Michel Bussi: Fekete vizililiomok – Könyv – kritika
„Egy faluban élt három hölgy.
Az egyik gonosz, lelketlen volt, a másik csalárd, a harmadik önző.”
Így kezdődik a prológus.
„A harmadikat, a legfiatalabbat Fanette Morelle-nek hívták; a másodikat Stéphanie Dupain-nek; az első, a legidősebb én voltam.”
És így fejeződik be. Nagyon ügyes felütés. Olyan kíváncsi leszel tőle, hogy muszáj tovább olvasnod, hogy kiderüljön: a legidősebb talán nem is annyira gonosz, a legfiatalabb pedig nem is annyira önző. És a középső, Stephanie? Mi tagadás, ő tényleg csalárd egy picinykét, de ennek ellenére valószínűleg te sem tudnál ellenállni azoknak a mályvaszín szemeinek. Más kérdés, hogy Jacques, az a féltékeny pöcs férje nyomban az orrod alá dugná a vadászpuskáját. Szóval felejtős.
Azt írja a fülszöveg, hogy Michel Bussi Fekete vizililiomokja Franciaország legsikeresebb krimije, ami valószínűleg igaz is lehet, hiszen Monet-val simán szénné reklámozhatták. (A cselekmény helyszíne Giverny, ahol Monet 43 éven át élt és alkotott.) És hát elég sok mindent meg is tudsz Monet-ról, míg várod, hogy a három szál szépen összeérjen. Talán kicsivel többet is, mint amennyit akartál volna. És a három szál se nagyon akar összeérni, bár a vénasszony szórakoztatóan pikírt, Fanette pedig koraérett és okos, nem rossz olvasni a kalandjaikat.
Stephanie férje az egyik gyanúsítottja egy gyilkossági ügynek, de a krimi-szál a legsoványabb része ennek a könyvnek, ami ugyebár elméletileg mégis csak krimi volna. Úgy is indul, de aztán szép lassan átvált szerelmi drámába, míg a legvégén egészen melodrámába megy át. Te meg néha a fejedet vakargatod a felesleges kitérők (Monet, Sylvio felesége) és Serenac felügyelő szerencsétlenkedései miatt. Aki elméletileg a rendőrség ásza, gyakorlatilag egy idétlen alak, bántóan alkalmatlannak tűnve bárminemű nyomozás vezetésére. Nem érted azt sem, hogy mi a frászkarikának kell behozni a képbe Lauretint, a nyugdíjas zsarut, akinek azt a pár jelenetét simán vihetné Sylvio is, Serenac gyámoltalan helyettese, aki inkább megérdemelné, hogy megoldja az ügyet.
Aztán az utolsó 60 oldalon, már ha kitartasz odáig, ami korántsem biztos, rájössz, hogy úgy át lettél baszarintva Michel Bussi által, mint annak a rendje. Pláne, ha alapból naiv és hiszékeny vagy, mint jelen sorok írója, és sose találod ki előre, hogy ki a gyilkos. De még ha fel vagy készülve mindenre, akkor is ZSENIÁLISAN emlékezetesnek tetszik ez a csapda, amibe bele lettél csalva. És ezzel az egész regény is azzá válik. (Mármint emlékezetessé, zseniálissá azért nem..) És ha az összes szerkezeti elcsúszásra nem is, de jó néhány addig nem túl átgondoltnak tűnő dologra magyarázatot kapsz. S ha az összes balfogás nem is válik semmissé, azért a Fekete vizililiomok értékelése egy jóval kevésbé elegáns osztályzatról feljebb evickél
7.2/10-re.
És amiben aztán már végképp nem reménykedtél, még némi katartikus és Garcia Marquez Szerelem a kolera idején c. regényét idéző, keserédes lezárást is kapsz a végére. Basszer, ki hitte volna?!
Na jó, azért ne ájuljunk el.
Michel Bussi: Fekete vizililiomok
XXI. század Kiadó. 2019. 432 oldal