Visky András: Kitelepítés – Könyv – kritika

Visky András: Kitelepítés

Ha a szószékről az Úr mindeneknél előrébb valóságát hirdeted az 1950-es évek végi Romániában, nagyjából akkor, amikor az elvtársak törvényben adják minden érintett tudtára (köztük az Úréra is nyilván) hogy Isten nem létezik, ne csodálkozzál, hogy sittre vágnak pár évtizedre.

Az, hogy erdélyi református magyar vagy jószerivel nem is szoroz és oszt különösebben.

Az Úr és a kommunizmus keszekusza, még bőven finomításra szoruló kapcsolatrendszerének köszönhetően az asszony, hét gyerekével egyetemben pedig megy az ország túlsó végére, a lágerbe.

Visky András Kitelepítés című regénye ennek a nagyjából négy és fél évnek a története, Visky András gyermeki nézőpontján keresztül, aki karon ülő kisdedként indult a semmibe vezető nagy utazásra, a kietlen Bărăgan-síkságra.

A narrátor személyének köszönhető a Kitelepítés egyik fő erénye, az állandó rácsodálkozás gyermeki hangja, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista diktatúrákban szokásos tomboló őrület feloldódjon és kisimuljon a nyiladozó értelem látószögén keresztül. Szürreális, no. Dragomán Györgynek A fehér királya juthat erről a fogásról eszedbe, azonban míg ott folyamatosan ugyanazon az egy, gyermeki hangon szól az elbeszélő, addig a Kitelepítésben összekeveredik a kisgyermek hangja az 50 évvel későbbi felnőtt beletörődő lamentálgatásaival és filozófikus elmélkedéseivel. Mindez így együtt ellenállhatatlanná varázsolja a szöveget.

Szögezzük le, Visky Andrásnak hatalmas szerencséje van a szüleivel. Így a Kitelepítés nem csak egy sima lágerregény lesz, hanem a család megtartó erejének és az égben köttetett szerelemnek a könyve is. Mindig a nők az erősebb nem, igen? Ahol a férfiak már régen feladták, ott a nők gürcölnek tovább, „szembenéznek a szerelemmel és a halállal”. Sollich Júlia pedig éppen hétszer hal meg a lágerben.

A szerelemről pedig csak annyit, hogy a sárga irigység emészt olvasás közben, amint látod, hogy ez a két ember, Visky szülei képesek ennyire odaadón szeretni a másikat. Ez a szerelem pedig újabb dramaturgiai fogással járul hozzá a könyvhöz, mégpedig a suspense-el: az nem lehet, nem, nem és NEM, hogy ez a két ember ne találjon újra egymásra.

Visky Andrásnak az Úrral is szerencséje van. (És az Úrnak is Visky András családjával.) Az édesanya állandóan magával hordozza a Könyvek könyvét, így a családdal együtt az Urat is kitelepítik és a lágerben köt ki Visky-ékkel. Így válnak a Biblia szavai és történetei a Visky-család számára saját helyzetük tükörképévé, megélt valósággá. A Kitelepítés című könyv pedig bibliai erejű, áradó szövegfolyammá. (Érdekes, hogy a közelmúltban világsikert aratott hasonló témájú Zulejka kinyitja a szemét mennyire erőtlen a Kitelepítéssel összevetve.)

Nyilván nem mindenki van oda a jobbára csak az olvasást nehezítő posztmodern trükkökért, mint például a minden bekezdés = egy mondat, összefolyó párbeszédek és egyéb szövegrészek, valamint a mondat végi pont MEGDÖBBENTŐ hiánya. Azonban amikor már éppen azon vagy, hogy levonnál te magad is egy pontot, kiderül, hogy

„… itt nem erről van szó mégsem, hanem a rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük”

Ott a pont.

Visky András két jól bevált dolog közül választhatott műve lezárásánál: vagy befejezi a családi történetet az egymásra találással, slussz, vagy röviden összefoglalja, ami fontos ezután következik még a család életében, kielégítve ezzel az egyszeri olvasó jogos igényét, ha már az sikerrel a szívébe zárta az egész famíliát. Visky András ehelyett inkább úgy döntött, hogy egy kicsit belekap ide is, meg oda is, de azért, hm, nem viszi nagyon túlzásba a jelentőségteljességet… így a záróakkord értelemszerűen már nem képes egyenértékű lenni a korábbi évek elemi erejű gyötrelmeinek krónikájával.

De nyugi.

Még ha azt gondolod is, hogy ez az egész lezárás cakkumpakk felesleges, úgy is nagyon nehéz nem arra a megállapításra jutni, hogy a Kitelepítés az utóbbi évek egyik legszebb magyar regénye.

9/10

Visky András: Kitelepítés
Jelenkor Kiadó. 2022. 440 oldal

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub – Könyv – kritika

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Mi lehet a magyarázat arra, ha egy olyan sikeres tévés személyiség, mint e krimi szerzője meghódítja debütáló regényével a sikerlistákat? Már persze azon túl, hogy sikeres tévés személyiség?

Lehet, hogy semmi?

Richard Osman évekkel korábban ellátogatott egy nyugdíjas-közösségbe, ami regényírásra ihlette. Persze ez egy felső kategóriás közösség volt, lóvéval kitömött nyugdíjasok számára. Egy kevésbé színvonalas intézmény esetében, lehet, szerzőnknek csupán pár lelombozó elégiára gyűlt volna össze elegendő muníciója.

Egy luxuskategóriás lakóparkban azonban az ott lakóknak bőven jut ideje arra, hogy a zumba-, pilates-, francia-társalgás órák és a borvedelés mellett még amatőr nyomozót is játszanak.

Ha valaki esetleg nem sejtené, hogy a pszichiáter, kórboncnok, falusi plébános, apáca vagy éppen mentalista előtt a rendőrségi nyomozásba beleokvetetlenkedők közül melyik a legidegesítőbb kategória, azoknak e könyv olvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjasok azok.

Osman könyve igazából nem indul rosszul. Lapjain megelevenednek a tipikus (vidéki és nyugdíjas) angol karakterek, akik immár a 21. századi technikai vívmányaival pepecselnek Whatsup-ostól és Tinderestől, miközben mindenhonnan ömlik rájuk a celebkultúra. Mindez szórakoztatóan ironikus tálalásban. (Az elvtelen, pénzéhes vállalkozó fejezetei különösen jól sikerültek.) 

Azonban a gyilkosság után a humorból nem sok minden marad. (Talán csak Hudson főfelügyelő hozza a formáját ezután is.) A főbb szereplőkből áradó jóindulat és végtelen kedvesség megteszi a magáét. A nyomozás bugyutává válik. 

Mindehhez hozzájárul az is, hogy a nyomozóklub igazából egyszemélyes projekt, a titokzatos (ámde azért kitalálható) múlttal bíró Elizabeth szívügye; elaggott cimboráival Osman nem sok mindent tud kezdeni. Sőt, amit az elején sikeresen felépített, azt is lerombolja: Ibrahimból, a hozzáértő pszichiáterből például okoskodó pojácát csinál. De a kotnyelesnek és kórosan kíváncsiskodónak beállított Joyce sem jár sokkal jobban. Vele kapcsolatban a szerző folyamatosan saját magát hazudtolja meg, hiszen Joyce szinte meg sem mukkan egész idő alatt. (Kíváncsiskodni se kíváncsiskodik.) Leszámítva természetesen a regény előrehaladtával egyre feleslegesebb és bárgyúbb naplóját.

De persze egy krimi esetében mégiscsak a bűnügy és a nyomozás a lényeg. A csütörtöki nyomozóklub sajnos itt is csütörtököt mond. (Bocsika.) Hiszen alapból mi fene értelme van egy rendőrségivel párhuzamosan folyó nyomozásnak? Pláne, ha a szálak hamarosan a nyugdíjas otthonból a drogkereskedelem jóval mozgalmasabb világába vezetnek. (Szóval mindenképpen jobban járnának a bingóval.)

Azonban még csak nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem az, hogy Richard Osman nem tud izgalmas krimit írni. Könyve egész egyszerűen unalmas. Semmi meglepetés! Semmi váratlan fordulat! Olvasod, olvasod és egy idő után azt veszed észre, hogy már nem is különösebben érdekel, hogy mi lesz ennek az egész hacacárénak a vége.

És lehet, hogy így jobban is jársz, mert legalább nem idegesíted fel magad a bágyadt megfejtésen. Csak szomorúan megállapítod, hogy ilyen értelmetlen indítékkal majdnem tiszta időpocsékolás gyilkosságot elkövetni. No meg persze krimit írni is.

6.9/10

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)

Andrzej Sapkowski: Viharidő – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: Viharidő

Andrzej Sapkowski 2013-ban, 14 évvel a Vaják-sorozat lezárása után (lásd A Tó Úrnője) újra tollat ragadott, hogy egy történet erejéig visszatérjen a Kontinensre. E döntéséhez valószínűleg nagymértékben hozzájárult a Witcher című számítógépes játék-sorozat sikere is, amelyhez állítólag bagóért elkótyavetyélte könyvei jogait.

De mindegy is, hogy mi volt az oka, a lényeg, hogy újabb történet kapsz Geralttal a főszerepben, aki mellett a könyvszéria egyéb, igaz, általában csak villanásnyi időre felbukkanó szereplői is tiszteletüket teszik. Kivéve természetesen az idióta Kökörcsint, a Vaják-sorozat RÁKFENÉJÉT, aki elejétől a végéig a történetben lábatlankodik. 

Sapkowski képtelen ellenállni a kísértésnek és ahelyett, hogy egy magában is megálló, pörgős és ütős kalandregényt rittyentene, inkább teletömi könyvét fanservice-szel. Ennek legjellemzőbb példája, hogy a természetétől fogva durcimorci Geraltot az utolsó mellékkarakter is a Yenneferrel való, zökenőmentesnek bajosan nevezhető szerelmi életééről nyaggatja. Meglehetősen tapintatlanul. (Azon is érdemes eltűnődni amúgy, hogyhogy a fél Kontinens naprakész az ide-oda kóborló, mint mutáns vaják, alapból rühellt Geralt magánügyeit illetően? Ne feledjük: bőven az Internet kora ELŐTT járunk!)

Na és persze lényeges még az is, hogy Sapkowski az eltelt másfél évtized alatt egy fikarcnyival sem vált jobb íróvá. A Viharidőt kiköpött ugyanazok a gyermekbetegségek sújtják mint az összes korábbi könyvét.

Az állandó pátosz és dagályosság lengyel barátunk régi cimborái, most sem sikerült róluk lemondania. A Vaják-könyvek görcsös idegrángást okozó szószátyár párbeszédei sem lettek a múlté, és a szereplők még most is hajlamosak hosszú, életszerűtlen monológokban megnyilvánulni. Talán csak a vásári ripacskodásból vett visszább valamennyit a fantasy lengyel kismestere.

Cserében viszont a Viharidő, – ami a korábbi regényekre minden keszekuszaságuk ellenére sem volt azért jellemző: – teljes gagyiba is képes lesüllyedni. És ez alatt a Tiszteletreméltó Sármány összes megjelensét értjük. A világjobbító altruizmus és a sötét ostobaság valahogy nem igazán akar összepasszolni…

A Vaják-sorozatot korábban dicsértük a saját korunk problémáira való reflektálása és erőteljes feminizmusa miatt. Sapkowski a Viharidőben mindkét téma kapcsán lő pár öngólt. E sorok írójának csak most esett le, hogy például a környezetszennyezéssel egy fantasy miliőben sokadjára előhozakodni leginkább csak felvett pózolásnak tetszik. Hiszen hol beszélhetünk számottevő iparról egy nagyjából kora középkori környezetben?

A női önmegvalósítás vonalán jóval nagyobb bakot lő lengyel barátunk. No nem azzal, hogy maximálisan támogató módon lép fel az abortusz mellett (amit érdekes módon, valahogy mindig jól szituált, konzervatív politikát folytató és vénné aszott FÉRFIAK akarnak korlátozni), hanem azzal, hogy rögtön az erőteljes kiállását követő jelenetben bemutatkoznak a Vaják-sorozat legalpáribb, drabálissá kigyúrt, böfögő, fingó és kötözködő hölgyszereplői. Gratulálunk, kedves Andrzej e kifinomult jelenetekért!

Ha Sapkowski prosztó, ámde működőképes humorral kívánja SZÍNESÍTENI műveit, ahhoz általában szabadszájú, víg kedéjű törpökre van szüksége. Azokkal valahogy mindig szerencséje van. Így van most is, Addario Bach feltűnése a könyv talán egyetlen üde színfoltját jelenti.

De persze ne feledkezzünk meg a félnótás Kökörcsinről sem, a sorozat legidegesítőbb szereplőjéről, aki most váratlan módon összes eddig ostobaságát semmissé teszi, amikor elárulja a búskomor női lélek felvidításának csalhatatlan ellenszerét: tyúktollal kell megcsiklandozni a feneküket, „az effajta művelet még a legmorcosabbakat is felvidítja.”

Persze ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a Sapkowski Viharidő című könyve felülemelkedjen a bántó középszeren. 

Ezen az sem segít, hogy a könyv a vége felé erőre kap, és a hosszadalmas, sehova sem tartó felvezetés utáni akcióknak hála végre normális kalandregényre kezd emlékeztetni. (Sőt, a leszámolás sokkal jobban sikerült, mint az öt kötetes saga főgonoszával vívott végső összecsapás.)

Azonban az eredmény így is csak egy locsogással és hamis fennköltséggel súlyosbított, a sorozathoz semmi lényegeset hozzá nem tévő szükségtelen hozzátoldás.

6.7/10

Andrzej Sapkowski: Viharidő (Vaják 8.)
Gabo Kiadó. 2020. 404 oldal

A Vaják-sorozat korábbi kötetei:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Arne Dahl: Valaki figyel – Könyv – kritika

Arne Dahl: Valaki figyel

Fogadok, te is kezded unni már a skandináv krimiket. Nem csoda, nagy részük unalmas nyavalygás. Kivéve persze Jo Nesbo-t (Birodalom) és Arnaldul Sigurdarsson Erlendur-sorozatát. Kivéve persze a legutolsó részét (Reykjaviki éjszakák), mert az már tényleg unalmas nyavalygás…

De hoppá! Mázlink van! A skandináv szerzők értelmesebb része felismerte, hogy a kutya se fogja őket olvasni, ha nem lehelnek némi életet a könyveikbe. E derék alkotók ezért új összetevőt kevertek alkotásaikba: az ÖSSZEESKÜVÉST!

Jó példa erre az Oxen-trilógia vagy éppen Beier felügyelő kalandjai

Kár, hogy mindketten jól pofára estek vele. 

Miért? Mert a skandináv jóléti államokban röhejesen veszi ki magát egy világjobbító szándékkal szőtt konspiráció. Pláne, ha az összeesküvők még teljesen feleslegesen gyilkolászni is elkezdenek. 

No de, mi a helyzet ebből a szempontból a Valaki figyellel?

Az öreg ördög tudja! Semmi biztosat nem állíthatunk, mivel csak a könyv legvégén döbbenünk rá lekoppant állal, hogy tessék, ez már megint egy nyavalyás ÖSSZEESKÜVÉS!

Addig csak azt tudjuk, hogy van egy irtó kegyetlen sorozatgyilkos, aki 15 éves lányokra specializálódott. Berger felügyelő rendesen odateszi magát, hogy elcsípje, de nem nagyon halad a dolog. Ekkor azonban a rendőrség látóterébe kerül egy TITOKZATOS nő, aki három korábbi tetthelyen is feltűnt…

A Valaki figyel első harmada gyors iramú, csavaros, rejtélyes és izgalmas thriller meglepő fordulatokkal. A fennmaradó rész átlagos krimi, ahol az iram még mindig gyors, az egyre butább fordulatok azonban szép lassan elveszik minden kedvedet. Nem csupán azért, mert a sorozatgyilkos utáni nyomozás egy elfuserált osztálytalálkozóra kezd emlékeztetni, vagy azért, mert a személyes érintettségnél csak egyetlen még FÁRASZTÓBB krimis klisé létezik, a dupla személyes érintettség, hanem mert a Berger & Blom-sorozat első részében minden túl van bonyolítva.

A szövegben – valószínűleg félrevezetésként- elhangzik az Occam borotvájára való hivatkozás. Fenti elv azt feltételezi, hogy általában mindig a legegyszerűbb magyarázat. 

Nos, a Valaki figyel kezdeti csavarjai, mint elég hamar kiderül, leginkább embertelenül bonyolult logikai bakugrások, melyek után a nyomozás ugyanott tart, ahonnét elindult. Értelmetlenek és erőltetettek. Ugyanúgy mint Berger & Blom ezt követő dacos magánnyomozása, amit hivatalos keretek között is simán meg lehetne ejteni. Vagy éppen ügyefogyott menekülésük a SEMMI (azaz saját értetlen kollégáik) elől. 

Az ügy pedig, amely korábban semerre sem haladt, hirtelen eszeveszett rohangálássá válik a kalapból random előrángatott nyomoknak köszönhetően. 

A tettes saját maga általi lebuktatása csak felteszi az i-re a pontot, miközben ő maga azon maximalista bűnelkövetők sorát erősíti, akik olyan irdatlan mértékben megnehezítik a saját dolgukat, hogy csoda, hogy egyáltalán hugyozásra jut némi idejük. (Rád nézünk, Tökéletes maradványok derék pszichopatája.)

És ha ez még nem lenne elég, a végére jön az ÖSSZEESKÜVÉS is, és kezdetüket veszik a szükségtelen gyilkosságok. (Vagy nyáladzó demenciások elővigyázatosságból történő kiiktatása mégsem az lenne?)

Arne Dahl Berger & Blom-sorozata pedig a sikeres repülőrajt után jelenleg éppen orral előre vitorlázik egyre lejjebb, hogy nagy valószínűséggel előbb-utóbb beleálljon a földbe.

6.9/10

Arne Dahl: Valaki figyel
Animus Könyvkiadó. 2021. 359 oldal

Ottessa Moshfegh: Eileen voltam – Könyv – kritika

Ottessa Moshfegn: Eileen voltam

Az 1960-as évek egyik new england-i kisvárosában a huszonnégy éves Eileen Dunlop egy centire van attól, hogy megőrüljön. Vagy igazából már meg is buggyant? A külseje jelentéktelen, a fiatalkorúak javító-intézetében végzett munkája unalmas, barátai nincsenek. Apja, aki már teljesen elitta az eszét, semmibe veszi. A napjait egy jobb életre irányuló képzelgések töltik ki. Ekkor azonban betoppan Rebecca, a dögös új munkatárs és Eileen élete megváltozik.

Nos, ez mind szépen és jól hangzik. A könyv fülszövege és az előzetes várakozások végzet asszonyát, hitchcoki fordulatot, pszichothrillert és Nabukov prózáját vizionálják, viszont az első háromból szinte semmi nem található benne, Nabukovról pedig őszintén szólva fogalmam sincs, mert sosem olvastam. (Mindenesetre a könyv gördülékeny, sallangmentes és olvastatja magát.)

Helyette van egy teljesen fura, mindenki számára láthatatlan teremtés, akinek kb. a pokollal egyenlő az élete. A könyv nagy része ezt a mindennapos (meg persze múltbéli) nyomorúságot taglalja. A semmibe vételt, a folyamatos közönyt, megkoronázva még a változatosság kedvéért számos egyéb megaláztatással.

Ha ez mind nem lenne elég Ottessa Moshfegn főhőse közönyös, lusta, rendetlen, nem veti meg a piát sem és végül, de nem utolsósorban beteges vágyakozás fűzi Randyhez, a macsó smasszerhez, aki természetesen magasról tojik rá.

Ha nem vagy oda a teljesen lökött, de azért valahol mégis szerethető vesztesekért, talán SOK is lenne elviselni ezt a rengeteg furcsaságot. Azonban a visszaemlékező elbeszélő hangja mentes minden önsajnálattól, intelligens, érett és tárgyilagos, így főképpen az tesz kíváncsivá olvasóként, hogyan jutott el az ötvenféle fóbiával és hatvanféle stikkel terhelt Eileen erre a sokkal élhetőbb szintre.

No és persze ahhoz sem kell pszichológus-diploma, hogy rájöjj, igazából nem lenne semmi gond e különös főhőssel, ha nem a folytonos szeretetnélküliség és magány határozta volna meg az eddigi életét.

Rebecca, mint a változás katalizátora csak részben tölti be a szerepét. Végzet asszonya ugyan nem válik belőle, de vonzereje és különlegessége átjön a lapokon. A fejlemény viszont, amellyel az új barátnak köszönhetően úgymond thrillerbe kellene fordulni a történetnek, inkább csak fejvakarásra késztet, ugyanis elég életszerűtlen a NAGY (áthúzva) fordulat. Itt kicsit meg is bicsaklik a regény.

S voltaképpen a történet csavargatása majdnem teljesen szükségtelen is, hiszen (amellett, hogy megtöri az elbeszélés ritmusát) Eileen-nek már éppen csak egy aprócska végső lökés kell ahhoz, hogy végre maga mögött hagyja ezt a nyomorult helyet. Miután az is kiderül számára, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek nálánál is rosszabb sors jutott.

Az 1960-as évek idilli Amerikája, éppúgy, mint minden más hely a világon, a személyes poklod lehet, ha olyanok a körülményeid – talán ez lehet a Ottessa Moshfegn Eileen voltam című regényének a veleje. De persze, ha nő vagy, még százszor rosszabb minden. És ilyenkor nincs más megoldás, mint minél előbb olajra lépni.

7.8/10

Ottessa Moshfegn: Eileen voltam
Geopen Könyvkiadó. 2021. 255 oldal

Ian McEwan: Mézesmadzag – Könyv – kritika

Ian McEwan: Mézesmadzag

Jól ráfázol, ha komoly kémregényt vársz a fülszöveg, vagy pláne a magyar borító pisztolyt szorító, szexi női sziluettje láttán. A Mézesmadzag elnevezésű szigorúan titkos műveletet ugyanis az arra érdemes irodalmárok pénzzel való kitömésére hozzák létre. Serena Frome, az MI5, azaz a brit kémelhárítás új üdvöskéjének legveszélyesebb fegyvere pedig az írógéphenger. Alig több ugyanis egyszerű titkárnőnél.

Jól ráfázol, ha egyáltalán kémregényt vársz ettől a könyvtől.

A díszletek persze, eléggé megtévesztő módon mást sugallnak. Az ifjú Serena valahogy, különböző, tőle nagyrészt független körülmények hatására a titkosszolgálatnál köt ki. 

1972-ben Angliában minden van, ami addig így együtt még nem nagyon volt. Hippik. Rockzene. Az IRA átviszi a terrort az anyaországba és Londonban robbantgat. Kitör az olajválság. És a bányászok, a lehető legjobb pillanatban sztrájkba kezdenek. Fentiek mind megjelennek a háttérben, csakúgy, mint a birodalmi tudatban ragadt, merev, kimért és kardigános titkosszolgálati főmuftik, akik közé nőknek esélye sincs bekerülni. (Kivéve persze a szabályt erősítő Stella Rimingtont, az MI5 első női főigazgatóját, aki Trimingham néven tűnik fel az épület távoli folyosóin – s aki írt egy fájdalmasan középszerű kémregényt Végveszélyben címmel.)

A környezetrajz tehát lenyűgöző és minden ízében hiteles, éppen csak egy(két) leheletnyivel (no meg a jobbára teljesen felesleges, a szerző felkészültségét fitogtató jegyzetekkel) több a kelleténél. Frome kisasszony ugyanis nem nagyon lép ki saját mikrokozmoszából. Azt, hogy McEwan jó író, abból látszik, hogy Serena hétköznapi, saját maga által is szürkének talált életét úgy tálalja számodra, hogy mégsem tudod azt elengedni, a szerző néhány, ez irányú kísérlete ellenére sem.

A Mézesmadzag-művelet ugyanis egy nagy lópikula. Nem elég, hogy az egész teljesen érdektelen (a szovjet propaganda ellensúlyozására irányul), még az is messziről látszik, hogy emberes bukta lesz a vége, – és ezt a szerző cseppet sem titkolja, sőt jó előre beharangozza.

Női főhőse 22 éves. Mi érdekli ebben a korban (is) a csajokat? Hát a pasik! McEwan, a női lélek e nagy ismerője nem átallja különféle félresikerült kalandokba keverni a PAJKOS kis Serenát, mielőtt összehozza a Mézesmadzag-művelet egyik kiszemeltjével, a kezdő író Thomas Haley-vel. 

És akkor rájössz, hogy a Mézesmadzag című könyv mindenekelőtt szerelmes regény, McEwan minden mesterkedése ellenére. És Haley-vel együtt fokozatosan te is megszereted Serena Frome-ot, bizonytalankodásai, felesleges bűntudata és a pasikhoz való, nem igazán szokatlan női hozzáállása (mindegy ki, csak legyen valaki) ellenére. Vagy épp amiatt. 

Na mármost, ez a szerelem kettejük között nem lesz sima ügy, gondolhatod. Elsősorban Ian McEwan miatt, aki ARÁNYTALANUL nagy teret szentel Haley író szárnypróbálgatásainak, aprólékos részletességgel bemutatva teljes eddigi életművét, ami pár nem túl érdekes novellát jelent momentán. Mi értelme mindennek? Nem tudom. Mondja meg, aki érti.

Mindeközben az MI5 legjelentéktelenebb művelete, a Mézesmadzag is öles léptekkel halad elkerülhetetlen végzete felé. Csak azt nem tudod, vajon kettejüket is maga alá temeti-e. Ez a nagy kérdés. Viszont McEwan azt profi módon eléri, hogy Serenával együtt te, az olvasó is egyre és egyre feszültebben várd, hogy mi fog ebből kisülni.

Ian McEwan Mézesmadzag című könyve egy jó író nem túl kiemelkedő munkája, alig valamivel több, mint egy ujjgyakorlat. Fő erénye cuki és ari főhőse, aki a sok felesleges körítéssel együtt is elviszi a hátán ezt a csökkentett fokozatú ál-kémregényt. 

A könyv végén még egy egészen ügyes csavar is helyet kapt, amiről kapásból a Fekete vizililiomok című krimi juthat az ember eszébe. Na jó, azért nem akkora dobás, mint annak a vége, de azért határozottan elegáns, több korábbi dolgot is átértelmező megoldás kerekedik belőle.

Bónuszként pedig levonhatod a következtetést, hogy a büdös életben miért nem fog soha a szépreményű T. H. Haley Booker-díjat kapni: azért, mert már a magánlevelezése is kimódolt és mesterkélt, mint a hétszentség…

7.5/10

Ian McEwan: Mézesmadzag

Scolar Kiadó. 2015. 325 oldal

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem – Könyv – kritika 

Lee Child - Andrew Child: Az őrszem

Jack Reacher bárhová megy, valahogy mindig belekeveredik egy emberrablásba. Egy átlagember talán észre se venné, hogy embert rabolnak a közvetlen közelében, hiszen a profik három másodperc alatt, négy méterre tőled lerendezik az ilyesmit, míg te a seggedet vakargatva bámulod a kirakatot. Azonban Jack Reachernek sasszeme van. Ő már azt is kiszúrja, hogy a rosszemberek mire KÉSZÜLNEK. És ha már kiszúrta, mi mást tehetne, mint hogy meghiúsítja. Immár rutinszerűen. (Lásd Ne add fel könnyen)

És ez a rutinszerűség a Jack Reacher-sorozat 25. részének a legnagyobb baja.

Miről árulkodik az, ha egy rendkívül sikeres bestseller szerző szerzőtársat emel maga mellé? Két dolgot mindenképpen jelenthet:

1, Unja már az egészet, mint a szar.
2, Csak azért szerepel a borítón, hogy többen vegyék a könyvet.

Ez utóbbira jó példa Stephen King és a fiacskája, Owen, akivel jól beleokvetetlenkedtek egymás Csipkerózsikák című könyvébe. Az őrszem társszerzője Andrew Child, szóval a családi vonal itt is jelen van, annyi különbséggel, hogy Andrew nem a nagynevű Lee Child csemetéje, hanem az öcsikéje. Lee pedig már unhatja az egészet, mint a szar. És simán elképzelhető, hogy az aprómunkát kiszervezte a tesójának.

Miért gondolhatod ezt? Nos, Az őrszem MAJDNEM teljesen olyan, mint egy Lee Child-könyv. De ha közelebbről veszed szemügyre, akkor már úgy látszik, hogy inkább csak egy Lee Child-könyv váza, amire felkerült rengeteg Lee Child-os elem, de nem a megfelelő arányban. Van amiből több van a kelleténél és van amiből jóval kevesebb.

A nyomozásból például nem került elegendő a kalapba. Ezért is emelkedik ki a könyvből az a rész, amikor Reacher őrnagy és újdonsült ismerősei a számítógépek után kajtatnak. Az a rész hasonlít leginkább egy igazi krimi regényre, kihallgatással és nyomkövetéssel satöbbi. De igazából csak hasonlít, mert ezekre az oldalakra is rányomja a bélyegét az, hogy Jack Reacher immár végérvényesen az Úristen munkáját végzi itt a földön. Jár-kel a világban közöttünk, gyarló emberek közt, megítél bennünket és aki könnyűnek találtatik, azt laposra veri. Minimum.

Az őrszem semmi másról nem szól, mint hogy Reacher a kegyelmébe fogadja az arra érdemeseket, a bűnösöket pedig megbünteti. Jelen esetben az orosz titkosszolgálat ügynökeit. Kétségeink ne legyenek, hogy rászolgáltak. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmünket az újságokban, hogy ők az a társaság, akik novicsokkal meg polóniummal mérgezik meg a hivatalos orosz állásponttól ELHAJLÓKAT, Lee & Andrew Child már az első oldalakon teljesen egyértelművé teszi azt, hogy milyen ELVETEMÜLT gazfickók. Hiszen ki más farigcsálná le tisztes amerikai honpolgárok különféle testrészeit különféle kéziszerszámokkal, amíg azok még életben vannak?

Talán csak az, akinél kimaradt a Kémek kézikönyvének Hogyan ne hívjunk fel magunkra feleslegesen a figyelmet beépített ügynökként című fejezete.

A krimifaktor tehát hiányzik Az őrszemből. Thriller frontján is igen gyengén muzsikál. Nincsen benne izgalom, különösebb meglepetések se, a fordulatok előre kitalálhatók. Mindezek ugyanarra a fentebb már említett okra vezethetők vissza: Jack Reacher földöntúli hőssé változott, akinek halandó immár nem árthat. 

És ez nem vicc! Régóta tudjuk, hogy Reachernek már csak egy (vagy esetleg kettő együtt) nindzsa jelenthetne kihívást. Nos, Az őrszemben az őrnagy egyik ellenfele de facto nindzsa. Reacher pofon legyinti és kész. A főellenfél, – az oroszok legdurvább arca, egy igazi, nindzsánál is háromszor veszélyesebb vérengző vadállat, akit Moszkvából küldenek rendet csinálni – sem tart sokkal tovább. Nem többek zavaró tényezőnél, akik ideig-óráig hátráltatják Jack Reachert, Dredd bíró (IMDb) páncél nélküli verzióját a mobil bíráskodásban.

Hiányoznak tehát – a Sherlock Holmes-t megszégyenítő elemzések mellett – a taktikus, egy-egy összecsapást akár oldalakon keresztül elhúzódó leírások is. (Mint mondjuk, A pók hálójában végén). Mintha Reacher már nem venné teljesen komolyan a saját dolgát sem. Ennek legjobb példái, amikor az őrnagy nem kiiktatja ellenlábasait, hanem csupán jól kibabrál velük: begyömöszöli őket egy kukába vagy hipót önt eléjük az autó műszerfalára és nem engedi őket kiszállni (hihi).

De ezek attól még marginális esetek. Jack Reacher alapjáraton összetört végtagokat, szétzúzott gégéket, felgyújtott ingatlanokat és hullahegyeket hagy maga után. Az egyetlen, ami azt jelzi, hogy némi halovány kétségek azért még maradtak benne saját tevékenységét illetően az az, hogy elővigyázatosan lelécel, mire a megérkezne a helyszínre az FBI, akik helyett a munkát elvégezte. És akik sajnálkozva széttárják kezeiket, amikor majd ki kellene cserélni a lebukott orosz kémeket a saját embereikre.

Az őrszem feltehetően új kezdet a vadonatúj társszerzővel készülő sorozatban. Valószínűleg minden egy kicsit gyorsabb, akciódúsabb és felszínesebb lesz ezentúl. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy még így is jobban jársz, mint például a kettővel ezelőtti Lee Child által egymagában elkövetett Reacher-könyvvel (Lásd Múlt idő).

7.2/10

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem (Jack Reacher 25.)
General Press. 2021. 308 oldal

1 15 16 17 18 19 35