal, aki pontosan a kettő között helyezkedik el, hétköznapi emberek a szereplői, és a bűnügy is nagyjából átlagosnak mondható.

Azonban a Gyökerestül kitépve nem véletlenül kapta meg 2020-ban az Üvegkulcsot, amely az adott év legjobb svéd bűnügyi regényét illeti. A könyv az elejétől fogva magával ragad.

Ha évtizedekkel azután hazalátogatsz, hogy bűnösnek találtak egy 16 éves lány meggyilkolásáért, hát ne csodálkozz, hogy mindenki rühelli a képedet. Az sem segít túl sokat a helyzeten, ha holtan találod a saját elhidegült apádat. Hát nem őt is megölték? Hopp, már meg is van az első számú gyanúsított.

Azonban Olof Hagström, a megtört, de amúgy rendes fickónak kinéző dagadék nem olyasvalakinek tűnik, aki bárkit is eltenne láb alól. Akkor mégis mi a frásznak vallotta be?

A régi és az új ügy, mindkettő középpontjában Oloffal egymásba fonódik, így a Gyökerestül kitépve bőven el van látva rejtélyfaktorral.