Jenn Lyons: Királyok veszte – Könyv – kritika

Jenn Lyons: Királyok veszte - Könyvborító

Jenn Lyons: Királyok veszte című könyve izgalmas felütéssel kezd: itt van nekünk egy hős, aki nem megmenteni fogja a világot, hanem szétkapni, mint bolond gyerek a hógolyót. Legalábbis, ha a jóslatok igazat állítanak. De ne szaladjunk ennyire előre; ez, ha jól számolunk, leghamarabb is kb. 2100 oldallal később fog csak bekövetkezni. Már ha a kövi két kötet is hasonlóan terjedelmes féltéglának bizonyul majd. (Aha, annak.)

Azt már az első oldalakon észreveszed, hogy a Királyok veszte története high fantasy-hez illően sűrű szövésű, a háttérvilág végtelenül alaposan kidolgozott, szinte minden oldalra jut valami, a szövegbe szervesen beépülő háttér-információ. A történet szereplői között HEMZSEGNEK az isteni hatalmú mágusok, démonok, sárkányok, viszont Jenn Lyons írásművét szerencsére nem jellemzi semmiféle túlzásba vitt mágikus bohóckodás, varázslatot is alig-alig sütnek el benne, egyszóval a szerző dicséretes önmérsékletet gyakorolva eléri, hogy a végeredmény mégse legyen nevetséges.

Ja és van benne beszélő sárkány is. Hát igen, az ilyesmi nem a legjobban szokott sikerülni. Itt valahogy mégse akkora gáz.

Read more

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2.: Vér – Képregény – kritika

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2. - Vér- Képregény-borító

Lenyűgözően összetett világ

Kevés olyan művel találkozni, ahol a világ megmentése a tét, és nem fullad az egész rövid úton a jó és rossz kiszámítható és egyhangú csetepatéjává.
Marjorie Liu és Sana Takeda Monstress című sorozatában, és annak Vér címet viselő második kötetében szerencsére nem ez a helyzet.

A Fenevad világa ugyanis olyannyira összetett, hogy gőzöd sincs, hogy (egyelőre) kitől kit kéne megmenteni. Arkánok, emberek, ősök, istenek, macsekok!, mindegyiknek megvannak a maga céljai, és Farkasvérű Maika, – igaz, egyre fogyatkozó testtömeggel, – e szövevényes viszonyrendszer közepette törtet előre, térdig gázolva a vérben, hogy választ kapjon kínzó kérdésre. Mint például: Jó az neked, ha egy falánk szörnyeteg ébredezik a belsődben. Vagy: mennyire tesz jót a mentális egészségednek, ha kora gyermekkorodtól gyilkosnak nevelnek.

(Hosszútávon talán semmi esetre sem, viszont ha beszólnak egy thyriai romkocsmában, mindkettő jól jöhet.)

Minderől a blog eddigi legmagasabbra pontozott, tádámm-dádámm (8.7) és legszebben kivitelezett művének folytatásában (ld. Monstress – A fenevad 1: Ébredés).

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Túláradó fantázia és gótikus horror

Ha e sorok írójához hasonlóan sosem voltál nagy képregény-rajongó, Joe Hill & Gabriel Rodriguez kötete a legjobb módja, hogy változtass a hozzáállásodon. Semmi szuperhősös majomkodás, ne aggódj, viszont a hétköznapi főszereplők ellenére is a túláradó fantázia a Locke & Key rajzolt lapjainak legfőbb jellemzője, – ahol a tinédzserek beilleszkedési nehézségei és szerelmi nyavalyái mellé elegánsan besorol a thriller, a gótikus horror és szürrealizmus.

Noha az elején még úgy érzed, valami tinisztoriba fizettél be (végül is a főszereplők tizenévesek), és az ármánykodó gonosz, aki az előző részben szinte az összes lapját kiterítette már, közel sem olyan félelmetes, hamar kibillent az elkényelmesedésből a lenyűgöző „árnyas” rész. Egen, Zack Wells tarsolyából van még mit előhúzni.

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

A Saga tempója lassul

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk, a Saga robog tovább. A harmadik részre viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel benépesített galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást.

Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki az ostoba marhák, kérdezheted teljes joggal.

Az átütő erő eltűnt, de még mindig roppant szórakoztató

A Saga harmadik részében a legfeleslegesebbnek mindamellett az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Read more

Andrzej Sapkowski: Vaják I. – Az utolsó kívánság – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: Vaják I. - Az utolsó kívánság - könyvborító

A szörnyvadász kilép a népmesékből

Ríviai Geralt, a lengyel Sapkowski immár világhírnévre szert tett hivatásos szörnyvadásza 1993-ban lépett színre egy novelláskötetben. Az utolsó kívánság színtere egy többé-kevésbé kora középkori Kelet-Európára emlékeztető fantasy világ. Törpékkel, tündékkel és sárkánygyíkokkal. Plusz a szláv és német mese- és mondavilág lényeivel súlyosbítva. Strigától és lúdvérctől kezdve Hófehérkéig. (Legalábbis annak kifordított verziójáig.)

Hamar kiviláglik, hogy Sapkowski könyvénekaz előnye ugyanaz, mint a hátránya is.  Lehet, hogy valamivel másabb mint egy sablon angolszász fantasy, de amikor a szörnyeteg lakomát varázsol az asztalra a nagy semmiből, vagy mikor a lány böhömnagy denevérré változik, majd vissza megint ruhába öltözött lánnyá, magad se tudod, hogy mindez teljesen komolyan vehető-e. A dzsinnről és a három kívánságról nem is beszélve.

Mert ugyebár a mesék nem vehetők komolyan egy bizonyos kor felett.

Read more

R. F. Kuang: Mákháború – Könyv – kritika

R. F. Kuang: Mákháború könyvborító

Kína pár ezer évvel előre a jövőben? Egy katonaiakadémiás-kiképzős fantasy-ben? Kb. Mitikus császárok, emberfeletti hadurak, sámánizmus? Igen, a Mákháború második felében. Az elsőben suliba jársz. A szereplők tinik, tehát ifjúsági fantasyről van szó, de szerencsére, úgy TŰNIK, a jobbik fajtából.

Rivalizálás, genyó tanár, genyó osztálytárs, mind pipa, de nincs semmi túltolva. A lényeg a kiképzésen van: harcművészetek, taktika, stratégia, ilyesmi. Szerelem és szex ZÉRÓ fokozaton. Nem is arról van szó, hogy R. F. Kuang szemérmes lenne, hanem mindkettő teljességgel ki van innen satírozva, mintha sose hallott volna róla senki. A legdurvább egymás iránti érzelem a lagymatag barátság. Romantikus lelkületűek tehát erős hiányérzettel fognak küzdeni.

Némi óvatos rendszerkritika is megfigyelhető a sorok között R. F. Kuang részéről a mostani Kína kapcsán: ha mindenben a túlzott egyformaságra törekszel, akkor rengeteg hasznos dologról lemondasz. A Mákháború esetében ez a hasznos dolog a sámánizmus.

A könyv második felében a légypiszoknyi Mugeni Föderáció (erős japán hatást árasztva magából) megtámadja a hatalmas Nikant (Kínát) immár harmadszor pár évtizeden belül. R. F. Kuang története történet pedig önmagába roskad. Előkerül egy csomó mitikus lény, egy szekérderéknyi sámán, rengeteg hiszti, sértődékenység, és Kuang, aki eddig folyton minden stratégák öregatyjával, Szun-cével példálózott, képtelen leírni egy hadmozdulatot úgy, hogy az ne lenne gyerekesen együgyű.

Read more
1 5 6 7 8 9 10