Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség – Könyv – kritika

Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség

Általános iskola alsó tagozatában kaptam ajándékba ebből a könyvből egy példányt. El is kísért engem a nagyszüleimhez a nyári szünidő alatt és mivel a náluk a Kincses Kalendáriumot nem számítva pontosan 1 darab könyv volt megtalálható, mégpedig ez, egymás után négyszer is kiolvastam azon a nyáron. De sehogyan sem értettem a végét. Gondoltam, most talán nagyobb szerencsém lesz.

Manci néném – akivel folyton könyveket csereberélünk egymással – persze szokás szerint megpróbálta elvenni a kedvem. Ugyanúgy járt vele, mint a Tarzan és a párducemberekkel. Őneki ilyesmihez nincsen már idegzete, mondta.

Én is ugyanúgy jártam vele mint a Tarzan és a párducemberekkel. Megállapítottam, hogy Az előretolt helyőrség nagyjából ifjúsági irodalom szint. Nem igazán lehet komolyan venni egy bizonyos kor felett (és Manci néném, – mentségére szóljon, – bizony már vén mint az országút). Viszont ettől még jókat nevethetsz rajta. Különösen az elején.

Jules Manfred Harrincourt azóta a második számú (Gorcsev Iván után természetesen) kedvenc Rejtő-regényhősöm, hogy először, másodszor, harmadszor és negyedszer olvastam Rejtő kalandregényét. Egyszerűen nem lehet nem kedvelni egy ennyire jószívű, megértő és bohókás fiatalembert. A sok, futószalagon gyártott kedves lókötő Rejtő-karakter közül is kiemelkedik megnyerő természetével – amiből a legtöbb gondja éppen őneki támad ebben a könyvben. (Ki akarna szájharmonikázni, teszem azt, az őt abajgató „kísértetnek”, hogy jobb kedvre derítse azt?)

Azonban senki se gondolja, hogy Jules Manfred Harrincourt ettől még valami pipogya alak lenne. Az előretolt helyőrség azzal kezdődik, hogy Harrincourt laposra veri a Brigitta szkúner középvezetői rétegét. Tehát, ha a mai fiatalok olvasnának még, ahogy nem nagyon teszik, pompás példaképre lelnének a személyében.

Rejtő körülbelül két oldal alatt megkedvelteti főhősét, és ez a hatás még akkor is bőven kitart, amikor a regény a kezdés könnyed hangvétele után alaposan belebonyolódik egy kísértethistóriával megtámogatott légiós kalandregénybe, valamint gyilkossági kísérletekkel megtűzdelt krimibe, mely összetevők együttes hatásának köszönhetően gyermeki énem érthető módon alaposan összekeveredett. 

Mindennek oka az is, hogy az olvasóhoz hasonlóan Harrincourt, azaz Galamb sem ért semmit abból, ami körülötte folyik, csak sodródik ide-oda az eseményekkel, miközben folyton összekeverik őt másvalakivel. Majd ő kever össze másvalakiket más másvalakikkel. Bizonyos szereplők pedig hajlamosak rá, hogy mindezeken felül még álruhát is öltsenek, ráadásul nem is csak egyfélét. 

A Russell-átjáró utáni hajsza számos gazfickót vonz, és hogy, hogy nem, valahogy ezek is mind hajlamosak arra, hogy hamis identitás mögé bújjanak. A rengeteg szereplő így aztán egy idő után megteszi a magáét a cselekmény követhetősége szempontjából.

Szerencsére számos dolog ellensúlyozza a zavaró tényezőket. Itt van például a szerelem. Kicsit kísérteties, igaz, de azért bájos. Az a régimódi, pirulós fajta, ami azért nem számít még teljesen gáznak. Aztán Rejtő szokásos könnyed hangvétele ellenére bőven átjön az is, hogy körülbelül mire számíthatsz, ha úgy döntenél, hogy Oranból gyalog letalpalsz Egyenlítői-Afrikáig egy század idegenlégiós & fegyenc társaságában. Ebből a szempontból Az előretolt helyőrség az életmű talán legkomorabb darabja, a Csontbrigád előképének is tekinthető… 

De persze a lényeg a hülyéskedés. Rejtő kalandregényei egyben kalandregény-paródiák is, annak minden áldásával és átkával egyetemben. Könyveiben a komolytalanság és az abszurd fordulatok néha komolyan vehetetlenségbe képesek átcsapni. A láthatatlan légiót, amit nem sokkal e blog indulása előtt olvastam újra vagy 30 év után, mi tagadás, kicsit untam is már.

Az előretolt helyőrségnél szerencsére nem ez volt a helyzet. De hogy lehetne unatkozni egy könyvön, amiben ilyen mondatok vannak:

„Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes, gombos lakkcipő.”

Vagy amiben a második mellett rögtön ott szerepel a harmadik legkedvesebb Rejtő-karakterem, Troppauer Hümér, költőóriás. Aki, nos, nem igazán bírja, ha kritikával illetik művészetét. A felpofozott műítészek másodjára már nyilván sokkal figyelmesebben követik például a Holnap indul a század csuklógyakorlatra, hahó című eposzt.

Galamb szó szerint átverekszi magát az összeesküvésen (aminek mintha nagyobb lenne a füstje, mint a lángja) de mindezt ellenállhatatlan sármmal és lebírhatatlan jókedéllyel teszi. A Russell-átjáró pedig mégsem az Északnyugati-átjáró, valójában a frászt se érdekli, hogy a franciák építenek-e betonutat dzsungelbe a cerkófmajmok számára vagy sem. A fő sokkal inkább az, hogy Harrincourt, ez a kedves bohém végre letegyen arról a szándékáról, hogy eltetesse magát láb alól. A bájos, pironkodó kísértet már igazán csak ráadás.

7.3/10

Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség
Magvető Könyvkiadó. 1968. 280 oldal

Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek – Könyv – kritika

Tarzan és a párducemberek

Vajon mi veszi rá az ember gyerekét, hogy egy utoljára minimum 35-40 éve olvasott, de legalább 100 éve írt, és legjobb esetben is ponyvaregénynek minősülő sorozat egyik részét újra a kezébe vegye?

Talán a régi szép emlékek? Netán kellemes érzések töltik el, mikor felrémlik, milyen borzongató izgalom közepette falta annak idején a majomember kalandjait? Meglehet. De leginkább a kíváncsiság: Manci néném fent kotorászott a padlásán, ahol körülbelül 9 ezer puha fedeles krimit tárol lenyűgöző összevisszaságban, és a kezébe akadt jelen kötet. Nekiállt, de azt mondta, képtelen volt elolvasni. Újra – gondoltam én, hiszen annak idején mégis csak ő vásárolta fel a fél sorozatot.

Mivel néha szeretünk ellentmondani egymásnak, ez éppen úgy hangzott, mint egy kihívás. Lássuk csak, olvasható-e még a Tarzan és a párducemberek?

Schimanski. Ha iskolai tanuló vagy. Egyértelműen ifjúsági irodalom íze van, de szerencsére nem a legeslegeslegrosszabb fajtából. Még úgy sem, hogy ez a rész, hát, nem éppen a majomember legsikerültebb kalandja. Tarzan jóformán csak mellékszereplő saját történetében; néha elejt egy-két vadat vagy vadembert, diadalüvöltést hallat, majd megment pár rászorulót, ha éppen az útjába esnek. De amúgy nem nagyon izgatja magát semmin se. Te pedig rájössz, hogy Tarzan tulajdonképpen egy zen által vezérelt buddhista… lenne… ha néhanapján nem fojtana meg egypár okvetetlenkedő alakot.

Persze az is lehet, mindez azért van, mert rögtön kezdéskor amnéziás lesz, és azt hiszi magáról, hogy egy szimpatikus bennszülött fiatalember védőszelleme. Humor nem került sok e könyvbe, készakarva legalábbis semmiképpen, de ez azért mégiscsak vicces. Egy kicsit.

A könyv többi része tipik ’30-as évek. És annak gondolkodásmódja. Az megvan, hogy Németországban éppen most szedik szanaszét a Winnetou-t, mert hogy állítólag rasszista & gyarmatosító szemléletű? Akik ezt gondolják, fogadni mernék, a hajukat is kitépnék a Tarzan és a párducemberek olvasása közben. Már rögtön az elején, amikor elhangzik az „alacsony homlokú” jelző.

A párducemberek ráadásul kannibálok és az emberevés mellett legkedveltebb elfoglaltságuk a csoportos unga-bunga… A törzsi vezetők mind korruptak és manipulatívak. Az egyszerű bennszülöttek pedig hiszékenyek és babonásak mint a fitty.

Mit gondoljon mindenről az egyszeri olvasó így 2022 tájékán? Talán elég, ha csupán annyit, hogy a történelem összes népe ugyanezen a szinten állt, amíg a civilizálódás rögös útjára nem lépett. És a földgolyóbis egyik legkevésbé élhető pontján mindezt talán nem is lehet olyan egyszerűen kivitelezni.

A Tarzan és a párducemberek legkevésbé működő része egy döcögős szerelmi történet, amiről sokáig sem az olvasó, sem a könyv szereplői nem sejtik, hogy tulajdonképpen az. Bár mindez talán nem is az ő hibájuk. Ezen a téren valahogy semmi sem jön össze a szerzőnek. Elbujdokolni a vadonba, mert lepattintott egy csaj? Ugyan már. Udvarlás helyett azonnal lesmárolni a kiszemeltet? Sssz… Nem lehetett egyszerű az udvarlás mikéntje a ’30-as évek Amerikájában.

Mindenesetre a Kali Bwana fedőnevű szemrevaló fehérszemélyről el tudom képzelni, hogy nagy sikert aratott a korabeli olvasóközönség körében, az USA legprűdebb korszakának kellős közepén. Burroughs kiaknázza a karakterben rejlő teljes potenciált, sőt kétségkívül meg is haladja az akkoriban szokásos „csajszi vagyok, és most mentsetek meg” nőideált, de arra azért rendesen ügyel, hogy női főhősét lehetőleg minél többször szerepeltesse hiányos ruházatban. (Erotika faktor level 7.) Azonban Kali Bwana még így is az erős, bátor és nem utolsósorban független nő iskolapéldája, aki a legreménytelenebb helyzetben sem adja fel és bárkivel szemben kiáll magáért. No persze az összes hímnemű szereplő, akivel összehozza a rossz sora, azonnal durván rámozdul. Kivéve az egy szem Tarzan barátunkat. De hát ő amúgy is csak egy nagyra nőtt, szőrtelen majom.

6.7/10

Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek
Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. 1992. 251 oldal

Ez is érdekelhet:

Lynne Barrett-Lee – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve

Blake Crouch: Menekülj – Könyv – kritika

Blake Crouch: Menekülj

Képzeld el, hogy egyszer csak a tisztelt lakosság egy jó része teljesen megbuggyan és nekiáll lemészárolni a maradék, meg nem buggyant részt. Az életben maradtak felkötik a nyúlcipőt és uccú neki, menekülnek. No, ez eddig pont úgy hangzik, mint a Walking Dead, annyi különbséggel, hogy Blake Crouch könyvében a megbolondultak nem változnak át semmi gyomorforgató rémséggé, és az eszüknél is megmaradnak, csak éppen NEM BÍRJÁK már annyira a többi normális embert. Ezért különféle módokon elteszik őket láb alól.

Egy másik különbség a Walking Deadhez képest (ugyanúgy felébred amúgy egy villanásra megjelenő mellékszereplő a kórházban, aki mindent átaludt, mint ahogy a jó öreg Rick), hogy míg a WD alkotói egy hatalmas univerzumot rittyentettek alapötletük alá, addig Blake Crouch elég kurtán-furcsán elintézte, mondhatni, odakente az egészet.

Mondjuk, azt se tudom, minek kezdtem el egyáltalán a Menekülj-t, amikor már az eddigi legnépszerűbb alkotása, a Sötét anyag is elég könnyűnek találtatott. Azon ugyanúgy keresztülrohant a jóember mint a mostani könyvén. (Ráadásul uncsi multiverzumos izé volt, mindnek ugyanaz a vége. Meg a közepe. És az eleje is.)

A Menekülj gyors iramú, mi több, túlságosan is GYORS iramú thriller, amiben nem nagyon jut idő olyasmikre, mint karakterábrázolás, a környező világ alapos kibontása, vagy egyáltalán a négy főszereplőn kívül bárki más hosszabb ideig jelenlévő karakter.

Így aztán ez egész könyv olyan csak mint egy vázlat. Egy történet, amit a szerzője mintha minél előbb le akart volna tudni. Kutyafuttában.

Emiatt átlagamerikai jófej hőseink nem is kerülnek hozzánk túlságosan közel. Az események sodrásában nincs idő jól megismerni őket. Az első oldalakon belengetett házassági válságos cécó is hamar kifullad. (Már ha házassági válságnak tekinthető az, hogy az asszony jókat kefél a pasijával, a hites ura meg csak figyel a partvonalról, mint Bálám szamara.)

De miért lehet ez így?

Egyszerű a magyarázat. Blake Crouch felismerte, hogyan kell sikeres könyvet írni.

Így, ni:

Csak semmi cicó. 
Csak semmi cécó.
Semmi felesleges sallang. 
Tök egyszerű mondatok.
Gyors jelenetek.
Váratlan fordulatok.
Isten, haza, család.
Némi tűzerő.
Tömegjelenet kizárólag tömegsír esetében.
Humort még véletlenül se!

Mindez láthatóan egyenes utat jelent a bestseller-listák élére. Miközben a kifinomult olvasó úgy érzi magát, mintha egy ponyvaregényt lapozgatna. (Persze ezt is lehet jobban csinálni, lásd David Koepp: Hűtőkamra.)

Crouch könyve olyan gyorsan leszalad, hogy szinte észre se veszed. És noha az elején még azért vadul szurkolsz Jack Colclough-nak és családjának, mert szó se róla, a menekülés a teljes bizonytalanságba eredményez pár kimondottan feszült jelenetet, a vége felé már csak abban reménykedsz, hogy lehetőleg ne valami béna fos, szirupos véget érjen ez az egész fejvesztett rohangálás, varázsütésre helyreálló apokalipszissel. 

Na de vajon mi állhat Crouch receptkönyvében a „bestseller-listákra kerüléshez kifejlesztett tuti biztos befejezés” címszó alatt?

7/10

Blake Crouch: Menekülj.
Agave Kiadó. 2021. 297 oldal

Robert Galbraith: Halálos fehér – Könyv – kritika

Robert Galbraith: Halálos fehér

A Cormoran Strike-sorozat első három része alapján nem vásárolsz zsákbamacskát a Halálos fehérrel. Tudod, mire számíthatsz. Egy féllábú, pokróc-modorú, de amúgy zseniális magándetektívre. A krimiirodalom abszolúte legbájosabb hősnőjére (Robin Ellacott for president!). A két főhős magánéletében és érzelmeiben való könyékig vájkálásban. És jó kri… mi? Na jó, jó krimire nem nagyon, mert az a sorozat szűk keresztmetszete.

A közelmúlt egyik legnagyobb krimisikerét (A csütörtököt mondott nyomozóklubot) olvasva azonnal Galbraith (és Galbraith álnév alatt mélyen elrejtve J. K. Rowling, a Harry Potter-könyvek csilliárdos szerzője) juthatott eszedbe. Mert hogy mindketten britek, híresek és egyikük sem tud igazán krimit írni. 

Rowlingnak azonban van egy átkozottul jó mentsége, képes jó könyvet írni még ilyen hátrányból is. A fentebb említett nyomozópáros ugyanis nyomozás nélkül is simán elvinné a hátán a sorozatot. Sőt, Robin egymagában is. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ő minimum az utóbbi 20 év könyvtermésének a legszerethetőbb női protagonistája. (Ha valaki tud nála jobbat, az ne fogja vissza magát! … Hoppá, közben eszembe jutott valaki, maradva a kriminél Stephen King Mr. Mercedes-sorozatának Holly Gibney-je majdnem ugyanilyen jó. Na jól van, de csak majdnem, úgyhogy ki is esett a versenyből.)

A sorozat első három része krimi fronton azonban csak evickélt. Rowling addig keverte-kavarta, hogy a végére már azt se tudtad, ki kicsoda, és mi tagadás, néha nem is érdekelt már igazán, a gyilkos személye pedig valahogy mindig kalapból előrángatott nyuszinak tűnt. Sose vágtad, hogy mégis mi alapján jutott el hozzá Strike. 

No, szerencsére a Halálos fehér bonyolultnak már nem annyira bonyolult. A felvezetés kimondottan hosszúra nyúlik, elegendő időd van mindenkit alaposan, mondom ALAPOSAN megismerni, ráadásul a nyomozópáros eleinte csak egy szimpla zsarolási ügyben tüsténkedik. Nem csoda tehát, hogy egyre gyakrabban kezdesz arra gondolni, nem ártana, ha végre kinyírnának már valakit, azt a hétszentségit, amikor végre, a féltégla vastagságú könyv felénél szerencsére kinyírnak valakit.

A lassan vánszorgó cselekmény ezzel tétet kap. Bár az is igaz, hogy a tempó marad ugyanolyan ráérős. És noha az az érzésed, hogy egy tényleg igazinak tűnő nyomozásról olvasol, tele tévutakkal, elnyújtott kikérdezésekkel, hosszadalmas megfigyelésekkel és beépülésekkel (Robin remekel, mint mindig) mint amilyen a való életben is lehet egy bűnügy felderítése, mégis, helyenként az egész valahogy túl lassú marad.

Strike és Robin magánélete szerencsére más tészta. Azt magad is sejthetted, hogy Robin és a fárasztó faszkalap férje, Matthew kapcsolatát már nem lehetett sokáig ugyanabban a mederben tartani, mert valami mókuskerékszerű izévé vált. (Azért pár száz oldalon át így is türelemmel kell lenned.)

De a Strike-könyvek sava-borsát, magánéleti vonalon legalábbis, Strike és Charlotte őrült, dilis szerelme jelenti. Még így is, hogy már szétmentek. Jómagam mindenesetre részről részre Charlotte aktuális drámai belépőjét várom leginkább. Az, hogy Rowling zseniális író, abból is látszik, hogy ha Strike helyében lennél, te magad is ugyanilyen nehezen tudnád csak eldönteni, hogy most akkor Charlotte lábai elé kéne-e borulnod, vagy inkább jól felképelni ezt az ördögien ellenállhatatlan, manipulatív nőszemélyt.

A Halálos fehér egy brit arisztokrata család köreiben játszódik. És amilyen jól megismerhetők a főszereplők, úgy e család tagjaira is bőséges reflektorfény vetül. Ha megfigyeled, mindegyikük kap egy-egy komolyabb, alapos kikérdezéssel súlyosbított jelenetet, és azokban teljességgel lejön a teljes jellemrajzuk. Rowling érdeme, hogy még a kevésbé kedvelhető alakoknak is vannak olyan tulajdonságai, amivel árnyalja őket, vagy éppen jellemhibáik ellenére is szimpatikussá teszi őket, akár még egyik-másik nyomozó számára is.

J. K Rowling és Robert Galbraith Halálos fehér című könyve bűnügyi regényként is jobban működik elődeinél. A nyomozás folyamata szépen követhető, a motivációk is érthetők és Strike, aki addig minden információt megoszt az olvasóval, ahogyan kell, csak a könyv legvégén kezd el bosszantó módon titokzatoskodni. De nem baj, így nagyobb lesz a meglepi, már ha éppen ki nem találod nem sokkal a vége előtt a gonosz elkövető személyét. Mert bizony, ki lehet. De most ez sem baj, a bűntett hitelességét jelzi, meg azt, hogy Rowling, így sorozata negyedik részére kezd beletanulni, hogyan is kell krimit írni.

7.8/10

Robert Galbraith: Halálos fehér (Cormoran Strike 4.)
GABO Könyvkiadó. 2019. 636 oldal

Nádas Péter: Rémtörténetek – Könyv – kritika

Nádas Péter: Rémtörténetek

Ha elszörnyedtél Csernus-Szabó András trágár törpéje láttán, na tessék, mit szóljál most, a Rémtörténetek kollektív narrátora miatt. Aki kábé kétszer olyan ordenáré. Semmi különöset. Ami nem jött be teljesen Csernus-Szabónak, az Nádasnak sikerült.

Az 1960-as években, egy eldugott, Isten háta mögötti kis faluban/városkában bizony így beszéltek a népek. Az Isten bajsza meg a szakálla tulajdonképpen kötőszó volt. Nagyapáméknál egy-két évtized múltán dettó ugyanez a stílus dívott. Az ember fia, ha ugyan át nem is vette, de megszokta, és egy idő után már a faszt se érdekelt.

De ez amúgy is lényegtelen.

A lényeg inkább az, hogy Nádas milyen jól elkapta a korszellemet. Falu. Szegénység. Korlátoltság. Babona. Pletyka döglésig. És mindez így együtt frissen átesve a dicsőséges kommunizmusba.

A Rémtörténetek egészen megtévesztő cím, hiszen semmi rémisztő nincs ezekben a könyvbéli életsorsokban. Pontosan így mennek a dolgok egy mikrokörnyezetben, mióta világ a világ. Sőt, az, hogy Nádas mindezeket humorba fordítja, éppen azt éri el, hogy te csak várjad, várjad a rémségeket, amik igazából sose jönnek el, csak a legeslegvégén, de azok meg inkább csak sima tragédiák.

Szóval humor. Az megvan, amikor csupa olyan dologról olvasol, ami alapjaiban egy cseppet sem mulatságos, de te mégis remekül szórakozol, mégpedig az iróniával súlyosbított karakterábrázolás miatt. Mint, mondjuk, Hrabalnál.

A Rémtörténetek olyan mintha a Grecsó Pletykaanyuját jól megtömték volna szteroiddal (mert a P-anyu, mi tagadás, elég monoton szöveg). Így azt veszed észre, hogy nagyon hamar megkedveled a falu két páriáját, a félbolond nimfomániást és a mindenki (saját maga) által is kitaszított, mocskos szájú, mufurc vénasszonyt. 

Mondjuk ki, varázslatos, ahogy Nádas csinálja. 

Ráadásul, úgy tűnik, mindent tud a faluról, mint olyanról. (Ez a pesti arc.) A nagyapám ugyanúgy bordói lének nevezte annak idején a permetlét, ahogy Nádas könyvében, és ugyanúgy volt náluk a faluban egy féleszű nimfomániás, a Bolond Borcsa, aki több évtizednyi felnövekvő nemzedéket segített ki önzetlenül az alapvető szexuális technikák elsajátításában.

A nagyanyám pedig ugyanúgy mondta: „nevették a népek”. Ez azt jelentette, hogy valakit éppen szanaszét szedett a pletyka.

A Rémtörténetek hőseit szanaszét szedi a pletyka. A lakóhely összesített tudataként funkcionáló elbeszélő pedig, – aki egyik szereplőről úgy ugrik át a másikra, amint azok egymással összetalálkozva éppen a szeme elé kerülnek – mindenkiről mindent tud. És el is mond mindent, kétség ne essék.

A Rémtörténetek néha mégis olyan, mintha két külön könyvet olvasnál egyszerre. A kistelepülést el-elhagyva a narrátor mindig háttérbe szorul és vele együtt ilyenkor a humor is megfogyatkozik. Piroska kapcsán a pszichológiai tudományok útvesztőjébe kavarodva az addig gördülékeny szöveg pedig kimondottan nehezen olvashatóvá válik. (Pszichoblabla rulez.) Amikor pedig Piroska és a fura Bolog gyerek kettősét figyeled, az olyan, mintha Nádas Péter, aki addig erősen összpontosított írás közben, a lovak közé engedte volna a gyeplőt és onnantól a szöveg önálló életre kelve saját magát írta volna. Miközben Nádas Péter hüledezve figyeli, hogy mégis mi a jó franc történik éppen.

Ez röviden azt jelenti, hogy a szöveg ott nyúlóssá és önismétlővé válik. Alig lehet kikeveredni belőle.

Kevés érdektelenebb dolog van annál, mint amikor valaki azzal traktál, hogy mit álmodott előző éjjel. Milák Piroska 4 keservesen hosszú oldalon keresztül kifejtett álomjelenete szerinted pont a megfelelő terjedelmű vagy kicsit még rövidebb is a kelleténél? Több hozzáfűznivalónk nincs is ezzel kapcsolatban.

Nádas Péternek szerencsére van egy nagy mentsége. Az összes főszereplőjét megszeretteti veled. (Na jó, kivéve az a semmilyen Bolog-gyereket.) Ha soha az életben nem gondoltad volna, hogy papot, pláne egy, huh, katolikust meg bírsz kedvelni, Jónás atyával biztosan kivételt teszel. Misikéről nem is beszélve.

Mégis, Nádas Péter Rémtörténetek című műve valószínűleg még jobb könyv lenne, ha akadt volna egy ügyes szerkesztő, aki azt mondja neki, Nádas úr, már megbocsásson, de itt a közepét bizony át kéne még egyszer fésülni. De azért így se kell különösebben szégyenkeznie.

8/10

Nádas Péter: Rémtörténetek
Jelenkor Kiadó. 2022. 464 oldal

John Gwynne: Az istenek árnyéka – Könyv – kritika

John Gwynne: Az istenek árnyéka

Ha odáig vagy a jóféle fantasy-ért, csakúgy mint a történelmi regények vikinges alváltozatáért, akkor John Gwynne nagyon igyekszik a kedvedben járni. Mint egy ügyes kertész utóbbiba beleoltotta előbbit, olyan stíluskeveréket hozva létre, amelyben mindkét zsáner kedvelői megtalálhatják a számításukat.

Hol szoktak pofára esni a fantasy regények? Ha isteni erejű hősök hajigálják egymást jobbra-balra, miközben tűzlabdák repkednek a fejük felett a levegőben. Általában ugyanezzel a lélegzettel gyerekmesébe és unalomba is fullad a dolog. Gwynne szerencsére nem követi el ugyanezt a hibát. Könyvében a mágia takaréklángon pislákol. A (vikinges) történelmi regényekből ismert galdurmannok és seidr-boszorkányok keze éppen csak párszor villan meg.

A három szálon, három egyenrangú főszereplőt váltogatva mozgató történet túlnyomó része sima, földhözragadt military-fantasy. A hősök felkerekednek, ide-oda vándorolnak vagy hajókáznak. Hírnevet, kincseket hajszolnak vagy éppen bosszúért lihegnek. A szokásos. A mágia különösebben nem is hiányozna hozzá.

Gwynne azonban egy egészen egyedi, „mi lett volna a Ragnarok után” alaphelyzetet kerít regénye alá, amely szerint az istenek alig háromszáz évvel korábban összecsaptak és jól elkenték egymás száját. Hírmondó sem maradt belőlük. Azaz lehet, hogy egy mégis. A legendák szerint mind közül a leggaládabb, akit kollégái elővigyázatosságból sittre vágtak, még mindig föld alatti ketrecében rángatja a rácsokat. Nem szívesen spoilereznék, hogy kiféle-miféle lehet ő, viszont azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se PILLANTS rá a borítóra, ha a kezedbe veszed a könyvet!

A viking ihletésű történet kap tehát egy háttérben megbúvó szálat, ami szép lassan fejtődik fel, ahogy a legenda kezd egyre inkább valósággá válni. A három főhős története pedig szép lassan kanyarog egymás felé. Bár nem mindegyikük kalandjai ugyanolyan lebilincselőek, Orkáé magasan veri a többiekét, mindegyikük révén érnek meglepetések. A másik két főhős, Varg és Elvar mindketten egy-egy harci társasággal tartanak, és bár kettejük útja jól elkülönül egymástól, azért fejezetváltáskor néha meg kell állni egy-egy pillanatra elgondolkodni, hogy na, most akkor melyiknek is ki a főnöke és a haveri köre.

Az összecsapások leírása remekül sikerült. Számos történelmi regénnyel szemben, ahol az ütésváltások monoton ledarálását olvashatod, Gwynne könyvében filmszerűen elevenednek meg az ütközetek, a szerző pedig nem bíbelődik a lényegtelen részletekkel.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy Az istenek árnyéka egy, az átlagot meghaladó, jól és szépen megírt, helyenként egyenesen letehetetlenül izgalmas fantasy. Azonban John Gwynne úgy döntött, hogy ez talán már túl sok is a jóból, ezért egy-két helyen DIREKT elrontotta a dolgokat. Szerencsére tényleg csak-egy két helyen. (Bár ezek közül az egyik a legvége.)

És most nem arról van szó, hogy a szerző egyértelműen túlhasználja „gondolat-ketrec”-kifejezést. Mivel az ugyebár szinte minden második oldalon előfordul egyszer. Vagy kétszer. Vagy háromszor.

Á, dehogy.

Hanem arról, hogy az egymást a világból kipofozó hősök (a lá Marvel-filmek) mellett saját alkotásunk nevetségessé tételének másik legbiztonságosabb módja, ha rovarszerű lények, bőregerek vagy esetleg szárnyasok társalognak a szereplőkkel, úgy, mintha ők is fejlett hangképző szervekkel rendelkeznének. (Valamint kifinomult mondanivalóval.)

De az sem segíti elő túlságosan a realizmus talaján történő megkapaszkodást, ha különféle, addig pucéran flangáló szörnyetegek hirtelen ruhába öltözött emberré változnak. Miket beszélek?! A legújabb divat szerinti gúnyába vedlett emberré, mint akiket éppen akkor ráncigáltak elő a ruhásszekrényből… De várj! Majd megint visszaváltoznak pucér szörnyeteggé… Az ilyesmi talán elmegy Sapkowski méltán középszerű Vaják-sorozatában (lásd Az utolsó kívánság), egy olyan könyvben viszont, ami mindezek ellenére is

8.2/10-re

érdemesül, csak zavarba ejtő talánynak minősíthető.

John Gwynne: Az istenek árnyéka (Véresküdöttek 1.)
Fumax Kiadó. 2021. 542 oldal

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje – Könyv – kritika

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje

Zerkó, a törpe a Krisztus utáni 400-as években végigcsatangolja a Földközi-tenger vidékét. Nem egészen önszántából. Jobb vagy rosszabb sorsa hol erre, hol arra veti. Eljut Észak-Afrikától Konstantinápolyig, Rómától Pannóniáig. Rabszolgaként indít, de dolgozik mint mutatványos, tolmács, tanító és cirkuszi bohóc. Még az is előfordul, hogy isteni státuszra emelkedik. Azonban szekérlőcs méretű nemi szerve különösen egy bizonyos foglalkozás felé orientálja…

Hogy is van a South Park legendás, a világ LEGDURVÁBB pornójaként elhíresült filmjének címe? Análvadász 9? Azt hiszem, elég, ha csak ennyit mondunk… (A 9-es számnak momentán külön jelentősége van…)

Zerkó a kor számos hatalmasságával ismeretségbe keveredik, míg végül Attilánál, a hunok királyának udvarában köt ki.

Ez így mind roppant ígéretesen hangzik, nem is vitás, azonban, amikor pár év múlva, magadban számot vetve nagyszerű magyar történelmi regények után kutatsz az emlékezetedben, korántsem biztos, hogy Zerkó kalandjai fognak elsőként az eszedbe jutni.

Miért? 

Azért, mert Zerkó egy kocsmában ülve meséli el élete történetét. Előadásmódja nem különösebben kifinomult. Megállás nélkül káromkodik, mint egy kocsis. Ami talán még nem is lenne feltétlenül probléma. Az már sokkal inkább, hogy közben a jelenkori, 21. századi szlenget nyomja. 

Az anakronizmus egy történelmi regényben párszor elmegy POÉNNAK. Most hirtelen az Üdv néked Arthur, nagy király ugrik be, amiben a páncélos lovagok csörömpölnek, mint a villamos. Vagy Az isten tudja Joseph Hellertől, ahol a bibliai Dávid király csapatai konzervdobozokba botlanak menetelés közben. Azt’ csá.

A Zerkó, Attila törpéjét viszont, mint történelmi regényt teljesen tönkrevágja az, hogy az olvasó folyton folyvást kizökken a regény idejéből. No meg az is, hogy Zerkó olyan magas lóról osztja az észt, hogy sokszor legszívesebben jól pofán vágnád a tudálékos kis varangyot.

„Ez a Zéta nevű trák rabszolga (…) első látásra beleszeretett Csáth vezér lányába, Emőkébe, és itt maradt Zentesen. Rabszolga lett Csáth házában. Csak hogy mindennap láthassa szívszerelmét, Emőkét. De a lány le se szarta. Kutyába se vette. Ő Attilába volt szerelmes, mint a legtöbb előkelő származású hun leányzó. Emőke arról álmodott, hogy egyszer majd hun királyné lesz, nem arról, hogy trák rabszolgákkal smároljon a kert végében, a birkák mögött. Ez a szerencsétlen Zéta meg szinte belepusztult a szerelmi bánatba. Rajta röhögött fél Zentes…”

Micsoda nagyszerű tiszteletadás Gárdonyi A láthatatlan embere előtt! 

Ja, mégsem. Hanem inkább valami összecsapott izé. Mint amilyen maga a teljes szöveg is. Amit emiatt nem is lehet igazán komolyan venni. Az ERŐTELJES pongyolasággal megtámogatott élőbeszéd ugyanis képes komplett párbeszédeket paródiává zülleszteni. Mármint önmaguk akaratlan paródiájává. Történelmi alakokat pedig zavaró mértékig leegyszerűsíteni, például sima besztondult drogossá. 

Aki kicsit képben van a hunokkal kapcsolatban, az nagyjából el tudja helyezni Isten hétágú ostorát a megfelelő kategóriába: lelketlen, tömeggyilkos barbár. Csernus-Szabó tovább egyengeti e képet: „Attila … egy büdös bunkó.”

E könyvet azok fogják IGAZÁN humorosnak találni, akik szerint vicces, ha valaki a lehető legközönségesebb módon káromkodik.

Fentiek mellett és ellenére Zerkó kalandjai a kor korrekt tablóját nyújtják. Feltűnik számos jól ismert történelmi személyiség és Hippo Regiusról ugyanúgy érzékletesen felskiccelt képet kapsz, mint Bizáncról vagy Attila sátorvárosáról. 

Ha Zerkó trágár locsogása helyett a szöveg inkább az iróniára gyúrna rá, a regény vége még akár emlékezetes is lehetne. A könyv a zárásra ugyanis feljavul valamennyire. Némi misztikum, filozófia, egy kis mágikus realizmus sem árt éppen ehhez. De a buddhizmus is a hozzávalók közé kerül. És természetesen a fejlődésregény is megtermi a maga gyümölcsét.

Ha Zerkó a szüntelen pofázás helyett kissé jobban MEGVÁLOGATNÁ a szavait, és a stílus – tükrözve a könyv hősének jellembéli változását – maga is megfinomodna, talán nem úgy gondolnál erre a könyvre, mint egy öngólra.

Egy öngólra – amihez Csernus-Szabó András alaposan eligazgatja a lasztit, beméri a szöget, nekifut, majd rendesen a bal felső sarokba bikáz.

7.2/10

Csernus-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Helikon Kiadó. 2022. 410 oldal

1 14 15 16 17 18 35