Narine Abgarjan: Égből hullott három alma – Könyv – kritika
Ha már a Száz év magányhoz hasonlítgatják Narine Abgarjan könyvét a borítón, te is kénytelen vagy azt tenni, méricskéled, így-úgy, hogy például a kakasos rész nem az igazi, de amikor a penész mindent felfal, az már teljesen olyan, mintha maga García Marquez írta volna. Aztán úgy a 40-50. oldal tájékán rájössz, hogy teljesen felesleges bármit is összehasonlítgatni, az Égből hullott három alma köszöni, de megáll szépen a saját maga lábán. Igaz, nem 100 évbe sűríti bele egy fél kontinens történetét, hanem csupán egy örmény hegyi falucska körülbelül 90 évét meséli el, de azt olyan szépséges, egységesen hullámzó stílusban teszi, hogy istókuccse kedved lenne odaköltözni – már ha nem félnél attól, hogy végleg el lennél vágva az internettől, és ki kéne dolgozni a beled a napi betevőért.
Anatoliját és Vaszilijt, a két magányos özvegyet éppenséggel úgy lökdösik egymásnak. És mialatt te várod, hogy Vaszilij csipkedje kicsit magát végre, – mert választottja, aki már semmit sem vár az élettől, éppen lefekszik meghalni, – a két karakter köré az időben ide-oda ugrálva felfestődik két-három nemzedéknyi felmenő, rokon, barát és szomszéd élete. Mi, magyarok, semmi kétség, elég sokat szívtunk a történelmünk során. Nos, az örmények körülbelül ötször annyit. Mégis, a nemzeti sorstragédiára, „nagy mészárlásra” mindössze két odavetett félmondat utal, a hangsúly cseppet sem a megpróbáltatásokon van.
Az Égből hullott három alma című könyv dicshimnusz az ősökhöz, a faluhoz, a jó értelemben vett paraszti létformához, aminek ott ugyanúgy, mint nálunk, jórészt végleg leáldozott. A stílus, még ha nem is mágikus realizmus, de majdnem az; mesés, de nem igazán mese. Ami talán csak akkor döccen ki kicsit a saját kerékvágásból, amikor az elbeszélő részek rovására megnőnek a párbeszédek, pl. Vaszilij városbéli kalandjai a történet vége felé, no, az ott egy kicsit elcsúszkált: Vaszilij nem lehet má’ ennyire együgyű. De azért simán elhiszed, hogy többé-kevésbé minden így történhetett /volna/. (A két egyéb karakter kapcsán megjelenő természetfeletti pedig zökkenőmentesen belesimul a történetbe.)
Közben a legjobb mellékszereplő egy kutya: Patro.
Kiirkálhatsz ételneveket is, hogy csekkold valamelyik receptoldalon. (Én az örmény joghurtlevesre lettem kíváncsi.)
És elámulhatsz azon is, hogy egy közösségben nem a „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”-rendezőelv a legjellemzőbb, mint minálunk, hanem az, hogy ha valakinek szüksége van rá, akkor segítenek neki. (És még úgy is ezt mondod, hogy egy bamba bumburnyák meg a mihaszna, tokmányorrú, karfiolfülű, picsáskodó felesége a szomszédaid, hogy az Úristen baszná keresztbe a száját a mocskos fajtájuknak!)
Van tanulság is: sosem késő megtalálni a boldogságot. Ha nyálasan hangzik is. Meg aztán ez a tanulság is elég keserű pirulába van csomagolva; a szentimentalizmus nem igazán jellemző erre a regényre. Nem úgy, mint a regényt követő novellák esetében, amelyek, hát, izé, tipikus csöpögős, női írásműnek érződnek. De azért végigolvasod őket, hogy kombinálgathass, vajon ki kinek a regénybeli mása, és közben azt veszed észre, hogy azért még jól el is szomorodsz rajtuk.
8/10
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Typotex Kiadó. 2019. 290 oldal