Richard Powers: Égig érő történet – Könyv – kritika

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az Úristen se tudja. Ki írt előbb Jonathan Franzen-könyvet? Maga a megnevezett vagy inkább Richard Powers? És ha egymás mellett ültek az iskolapadban, melyikük másolt a mellette ülőről? Jó kérdés. Nagyjából egy időben születtek, mindketten Illinois-ban, és ha a kis Powers bukott kétszer alsóban, még össze is jöhetett a dolog.

Szóval az Égig érő történet olyan, de az első harmada mindenképpen, mintha Jonathan Franzen írta volna. De kiköpött.

Na jól van, elég Franzenből, aki úgyis túl van értékelve, ha egy könyvét olvastad, hát olvastad az összeset. Ellenben Richard Powers úgy ír Franzen-könyvet, mintha a szereplői önmaguknál sokkal jelentőségteljesebbek lennének. Így aztán nem is vagy képes elengedni ezt a számos fura és szeretetre méltó csodabogarat, akik természetesen mégis csak átlagemberek. A saját magukon túlmutató jelentőségük pedig mind-mind különféle fákkal kapcsolatos.

Hamar kiderül, hogy Richard Powers igazából fákról akart könyvet írni, de a cselekmény úgy túlságosan legyökerezett volna egy helyben, ezért szüksége volt néhány emberszabásúra, akik alattuk lábatlankodnak. (Ki ülteti, ki tanulmányozza, ki az életét köszönheti nekik stb.)

Azonban olyan súllyal vannak jelen a szövegben a fás szárúak, hogy hamarosan nyilvánvalóvá válik az is: a szépirodalmi szöveg csak eszköz, hordozóanyag. A könyv szereplői és olvasói pedig kénytelenek észrevenni a fák mögött az erdőt.

„Ez a fotoszintézis kész csoda… (…) Ez az egész dínom-dánom, ami a földi élet, ennek a varázslatos, észveszejtő trükknek a potyautasa.” – mondja Powers.

A Suzanne Simard-ról mintázott Patricia Westerford pedig ezekkel a szavakkal kezdi a könyvön belüli könyvét A titokzatos erdő-t:

„Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.”

Arról nem is beszélve, amellett hogy a fák beszippantják az általunk kilélegzett szén-dioxidot, még kommunikálnak egymással, mi több kölcsönösen táplálják egymást meg a körülöttük élő fajokat. És még halálukban is a saját közösségüket szolgálják. De komolyan.

Mi meg persze éppen azon vagyunk, hogy lehetőleg minél előbb kivágjuk az összeset. Hé, álljon csak meg a menet egy pillanatra!

Ahogy az fák esetében is van, a könyv legstabilabb része a Gyökérzetre titulált felvezető rész. A számos eltérő életút legtöbbje egy irányba fut. És amikor már éppen elkezdenél azon tűnődni, hogy mégis hány újabb szereplő érkezik még, a főhősök végre összetalálkoznak.

A folytatás érdekes módon nem ugyanilyen magával ragadó. Nem is arról van szó, hogy rossz lenne, inkább csak nehéz überelni a tökéletesre csiszolt novellaszerű életrajzokat. És noha adná magát, hogy a környezetvédelmi mozgalmak magára ébredésének mikéntje számos drámai helyzetet eredményezzen, a könyv mégis erősebb, amikor Powers az erdő ökológiájáról vagy erdőpusztítás hatásairól értekezik. Talán azért, mert már mindenki kezdi a saját bőrén érezni. Vagy ha nem, hát rövidesen fogja.

És ez is a legnagyobb erénye ennek a könyvnek, – azon túl, hogy szépirodalmi szövegnek is kitűnő, – hogy rádöbbent, egy hatalmas, csodálatos valaminek vagy a jelentéktelen részese. A könyvet olvasva pedig egyszerre leszel lelkes, dühös és szomorú.

Miközben egyre ellenállhatatlanabbul tör rád a vágy, hogy magad is minél előbb ültess egy fát valahová, mittomén egy törpefát legalább, vagy ha mást nem is, egy bonszájt az ablakpárkányra.

Valószínűleg ezt a plusz hatást is értékelve kapott Powers 2019-ben Pulitzer-díjat az Égig érő történetért. Ami csekély hibádzik dramaturgia terén, azt a tartalom többszörösen kipótolja. Mert arra azért kevés magyarázat van, hogy mit keresnek az Égig érő történetben olyan szereplők, akik még csak érintőlegesen sem találkoznak soha, és semmi, de semmi ráhatásuk a cselekményre. (Annak ellenére, hogy élettörténetük azért önmagában megállja a helyét.) Ülnek otthon, olvasgatnak és tönkremegy a házasságuk vagy éppen a billentyűzetet püfölik és klafa kis videójátékokat rittyentenek. (Miközben legfeljebb az ablakon keresztül sasolják a fákat.)

Ugyancsak fura döntés, hogy a történet a végére látszólag a semmibe fut ki. Semmi csúcspont vagy katartikus végeredmény, a történetszálak csak egyszerűen feloldódnak önmagukban.

Persze lehetséges, hogy mindez csak a tehetetlenséget szimbolizálja. A szerzőét, a könyv hőseiét meg az olvasóét, akik így szépen sorjában egymás után rádöbbennek, hogy hiába saját magunk alatt vágjuk a fát, az önmagát felemésztő emberi mohósággal szemben semmi esélyünk.

Hogy is mondja Douglas Pavlicek?

„Legyetek türelemmel. Tíz vagy húsz évtized az egész. Nektek igazán gyerekjáték. Annyi kell csak, hogy túléljetek bennünket. Akkor aztán nem marad senki, aki kibasszon veletek.”

8.2/10

Richard Powers: Égig érő történet
Park Könyvkiadó. 2020. 620 oldal

—

Az Égig érő történet a Pulitzer-díj mellett elnyerte a blog szerkesztősége által a Csipkerózsikák-posztban megalapított Green Piece-alapdíjat, a Gaia-elmélet kitűzhető medáljával egyetemben. Továbbá megkapta az ugyancsak a szerkesztőség által jelen posztban frissiben létrehozott Zölderdő-érdemérmet is. Ez úton is gratulálunk a szerzőnek!

Aki pedig kevésnek találja, hogy a klímaváltozás megállítására bonszájt ültessen, miközben szívja a fogát és káromkodik, az tűzhet is a Greenpeace-hez és elkezdheti tolni nekik a lóvét.