Lee Child: Múlt idő – Könyv – kritika

A Múlt idő a 23. Reacher-regény. Amikor kb. 20. évvel ezelőtt rátaláltam Lee Child-ra a  General Press Világsikerek-sorozatában, az szinte a reveláció erejével hatott. Na jó, azt azért nem, de rohadt jó volt. Utána rávetettem magam a sorozat többi szerzőjére is, el lehet képzelni, milyen eredménnyel. Nyomába sem ért egyik sem. Még csak a kanyarban sem voltak hozzá képest. Csupa silány szar Linwood Barclay-től Michael Robothamig.

Huszonhárom nagyjából hasonló színvonalú rész egy könyvsorozat esetében már valami. Nemzeti büszkeségünk, a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. a hatodik résztől vált önmaga paródiájává. Lee Childnál az első aggasztó jelek a 20. rész környékén kezdtek el felbukkanni. Persze: a sorozat mindig is jó vastagon nyakon volt öntve egyfajta over-the-top érzéssel, ami talán nem is baj, egészen addig, amíg van mögötte komolyan vehető történet. Ez most, első ízben, a Múlt idő című könyvből hiányzik. Reacher nyomozásnak beállítani próbált álmatag családfa-kutatása olyan vékonynak bizonyul, hogy a szerző kénytelen mellé beszuszakolni egy párhuzamos mellékszálat, új nézőpont karakterekkel. A fiatal pár női tagja ráadásul ugyanakkora analizáló művész mint az őrnagy maga. Csak míg Reachernek elhiszed ugyebár, a csajszinak már nöm.

A biztos krimi alapok hiányával az ismerős motívumok nagyrészt fárasztó modorosságnak tűnnek. A korábbi regényekben a nyomozati munkával összefüggésben megszokott minuciózus leírás hétköznapi történésekre vetítve néha egészen agyzsibbasztónak bizonyul. A szerző részletesen elmagyarázza például a számítógépes egér felépítését és használatát. Köszönjük szépen, őrnagy, még éppen csak negyven éve használjuk napi szinten! Hitetlenkedve figyeled azt is, hogy Reacher jobb híján olyan pitiáner ügyeket kénytelen kiókumlálni, mint hogy random mellék-karakterek éppen hova sunnyognak el egy kis himihumira.

Jack Reacher, az örökké szimatoló legyőzhetetlen igazságtévő, miközben a hivatalt járja, hétköznapi halandóvá lényegül: és nagyfokú érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, ahogy például vígan eltelefonálja szegény Burke tiszteletes teljes egyenlegét; vagy éppen teljesen idiótának tűnik, míg félig-meddig oda sem figyelve demonstrálja speciális skilljét, – bezony, épp úgy, mint Vekker úr – a fejben való FOLYAMATOS időmérést.

A helyzeten az sem javít, hogy menet közben rutinszerűen pofoz le, mint Tarzan a majmát (lásd: Tarzan és a párducemberek), pár ellenszenves bumburnyákot. Mert így legnagyobb sajnálatodra szép lassan kiviláglik, hogy Reacher voltaképpen egy, az orrát folyton, ha kell, ha nem, más dolgába ütő, erőszakos alak, aki állandóan visszaél fizikai fölényével.

Ha a korábbi könyvek esetében faltad az oldalakat, hát most a Múlt idő esetében nem fogod. Ez a Jack Reacher-sorozat eddigi leggyengébb része, egyben intő jel a szomorú jövőre nézve. 🙁

6.9/10

Lee Child: Múlt idő (Jack Reacher 23.)
General Press. 2019. 350 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Lee Child: Ne add fel könnyen (Jack Reacher 2.)