Nádas Péter: Rémtörténetek – Könyv – kritika

Ha elszörnyedtél Csernus-Szabó András trágár törpéje láttán, na tessék, mit szóljál most, a Rémtörténetek kollektív narrátora miatt. Aki kábé kétszer olyan ordenáré. Semmi különöset. Ami nem jött be teljesen Csernus-Szabónak, az Nádasnak sikerült.

Az 1960-as években, egy eldugott, Isten háta mögötti kis faluban/városkában bizony így beszéltek a népek. Az Isten bajsza meg a szakálla tulajdonképpen kötőszó volt. Nagyapáméknál egy-két évtized múltán dettó ugyanez a stílus dívott. Az ember fia, ha ugyan át nem is vette, de megszokta, és egy idő után már a faszt se érdekelt.

De ez amúgy is lényegtelen.

A lényeg inkább az, hogy Nádas milyen jól elkapta a korszellemet. Falu. Szegénység. Korlátoltság. Babona. Pletyka döglésig. És mindez így együtt frissen átesve a dicsőséges kommunizmusba.

A Rémtörténetek egészen megtévesztő cím, hiszen semmi rémisztő nincs ezekben a könyvbéli életsorsokban. Pontosan így mennek a dolgok egy mikrokörnyezetben, mióta világ a világ. Sőt, az, hogy Nádas mindezeket humorba fordítja, éppen azt éri el, hogy te csak várjad, várjad a rémségeket, amik igazából sose jönnek el, csak a legeslegvégén, de azok meg inkább csak sima tragédiák.

Szóval humor. Az megvan, amikor csupa olyan dologról olvasol, ami alapjaiban egy cseppet sem mulatságos, de te mégis remekül szórakozol, mégpedig az iróniával súlyosbított karakterábrázolás miatt. Mint, mondjuk, Hrabalnál.

A Rémtörténetek olyan mintha a Grecsó Pletykaanyuját jól megtömték volna szteroiddal (mert a P-anyu, mi tagadás, elég monoton szöveg). Így azt veszed észre, hogy nagyon hamar megkedveled a falu két páriáját, a félbolond nimfomániást és a mindenki (saját maga) által is kitaszított, mocskos szájú, mufurc vénasszonyt. 

Mondjuk ki, varázslatos, ahogy Nádas csinálja. 

Ráadásul, úgy tűnik, mindent tud a faluról, mint olyanról. (Ez a pesti arc.) A nagyapám ugyanúgy bordói lének nevezte annak idején a permetlét, ahogy Nádas könyvében, és ugyanúgy volt náluk a faluban egy féleszű nimfomániás, a Bolond Borcsa, aki több évtizednyi felnövekvő nemzedéket segített ki önzetlenül az alapvető szexuális technikák elsajátításában.

A nagyanyám pedig ugyanúgy mondta: „nevették a népek”. Ez azt jelentette, hogy valakit éppen szanaszét szedett a pletyka.

A Rémtörténetek hőseit szanaszét szedi a pletyka. A lakóhely összesített tudataként funkcionáló elbeszélő pedig, – aki egyik szereplőről úgy ugrik át a másikra, amint azok egymással összetalálkozva éppen a szeme elé kerülnek – mindenkiről mindent tud. És el is mond mindent, kétség ne essék.

A Rémtörténetek néha mégis olyan, mintha két külön könyvet olvasnál egyszerre. A kistelepülést el-elhagyva a narrátor mindig háttérbe szorul és vele együtt ilyenkor a humor is megfogyatkozik. Piroska kapcsán a pszichológiai tudományok útvesztőjébe kavarodva az addig gördülékeny szöveg pedig kimondottan nehezen olvashatóvá válik. (Pszichoblabla rulez.) Amikor pedig Piroska és a fura Bolog gyerek kettősét figyeled, az olyan, mintha Nádas Péter, aki addig erősen összpontosított írás közben, a lovak közé engedte volna a gyeplőt és onnantól a szöveg önálló életre kelve saját magát írta volna. Miközben Nádas Péter hüledezve figyeli, hogy mégis mi a jó franc történik éppen.

Ez röviden azt jelenti, hogy a szöveg ott nyúlóssá és önismétlővé válik. Alig lehet kikeveredni belőle.

Kevés érdektelenebb dolog van annál, mint amikor valaki azzal traktál, hogy mit álmodott előző éjjel. Milák Piroska 4 keservesen hosszú oldalon keresztül kifejtett álomjelenete szerinted pont a megfelelő terjedelmű vagy kicsit még rövidebb is a kelleténél? Több hozzáfűznivalónk nincs is ezzel kapcsolatban.

Nádas Péternek szerencsére van egy nagy mentsége. Az összes főszereplőjét megszeretteti veled. (Na jó, kivéve az a semmilyen Bolog-gyereket.) Ha soha az életben nem gondoltad volna, hogy papot, pláne egy, huh, katolikust meg bírsz kedvelni, Jónás atyával biztosan kivételt teszel. Misikéről nem is beszélve.

Mégis, Nádas Péter Rémtörténetek című műve valószínűleg még jobb könyv lenne, ha akadt volna egy ügyes szerkesztő, aki azt mondja neki, Nádas úr, már megbocsásson, de itt a közepét bizony át kéne még egyszer fésülni. De azért így se kell különösebben szégyenkeznie.

8/10

Nádas Péter: Rémtörténetek
Jelenkor Kiadó. 2022. 464 oldal