Lee Child – Andrew Child: Az őrszem – Könyv – kritika 

Jack Reacher bárhová megy, valahogy mindig belekeveredik egy emberrablásba. Egy átlagember talán észre se venné, hogy embert rabolnak a közvetlen közelében, hiszen a profik három másodperc alatt, négy méterre tőled lerendezik az ilyesmit, míg te a seggedet vakargatva bámulod a kirakatot. Azonban Jack Reachernek sasszeme van. Ő már azt is kiszúrja, hogy a rosszemberek mire KÉSZÜLNEK. És ha már kiszúrta, mi mást tehetne, mint hogy meghiúsítja. Immár rutinszerűen. (Lásd Ne add fel könnyen)

És ez a rutinszerűség a Jack Reacher-sorozat 25. részének a legnagyobb baja.

Miről árulkodik az, ha egy rendkívül sikeres bestseller szerző szerzőtársat emel maga mellé? Két dolgot mindenképpen jelenthet:

1, Unja már az egészet, mint a szar.
2, Csak azért szerepel a borítón, hogy többen vegyék a könyvet.

Ez utóbbira jó példa Stephen King és a fiacskája, Owen, akivel jól beleokvetetlenkedtek egymás Csipkerózsikák című könyvébe. Az őrszem társszerzője Andrew Child, szóval a családi vonal itt is jelen van, annyi különbséggel, hogy Andrew nem a nagynevű Lee Child csemetéje, hanem az öcsikéje. Lee pedig már unhatja az egészet, mint a szar. És simán elképzelhető, hogy az aprómunkát kiszervezte a tesójának.

Miért gondolhatod ezt? Nos, Az őrszem MAJDNEM teljesen olyan, mint egy Lee Child-könyv. De ha közelebbről veszed szemügyre, akkor már úgy látszik, hogy inkább csak egy Lee Child-könyv váza, amire felkerült rengeteg Lee Child-os elem, de nem a megfelelő arányban. Van amiből több van a kelleténél és van amiből jóval kevesebb.

A nyomozásból például nem került elegendő a kalapba. Ezért is emelkedik ki a könyvből az a rész, amikor Reacher őrnagy és újdonsült ismerősei a számítógépek után kajtatnak. Az a rész hasonlít leginkább egy igazi krimi regényre, kihallgatással és nyomkövetéssel satöbbi. De igazából csak hasonlít, mert ezekre az oldalakra is rányomja a bélyegét az, hogy Jack Reacher immár végérvényesen az Úristen munkáját végzi itt a földön. Jár-kel a világban közöttünk, gyarló emberek közt, megítél bennünket és aki könnyűnek találtatik, azt laposra veri. Minimum.

Az őrszem semmi másról nem szól, mint hogy Reacher a kegyelmébe fogadja az arra érdemeseket, a bűnösöket pedig megbünteti. Jelen esetben az orosz titkosszolgálat ügynökeit. Kétségeink ne legyenek, hogy rászolgáltak. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmünket az újságokban, hogy ők az a társaság, akik novicsokkal meg polóniummal mérgezik meg a hivatalos orosz állásponttól ELHAJLÓKAT, Lee & Andrew Child már az első oldalakon teljesen egyértelművé teszi azt, hogy milyen ELVETEMÜLT gazfickók. Hiszen ki más farigcsálná le tisztes amerikai honpolgárok különféle testrészeit különféle kéziszerszámokkal, amíg azok még életben vannak?

Talán csak az, akinél kimaradt a Kémek kézikönyvének Hogyan ne hívjunk fel magunkra feleslegesen a figyelmet beépített ügynökként című fejezete.

A krimifaktor tehát hiányzik Az őrszemből. Thriller frontján is igen gyengén muzsikál. Nincsen benne izgalom, különösebb meglepetések se, a fordulatok előre kitalálhatók. Mindezek ugyanarra a fentebb már említett okra vezethetők vissza: Jack Reacher földöntúli hőssé változott, akinek halandó immár nem árthat. 

És ez nem vicc! Régóta tudjuk, hogy Reachernek már csak egy (vagy esetleg kettő együtt) nindzsa jelenthetne kihívást. Nos, Az őrszemben az őrnagy egyik ellenfele de facto nindzsa. Reacher pofon legyinti és kész. A főellenfél, – az oroszok legdurvább arca, egy igazi, nindzsánál is háromszor veszélyesebb vérengző vadállat, akit Moszkvából küldenek rendet csinálni – sem tart sokkal tovább. Nem többek zavaró tényezőnél, akik ideig-óráig hátráltatják Jack Reachert, Dredd bíró (IMDb) páncél nélküli verzióját a mobil bíráskodásban.

Hiányoznak tehát – a Sherlock Holmes-t megszégyenítő elemzések mellett – a taktikus, egy-egy összecsapást akár oldalakon keresztül elhúzódó leírások is. (Mint mondjuk, A pók hálójában végén). Mintha Reacher már nem venné teljesen komolyan a saját dolgát sem. Ennek legjobb példái, amikor az őrnagy nem kiiktatja ellenlábasait, hanem csupán jól kibabrál velük: begyömöszöli őket egy kukába vagy hipót önt eléjük az autó műszerfalára és nem engedi őket kiszállni (hihi).

De ezek attól még marginális esetek. Jack Reacher alapjáraton összetört végtagokat, szétzúzott gégéket, felgyújtott ingatlanokat és hullahegyeket hagy maga után. Az egyetlen, ami azt jelzi, hogy némi halovány kétségek azért még maradtak benne saját tevékenységét illetően az az, hogy elővigyázatosan lelécel, mire a megérkezne a helyszínre az FBI, akik helyett a munkát elvégezte. És akik sajnálkozva széttárják kezeiket, amikor majd ki kellene cserélni a lebukott orosz kémeket a saját embereikre.

Az őrszem feltehetően új kezdet a vadonatúj társszerzővel készülő sorozatban. Valószínűleg minden egy kicsit gyorsabb, akciódúsabb és felszínesebb lesz ezentúl. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy még így is jobban jársz, mint például a kettővel ezelőtti Lee Child által egymagában elkövetett Reacher-könyvvel (Lásd Múlt idő).

7.2/10

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem (Jack Reacher 25.)
General Press. 2021. 308 oldal