Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása – Könyv – kritika

Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása

„1812. április hatodikán, pontosan két nappal tizenhatodik születésnapja előtt Penelope Featherington szerelmes lett.”

Ez a Bridgerton-család negyedik részének legelső mondata. Fogadok, hogy innét már bárki könnyűszerrel be tudná fejezni Colin Bridgerton házasodásának krónikáját.

Ezért nehéz is ellenállni a kísértésnek, hogy a Mr. Bridgerton csábítása elején ne tegyük fel szokásos szónoki kérdésünket: vajon HÁNYSZOR írja még meg Julia Quinn ugyanazt a könyvet, pár lényegtelen változtatást eszközölve, úgyis mint például a szereplők neve. De talán még csak ez sem igaz, hiszen a szereplők jelentős részének ugyanaz a neve. (B-R-I-D-G-E-R-T-O-N)

És amennyiben bármely házasulandó korban lévő Bridgerton összetalálkozik (vagy véletlenül összezárják a fáskamrában) a nagybecsű Társaság ellenkező nemű tagjával, aki nem teljesen agyhalott, akkor mérget vehetsz rá, hogy a könyv vége előtt negyven oldallal már össze is házasodtak. (A maradék oldalak egy kis huncutkodásra kellenek.)

Fura, hogy Colin csak most, ennyi év után (tizenkettő, egy tucat) döbben rá arra, hogy alapjában véve jobban jár egy szelíd, kedves és értelmes teremtéssel, még akkor is, ha az belelóg a plus size model kategóriába. (Hiszen csak annyi lenne a dolga, hogy eldugja előle a süteményes tálcát.) De hát jobb később mint soha.

Penelope Featherington, A herceg és én Daphne-ja után a sorozat második legszeretetreméltóbb hősnője. A nehezen feloldódó, rosszul öltöztetett és DUNDI, petrezselymet áruló vénkisasszony annyira cuki, hogy Julia Quinn nem is nagyon tud a személye köré különösebb konfliktust rittyenteni. Így marad itt is a jól bevált séma, a Bridgerton-fivérekből a legtriviálisabb nehézségek hatására gejzírként előtörő, most már egyértelműen családilag örököltnek bizonyuló sajnálatos idegbaj. (Meg még valamennyi kisebbrendűségi érzés.)

A lassan bimbódzó egymásra találás annyira nem kínál elegendő tartalmat, hogy a Mr. Bridgerton csábítása legnagyobb részét, – a szokásos, két szerelmes közötti, hol élénkebb, hol lagymatagabb pajkos évődés mellett, – a Mrs. Whistledown kiléte utáni nyomozás uralja.

Ezzel csak egy probléma van: ha már az előző részben (lásd Tisztességes ajánlat) nem találtad volna ki, – hiszen már ott is sima ügy volt, hogy kicsoda a pletykafészek vénasszony, Mrs. W. – akkor most tuti idejekorán rájössz. Julia Quinn egyszerűen túl sok infóval lát el ehhez. És az átlátszó ravaszkodásai is túl bénák ahhoz, hogy megtévesszenek.

Az előző kötet ügyetlenkedései után a Mr. Bridgerton csábítása jóval egyenletesebb írás. A Társaság mókamestere, Colin idegrendszerére ráférne ugyan némi magnézium, de ez a kis kellemetlenség azért elviselhető. A folyamat viszont, ahogy Penelope előbújik a csigaházából, teljesen rendben van, szépen fokozatosan, minden setesuta túlzás nélkül kerül kifejtésre.

A szerző egyetlen szempontból tart csak kétségek között: sokáig nem tisztázza egyértelműen női főszereplője fajlagos tömegét, így majdnem a könyv feléig a korábbi kötetek dundi Penelopéját látjuk LELKI SZEMEINK előtt. Ekkor azonban Júlia Quinn felrobbantja az ATOMBOMBÁT:

A kis Penelope „… felnőtt és karcsú, kecses hölgy lett belőle…”

Hogy mi a tököm van?! 

Így már mindjárt más a leányzó fekvése! 

Szívből gratulálunk az ifjú párnak!

6.9/10

Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása (Bridgerton-család 4.)
Gabo Könyvkiadó. 2021. 422 oldal

(A könyvsorozat negyedik, azaz jelen kötete alapján készült a Netflix-széria (IMDb) harmadik évada.)

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata furcsa képződmény. Két sztereotípia ékes bizonyítéka, valamint cáfolata is egyidejűleg. Az egyik ezek közül az, hogy szinte lehetetlenség bekerülni a fantasy világirodalmába, ha nem angol nyelven írsz. A másik elképzelés szerint pedig a sci-fi és fantasy szerzők nagy része nem véletlenül alkot ebben a műfajban. A szépirodalomhoz ugyanis nem elég jók.

A Vaják-sorozat soha nem lett volna jelentős mértékben ismert Kelet-Európán kívül, ha nem készül el a CD Projekt Red Sapkowski könyvein alapuló rendkívül sikeres akció-szerepjáték sorozata (GOG). De elkészült, új utakat nyitva ezzel a könyv idegen nyelvű fordításai előtt.

Ugyanilyen fájdalmas igazság, hogy Sapkowski mester nem tartozik a betűvetés legnagyobb ászai közé. Prózája nyúlós, mint a rétestészta. Folyamatosan felesleges mellékvágányokra kalandozik és hosszasan időzik egyszer használatos mellékalakokon.

És ez még csak a kisebbik gond. Ennél jóval zavaróbb, hogy szereplői nagy része – legyen az boszorkány, vámpír, félszerzet, vaják, trubadúr, király, főgonosz vagy éppen egyszerű falusi bumburnyák – ugyanazon az egy hangon szólal meg. Ez a hang pedig a fölösleges szócséplésé. Tele állandó ismétléssel és idegen szavak tömkelegével. Ami két dolgot árul el Sapkowskiról. Az egyik, hogy szerteágazó klasszikus műveltséggel rendelkezik. A másik pedig az, hogy egy okostojás.

Amikor Geralt a Tó Úrnője elején sokadszorra szólítja fel éppen aktuális beszélgetőtársát, hogy az ne pofázzon már annyit, hanem térjen végre a lényegre, akkor Sapkowski tudat alatt saját magát szólítja fel ugyanerre. Azonban esze ágában sincs megfogadni saját hőse felhívását.

Semmi kétség, a lengyel szerző Vaják-sorozata belesimulna az átlagos és az átlagosnál valamivel fárasztóbb high-fantasy könyvek sorába, ha pár dolog nem nyomná rá az egyediség bélyegét. A szláv mitológia és mesevilág, elsősorban is azoknak lemészárlásra termett szörnyetegei ilyenek. De akinek a sorozat legtöbbet köszönheti, az természetesen szörnyvadász főhőse, a megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Geralt.

A Tó Úrnője idejére a szörnyek utáni hajsza már régen háttérbe szorult. Evés közben jön meg az étvágy, ahogy mondják, és Sapkowski menet közben lefordult a helyenként meglehetősen együgyű, gyermekmesékre hajazó elbeszélésekről (lásd Az utolsó kívánság) a hátralévő regényeken áthömpölygő történetfolyam kedvéért. Ráadásul az elsőként belengetett niilfgardi hódítással meg nem elégedve, behozott még egy ugyanolyan grandiózus történetszálat is, a jóslatokkal kikövezett világpusztulást. Avagy megmentést, ha a másik oldalról nézzük.

Az előző részről írt poszt végén (lásd A Fecske-torony) kétkedésünknek adtunk hangot, hogy vajon elbír-e ennyi mindennel a lengyel mester.

Nos, a Vaják-saga lezárása a fentebb (és lentebb) kifejtett hiányosságok ellenére is a sorozat LEGJOBB kötete.

Read more

Jo Nesbo: Birodalom – Könyv – kritika

Jo Nesbo: Birodalom

Már egy ideje az a helyzet, hogy jobban örülsz, ha nem a Nesbo-nek világsikert hozó Harry Hole-sorozatból kapsz újabb részt a norvég szerzőtől, hanem különálló történethez van szerencséd. Ennek az az oka, hogy a nevezetes sorozat legfrissebb részei idegesítően tekervényes és fárasztó elmejátékra emlékeztetnek, amit esélyed sincs kibogozni. (Lásd a sorozatba Kést állító legutóbbi részt.) Új szereplők esetén azonban Nesbo mindig esélyt kap arra, hogy előhozza magából a belsejében állandóan ott rejtőző zsenit. Mint például most is.

A Birodalom lassan csordogáló thriller, aminek az elején el nem tudod képzelni, hogyan lehet abból valami érdekeset kihozni, ha egy könyv főhőse egy hallgatag, kisvárosi benzinkutas.

Az már több érdekességgel kecsegtet, ha tudod, hogy hazajön a nagymenő öccse Amerikából, aki wellnesshotelt akar építeni a hegytetőre, pont a tanyájuk mellé. És hozza magával a dögös asszonykáját is. Az Opgard-fivérek múltjában ráadásul akad némi takargatnivaló is. No meg a tanyájuk felé vezető út mellett ott lapul a Katlan, ami egy böhöm nagy szakadék. Jól jön az ilyesmi, ha valaki bele akar esni valahová.

Így már mindjárt érdekesebb. De még érdekesebb, ahogy Roy Opgardról (a benzinkutas) apránként kiderül, hogy igazi univerzális fixer, azaz megoldóember. A két testvér közötti kötelék eltéphetetlen. És ahol Carl Opgard (az öccs) megjelenik, ott előbb-utóbb megoldóemberre lesz szükség.

Jo Nesbo regénye érdekes stíluskavalkád. Először azt hiszed, hogy thrillert olvasol, sőt annak is a noir változatát (végzet asszonya, pénzügyi svindlik, magányos hős & északi sötétség), de a Birodalom című könyv olyan lassú folyású, számos kényelmesen felfejtett múltbéli titokkal terhelt, hogy át-átcsap bűnügyi (és szerelmi) drámába, sőt még családregénybe is.

Különösen igaz ez, miután fény derül a szülők tragédiájának okára. Ezután a könyv vesz egy nagy kanyart és Roy Opgardot állítja a fókuszba. A testvére Amerikában. A tanyasi származék Roy benzinkutasként dolgozik és minden vágya egy saját kút. Ráadásul Nesbo kezdettől fogva lebegteti főszereplője szexuális irányultságát is. Most akkor fiúk? Vagy a tesója? Vagy, izé, senki?

Ebből a nem túl biztató és talán nem is annyira érdekes alapból nő ki egy már-már Jack Reacher-szintű hős (a blog szerzőjének példaképe! – lásd Lee Child: Ne add fel könnyen). És egy letehetetlen olvasmány. Persze Reacher őrnagy szintjét megütni közel lehetetlen, Roy Opgardnak sem sikerül 100 százalékosan. De ha valaki majdnem annyira erős, harcra termett, fifikás, és ösztönös elemzőtehetség, az nagyjából elég. Még ha a sárm hibádzik is valamennyire.

A 2018-as Machbeth az első Jo Nesbo-könyv, amelyet a felénél abbahagytam. Az 1970-be átültetett Shakespeare-dráma csúfosan megbukik annak köszönhetően, hogy a középkori hatalmi harc egyszerűen képtelen működni a modern keretek (és köztisztségviselők) között. Ami ennél is kevésbé működik Nesbo átiratában, az a gyilkosságok mögötti pszichológia. Ezért is sajnálatos, hogy Nesbo körülbelül ugyanazt a lapot húzza meg a Birodalomban, ami ott azonnal eltántorított a továbbolvasástól.

A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez csak a könyv legvégén történik meg, valamint, hogy ez a nem sok átgondoltságot tükröző fejlemény kap egy további csavart is. No és a szerző nem spórolta ki a szereplőkre nehezedő lelki teher megjelenítését sem.

De attól még sajna a Birodalom egyértelműen erőltetett lezárása nem egyenértékű a könyv addigi magas színvonalával. És ha nem is teljes értékű tökön lövés, azért egy szép nagy, csontrepesztő orrba vágás. Vasalóval*.

8.2/10

Jo Nesbo: Birodalom
Animus Könyvkiadó. 2020. 480 oldal

* Vasalóval. Elegáns utalás a könyv egyik csontrepesztő fordulatára.

Chris Carter: A keresztes gyilkos – Könyv – kritika

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Ha nem elsőnek olvasod Chris Carter A keresztes gyilkos című sorozatindító kötetét, komolyan meglepődhetsz, hogy mennyivel jobb, mint a későbbi könyvei. És ehhez nem is kell különösebben sok minden.

A keresztes gyilkos sablon krimi. A kiemelt gyilkossági ügyekben nyomozó Hunter és új társa, García a rettegett sorozatgyilkos újabb áldozatával szembesül. De akad egy kis probléma – mármint a széttrancsírozott áldozaton túl: a rettegett sorozatgyilkost már régen kivégezték.

Ha több köteten túl vagy Carter sorozatából, talán már eleged is van belőle kicsit: minden egyes könyve nagyjából ugyanolyan. Kivéve persze az Egy gonosz elmét, a szerző végtelenül genya, összegző főművét, mondhatni, a szegény ember A bárányok hallgatnakját.

Nos, A keresztes gyilkosban Robert Hunter nyomozó még nem az a megszokott, hidegfejű robot. Piál rendesen, csajozik, kicsit bénázik is néha, és még a prosztó oda-vissza zsaruhumorból is kiveszi a részét.

A nyomozás életszerű, Garcíával lótnak-futnak, kihallgatnak, nyomokat követnek és változatosságot kölcsönöz a könyvnek, hogy több mellékszál vagy éppen magánnyomozás is fut párhuzamosan egymás mellett. Gondolj csak a későbbi kötetekre, ott majdnem minden ilyesmi hiányzik. Hunter és García lényegében egyik helyszínről a másikra szaladgál, ott hosszasan csodálják a válogatott borzalmakat, de soha semmire nem mennek. A nyomozás teljesen takaréklángon pislákol. És egy helyben toporog.

És habár az összes eddig írt Hunter-krimi közül ez a legjobb, és főhősünk analitikus képességei már-már a nagy Sherlock Holmes-éval vetekszenek (lásd James Lovegrove: A háború istenei), a sorozat későbbi részeinek megunt fordulatai már itt is jelen vannak. Például az ember ésszel fel nem éri, hogy az aktuális gyilkos mért mindig Hunter nyomozót baszkurálja telefonon. Nincs az illetőnek jobb dolga? Nem ad elég elfoglaltságot egy sorozatgyilkosság?

De legalább ugyanilyen égető a kérdés, hogy a tökömér’ nem titkosíttatja már Hunter a nyomorult telefonszámát.

Emellett, és ez még a folytonos telefonálgatásnál is kellemetlenebb, az aktuális bűnelkövető előszeretettel rabolja el Hunter rokonait és üzletfeleit. Ha nem szerencsétlen García nyomozót, mint jelen esetben – nyugi, nem spoiler, ezzel indul a könyv – akkor Hunter gyógymasszőrét, befektetési tanácsadóját vagy tejesemberét. Vagy a szomszédjának a nagymamáját. A derék los angeles-i polgárok helyében kerülném szegény Hunter nyomozót, mint a pestisest.

Ha a sorozatból elsőnek veszed kézbe A keresztes gyilkos-t, akkor persze mindezek nem jelentenek különösebb problémát. Ha harmadiknak, akkor már igen.

A keresztes gyilkos vége viszont, akárhányadiknak is olvasod, súlyos csalódás. A bűnügy pszichológiai háttere annyira túl- és meg van magyarázva, egyszersmind annyira hiteltelen az elkövető indítéka, hogy csak nézel ki a fejedből. Ennyire csak akkor szokták az írók megbonyolítani a dolgokat, ha már írtak vagy egy tucat krimit és tutira nem maradt semmi normális ötletük.

A tettes lekapcsolása ugyanez a nem túl magas szint. Amúgy Chris Carter ÖSSZES regénye ugyanúgy végződik. Ül Hunter egy székhez kötözve, letolt gatyával és fegyvert szegeznek rá. A megmenekülésének esélye 0. Miért pont az első rész lenne kivétel?

7,7/10

Chris Carter: A keresztes gyilkos (Robert Hunter 1.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 351 oldal

Kritika a Rober Hunter-sorozat részeiről:
1. A keresztes gyilkos
2. Kivégzés
6. Egy gonosz elme
7. A nevem: Halál
8. A hívás
9. A holtak csarnoka
10. A gonosz nyomában
11. Vérrel írva
12. Félelem

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék – Könyv – kritika

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

A svéd kisvárosban, Björnstadtban nincs semmi. Semmi. De SEMMI. Kivéve a hokit. A gazdaság pang, a munkanélküliség nő, egyre többen költöznek el. A város egyetlen megmaradt összetartó ereje a jéghoki. Valamilyen módon mindenkinek köze van hozzá.

De a dicső napoknak már régen vége. Az Amerikából hazatért sportigazgató, Peter Anderson és a juniorok edzője azonban évek alatt szívós munkával létrehozott egy ütőképes csapatot, az őstehetség Kevin Erdahl-lal az élen. A város előtt pedig újra felcsillan a remény.

Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című debütáló regényével rögtön világhírűvé vált. Módszere röviden körülbelül ugyanaz, mint Delia Owensé (lásd Ahol a folyami rákok énekelnek). Érzelem minden lehetséges mennyiségben. Plusz még több érzelem. Szerencsére Backman sokkal jobb író, mint az amerikai zoológus. Végig egyenletes színvonalon mozog, és ha nem is bőgöd el magad minden negyedik bekezdés után, mint a mufurc, de jószívű Ove pofátlanul szentimentálisra hangszerelt kalandjai közben, azért cseppet sem árt, ha a biztonság kedvéért bekészítesz magad mellé egy csomag papírzsepit.

Ha megijednél, hogy valami csajos limonádéval van dolgod, még csak ez sem igaz. Backman könyve a hokijáték és a családi élet köré feszítve jár körül olyan örök érvényű témákat, mint a magány, a barátság, az összetartozás vagy az egymás iránti feltétlen szeretet. 

Az Anderson-famíliáról olvasva nyilván akkor érzed át igazán a szeretteidet minden rossztól óvni próbáló, örökös aggodalmat, ha neked magadnak is van gyereked. Mindemellett azt csak remélni tudod, hogy hasonló összhangban élj egy fedél alatt a saját családtagjaiddal, mint az egymástól jócskán különböző, kisebb-nagyobb hibákkal teli, de egymásért feltétel nélkül kiálló Andersonék.

Ugyanekkorát villant Backman sportpszichológia, majd tömegpszichológia terén is. Ha eddig kizárólag a női iszapbirkózás tudta felkelteni a figyelmed, az első mérkőzés közepén akkor is félig-meddig hokiszurkoló lesz belőled. De ne aggódj, nem vagy kivétel, Backman úgy intézte, hogy Björnstadtban mindenkiből szurkoló váljék. Ráadásul ultra.

Kisgyerekek, tinédzserek, szülők, nagyszülők, vesztesek, nagymenők, szerelmesek, magányosok, akik hokisok lesznek, akik hokisok voltak, és akiknek semmi közük a hokihoz – ja, várjál, olyan nincs ebben a könyvben. Ezért is lepődsz meg, amikor a könyv hirtelen vesz egy jelentős félfordulatot, amire jó ideje készít már fel szerző. És ami, lehet, még nagyobbat ütne, ha váratlanul érne.

Backman annyira rafinált regényíró, hogy miután feltétlen hokirajongót csinált belőled, nem sokkal ezt követően eléri, hogy megutáld a játékot. Te pedig legszívesebben megragadnál egy golfütőt, hogy sorban… öö, akarom mondani, megragadnál egy hokiütőt, hogy sorban egymás után jól széjjelcsapd e nyomorult város lakosai nagy részének a fejét.

Hogy képes Backman ilyen könnyedén az ujja köré tekerni?

Rövid, hatásos és első pillantásra mély értelműnek tűnő kijelentésekkel dolgozik, amelyekben sokszor még egy plusz logikai csavart is elrejt. Például:

„Mennyi ideig fognak emlékezni erre? Nem olyan sokáig. Csak örökre.”

Egyszóval a szöveg egyszerű, de hatásos. Röpködnek a közhelyszerű szentenciák, de valahogy nem bánod, egy idő után megszokod, hogy ez van, kérem szépen, ilyen ennek a svéd mukinak a stílusa.

Fredrik Backman úgy ír könyvet egy kisvárosi hokicsapatról, hogy közben szépen, világosan, közérthetően elmagyarázza neked a világ fontos dolgait. De semmi gond, többnyire el is hiszed neki, amit mond.

7,8/10

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Animus Könyvkiadó. 2017. 384 oldal

Stephen King: Később – Könyv – kritika

Stephen King: Később

Miért jó, ha az egyik kedvenc íród saját maga által bevallottan is grafomán? Hát mert futószalagon szállítja az irományokat. És miért nem? Mivel egy-egy Billy Summers után becsúszhatnak olyan kisregények is, amik, mondjuk, eredetileg a Hard Case Crime-sorozatban jelentek meg. Amelyek magukon viselik ugyan a szerző keze nyomát, de azért meglennél anélkül is, hogy elolvasnád őket.

„Mivel kissé ismerősnek tűnt, átmentem a sugárút másik oldalára, és megkérdeztem, mi a baj. Mármint amellett, hogy halott.”

James Cocklin gyerekkorától kezdve látja a halottakat. Ez kellemetlen és meglehetősen haszontalan képességnek tűnik – egészen addig, míg kénytelen nem leszel megtudakolni tőlük ezt-azt, amire kizárólag ők tudják a választ. Hova rejtették például az elektromos redőny távirányítóját vagy a gépkocsi-nyeremény betétkönyvet. Ilyesmi.

James édesanyjának, Tiának se jön rosszul a képesség, de akinek leginkább szüksége lesz rá, az Tia rendőr, khm, ismerőse. Aki egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba rángatja bele James-t. James számára pedig nyilvánvalóvá válik, hogy nem minden halott szelleme egyforma. Van, amelyik a többinél jóval gecóbb.

A Később című regényben minden megtalálható a Stephen King-féle szükséges hozzávalókból, de mindezekből éppen csak egy keveset kapsz: egy kissrác, aki kénytelen felnőni a feladathoz, az idős mentor, a kiismerhetetlen gonosz, vagy éppen a régi ismerős, aki lassacskán kifordul magából és genya lesz. (Ennél a pontnál King talán túlzásba is esett kicsit, mert a régi ismerős a hihetőnél valamivel NAGYOBB mértékben lesz genya.)

A Később című kisregény olyan, mintha csak lóhalálában végigszáguldanál az eseményeken. De ez talán nem is feltétlenül probléma mindenki számára, mert mindennek van füle és farka, hiszen a Mester, az a Mester, inkább csak némi hiányérzet léphet fel olvasás közben. Mintha a könyv csak szimpla ujjgyakszi lenne, amit talán elegánsabb lett volna összevárni egy másik, kisebb lélegzetű művel, mintsem ilyen LÓBETŰKKEL kiadni.

De amúgy nincs vele különösebb probléma, Kingnek a 70. életévét elhagyva is megy a természetfeletti (még ha nem is annyira rémisztő, mint amilyennek beharangozza) és remekül ír valószerű gyerekszereplőket, ráadásul mindezt úgy, hogy miközben olvasol, te magad is egészen intelligensnek érzed magad…

7.7/10

Stephen King: Később
Európa Könyvkiadó. 2022. 307 oldal

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét – Könyv – kritika

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét

A tatár származású Guzel Jahina forgatókönyvnek készült kézirata évekig várakozott egy asztalfiókban. A nagymamájától hallott történetek a kulákok 1930-as évekbeli szibériai kitelepítéséről filmért kiáltottak. (Számos nagytotál lehetőségét kínálva a végtelen hómezőkről, erdőségekről, no meg az Angara-folyóról.)

Film ugyan nem lett belőle, de a regény minden elképzelhető díjat besöpört, és több mint 30 nyelvre fordították le. Világsiker.

A könyv első részét (Az ázott csirke) olvasva meg is érted, hogy miért. Ez a kezdő kb. 90 oldal ugyanis csodaszép. Az erőszakos férje és az életét megkeserítő anyósa által sanyargatott Zulejka minden megpróbáltatását az élet megváltoztathatatlan velejárójának tekinti. Emberi jóságát pajzsként hordozva elvisel minden létező elnyomást, amik a paraszti lét, a patriarchális társadalom és a nem kifejezetten nőközpontú iszlám vallás sajátos kombójában érik. Mintha egy varázslatos tündérmesét olvasnál a legkisebb leányról, aki a mese kezdetén, hát nem éppen a legjobb passzban van. De aztán…

De aztán jön a kitelepítés.

De aztán kiderül, hogy Guzel Jahina olyan átkozottul magasra tette a lécet saját maga elé ezzel a pár fejezettel, hogy utána már nem is nagyon bírja újra átugrani.

Zulejka, a munka alapú társadalom tökéletes állampolgára. A belét kidolgozza, mielőtt kitelepítik Szibériába. Utána is a belét kidolgozza. Viszont a munkatáborban, veszi észre ámulva, jóval kevesebb szívatásban van része, mint annak előtte. A melón és azon kívül, hogy neveli a gyermekét, sok egyéb minden nem is történik vele. Kettőt nem nyikkan a könyv hátralévő részében. Zulejka igazából egy tanulatlan parasztasszony, és, mondjuk ki, nem egy túl érdekes személyiség.

Már abból nyilvánvaló ez, hogy a főszereplő villámgyorsan elveszíti nézőpont-karakter jellegét. Noha ez a sztori akkor működhetne igazán, ha végig Zulejka szemszögéből látnank, megtartva, amíg csak lehet, a karakterre jellemző naív bájt.

Ráadásul Zulejka tatársága sem olyan hangsúlyos, mint várnád. A kisebbségi lét jellemzői, a népi élet hétköznapjai, a szóhasználat, hiedelmek mind-mind ellövésre kerülnek már a legeslegeljén.

Így aztán az egyéb kitelepített deklasszált elemek ügyes-bajos és apró-cseprő ügyei kerülnek előtérbe. Majd Zulejka porontya nyiladozó értelmének megnyilvánulásait követheted.

Vagy éppen Ignatovot, a könyv másik főszereplőjét, a „Vörös Horda harcosát”, az egyetlen karaktert a sok helykitöltőnek szánt papírmasé alak mellett, akinél megfigyelhető némi jellemfejődés. Bár Ignatovon meg az nem segít, hogy igazából elég nagy barom.

Most egy pillanatra álljunk meg itt és képzeljük el a két főszereplő között kialakuló mérhetetlen vonzalmat. Nem megy? Nem? Guzel Jahinának sem sikerült teljesen.

A Zulejka kinyitja a szemét című könyvben tulajdonképpen a címe a legjobb. (Ezt Jahina is tudja, több ízben is e mondattal kezd egy-egy fejezetet.) Könyve tipikus láger-regény. Felmondja a kötelezőt, de a kraft hiányzik belőle. Sem a szenvedélyes szerelmet, sem az átélt tragédiákat, – noha vannak dögivel, – nem képes kellően hatásosan átadni. A letelepedés kezdeti zűrzavarát követően jórészt maradnak a szürke hétköznapok.

A nagyszerűen sikerült első négy fejezet szintjét egyetlen későbbi jelenet közelíti csak meg: Lejbe professzor előjövetele a saját magára kényszerített burokból.

De nem rossz azzal sem találkozni, mikor Zulejka erdőbéli csatangolása közben, minő véletlen, egy-két bekezdés erejéig visszaköszönnek Richard Powers gondolatai, a két poszttal ezelőtti Égig érő történetből.

A Zulejka kinyitja a szemét című könyv nem annyira középszerű, hogy abbahagyd, de azért olvasás közben úgy a felétől már folyton azt várod, hogy mielőbb túllegyél rajta.

Mindenki szerencséjére Guzel Jahina, úgy tűnik legalábbis, időközben elvégezhetett egy kreatív írás-tanfolyamot, így következő regénye, A Volga gyermekei már határozottan jobban sikerült.

Ha pedig maradnál a nagy Oroszország + kisebbségi lét + női író vonalon, Narine Abgarjan Égből pottyant három almája jóval erőteljesebb hatással bír, ott tényleg összeszottyadsz egy kicsit a történet végére.

7,4/10

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét
Európa Könyvkiadó. 2017. 512 oldal

Ez is érdekelhet:
Visky András: Kitelepítés

1 16 17 18 19 20 35