A Vaják-sorozat a negyedik résszel ölti magára először igazi regény formáját. Sapkowski talán – jó okkal – szégyellve a két döcögős bevezető novelláskötetet, a harmadik résszel szándékozott nagyepikába váltani. Bár ez rögtön azért nem jött össze neki. (Ld. Tündevér.) Most valamivel közelebb jár hozzá.

A megvetés ideje talányos cím. A regényben számos szereplő megvet számos egyéb másikat, de csak amúgy hasraütésszerűen, a fő motívumtól, az egyre fenyegetőbb niilfgardi agressziótól függetlenül. Szerzőnknek feltehetőleg megtetszett a cím, így – kell vagy sem – beledolgozta a cselekménybe.

Az előző részben Sodden mezején a varázslók megállították az agresszort, így most az agresszor politikai machinációkba kezd a varázslók között. És a varázslók, amilyen hülyék, hagyják neki. Sapkowski bácsi Tolkien köpönyegéből előbújt fantasy-világa nem éppen az átgondolt világépítés iskolapéldája. Ha ugyanis egy világban létezik mágia, akkor ott, nincs mese, annak művelői a legkomolyabb játékosok. Szaurontól Palpatine-ig. Egy olyan helyen a büdös életbe’ nem maradna talpon egyetlen feudális uralkodóház sem, mert már mindet régen dizintegrálták volna.

A megvetés idejének mágusai azonban legnagyobb részt felfuvalkodott, gyerekes és hiú tökfejek, akik hagyják, hogy dróton rángassa őket egy istenverte mugli.

Hihető? Nem. Ami a könyv első harmadát mégis megmenti, az maga az akcióba lendülő címszereplő, Geralt. Másrészt bármennyire pocsék karakterek megalkotására képes csak Sapkowski bácsi, egyvalamibe nagyon beletrafált. Mégpedig a mágia és a szexualitás kölcsönhatásának abszolút hihető ábrázolásába. Magyarán megmondva: az összes varázsló szemérmetlen és szégyentelen nimfomániás.

(E folyamat során Sapko bácsi szexuális fantáziái is könnyűszerrel beazonosíthatóvá válnak: dögös, domináns szexbombák, nyilvános meztelenkedés és némi leszbikus szex. Meg promiszkuitás döglésig. Hm, végre valami, amit az egyszeri olvasó is helyeslő fejbólogatással kísérhet.)

A könyv második harmadát többnyire az eszkalálódó hódító háború mozaikszerűen felvillantott pillanatképei adják. Főhőseink leginkább csak mint elszontyolodott hallgatóság jelennek meg a számos, rövid időre felbukkanó karakter között. Ez utóbbiak, ha olvastál Joe Abercrombie-t, ismerősek lesznek: csupa elfuserált és túlirt alak, pátosz, kisszerűség és hősiesség kavalkádja. És Abercrombie-hoz hasonlóan a dolog mégiscsak működik. Többnyire legalábbis. (Kísérteties egyébként a két író stílusának hasonlósága, el nem bírom képzelni, hogy Abercrombie ne falta volna annak idején Sapko bácsi könyveit. Aztán szerencsétlen valahogy benne maradt a stílben…

A könyvnek ez a része egyértelmű felüdülés a pojácáskodó varázslók után. További hitelességel ruházza fel e fejezeteket, hogy a mindent letaroló nagyhatalomról, lengyel lévén, Sapkowskinak lehetnek szomorú történelmi tapasztalatai. Csakúgy mint középen elfelezett országról…

A záró harmad középpontjába Ciri került. És hiszed-e, vagy sem, ez a szegmens még jobban sikerült, mint az előző kettő. Ciri kislányos bája ugyan jórészt tovatűnt, az előző részekben hozzá társuló szentimentalizmus is elpárolgott, így a tündevérű leányzó hozzászürkült a többi karakterhez. Azonban ez a szövegrész hosszú oldalakon keresztül csak néha és egészen KICSIT kimódolt. A visszafogottabb stílusnak köszönhetően a történet erőre kap. Ennek köszönhetően egyértelműen látszik, hogy ha Sapkowski bácsi háta mögött folyamatosan ott állt volna egy ügyes szerkesztő és mindahányszor lekevert volna neki egy tockost, amint locsogni kezd, most egy sokkal színvonalasabb regény-sorozatnak örülhetnénk.

Sapko bácsi teljesen nem tud kibújni a bőréből, így ez a kötet sem nélkülözi a mágikus lényt. Ami szerencsénkre most meg se mukkan. Legfeljebb nyihog. Lovacska talán ezért is sikeredett A megvetés ideje legszerethetőbb szereplőjének. Remélhetőleg előkerül még a Vaják-saga folyamán.

Sapkowski és a humor megint csak két olyan dolog, amik nem igazán vannak köszönőviszonyban egymással. Elég csak a Az utolsó kívánságból újrahasznosított és ráadásként megduplázott poénra gondolnunk:

„Törvényes fiai: Orm, Gorm, Torm, Horm és Gonzalez. Törvényes leányai: Alia, Valia, Nina, Paulina, Malvina és Argentína…”

Ezért is érhet meglepetésként, amikor a könyv amúgy leginkorrektebb poénján hangosan felnevetsz:

„Nem halhólyagok a lányok, hogy kipukkanjanak, ha megszorongatod őket!”

Ciri kalandjai nem csak a szöveg mértéktartóbb stílusának köszönhetően emelkednek ki a könyvből. A záró fejezetek sokkal izgalmasabbak és elevenebbek is az előzményeknél. Sapko bácsi életszerűbb szereplőket és tényleg igazi kalandokat kerekített a negyedik rész végére. Ami így már MAJDNEM olyan lett, mint egy normális regény.

6.9/10

Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje (Vaják 4. = Vaják-saga 2.)
GABO Könyvkiadó. 2020. 403 oldal

—

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő

Mark Lawrence eddigi írói pályafutását legegyszerűbben és legpontosabban egy mélybe száguldó egyenessel tudnánk szemléltetni. A széthullott birodalom-trilógia a majdnem zseniális kategória. (Azért csak majdnem, mert mindhárom rész végét sikerült elbaltáznia.) A vörös királynő háborúja-sorozat előbbinek egy halovány és középszerű, de azért ímmel-ámmal fogyasztható utórezgése. Az Ős könyve 3 része pedig a young adult (fiatal felnőttek) zsánerben gyártott ostoba és vérlázító gagyi.

Lawrence viharos iramú szellemi leépülésének folyamata A lány és a csillagokkal szerencsére nem súlyosbodott tovább, sőt enyhe javulás jeleit mutatja. A minőség kb. újból az olvasható középszert ostromolja, igaz alulról, néhány, jóindulattal megbocsátható elcsúszással az ostobaság felé (eszkimó nindzsa, khm).

Annak ellenére, hogy a műfaj újfent csak young adult fantasy, Yaz és társainak a jégbarlang-mélyi kóválygásához most nem társul a teljes szellemi mélység. A szerelmi nyavalyák és egyéb lelki nyűglődések helyett (amelyek csak néha, egy-egy bekezdés erejéig ütik fel rút fejüket) a gyors iramú kalandok adják a történet lényegét.

A teljes Abeth bolygó hűtőszekrénnyé változott. Az emberiségnek két választása maradt. Vagy testületileg eszkimóvá változik, és a jég hátán is megél, vagy fagyott árúvá, ami a mélyhűtőben kerül elraktározásra.

De ha eszkimó bukolikára vágysz, sajnos nincs szerencséd, Yaz, az ifjú eszkimó lányka kezdéskor úgy bevágódik a jég alá, hogy csak úgy csusszan. Mégpedig lefelé. A jég alatt több kilométernyire pedig, a korábbi felülről letanácsoltak mini-társadalma épül, az ilyen esetekben elképzelhető (sőt azon túli) nehézségekkel.

A világépítés azonban sajnos nem nagyon sikerült. Az egész elég hamar szétszórt, gyerekes katyvasszá válik. A szerző túl sok mindenbe kap bele, túl sok labdát tart egyszerre a levegőben, ahelyett hogy egy-egy cselekmény-szálat végigvinne, így azok nagyrészt kioltják egymás hatását. Az izgalom és feszültség tehát nem garantált. Nem beszélve a komolyan vehetetlen és megfoghatatlan főellenfelekről sem (nem-tér és ezek a hülye pacák). Ugyanakkor ellenlábasból is túl sok vicsorog Yaz felé. De persze a legfeleslegesebb a számítástechnikai vonal. Na, az bőven ráért volna a második részben.

A könyv irama is túl gyors, a cselekmény jószerével pár nap, mégis szinte fejezetenként történik olyasmi, ami átírja a teljes világképet. A lány és a csillagoknak ezerszer jobban állt volna egy egyszerűbb, lassabb, földhözragadtabb cselekmény.

Yaz varázslatos képességeit szinte kézhez kapja, nem kell sokat vacakolnia a megszerzésükkel. És összes problémáját meg is oldja ezeknek köszönhetően: aki baszakodik vele, azt előbb-utóbb széjjelvarázsolja. (Uncsika.)

Így, bár A lány és a csillagok megmarad a nem túl magas, ám nagyjából végig egyenletes és olvasható színvonalon, a sok keverésnek-kavarásnak köszönhetően egyre nagyobb erőfeszítést követel az egyszeri olvasótól, hogy az valahogy nyitva tudja tartani fáradt szemeit. De az se lenne nagyon meglepő, ha úgy 100 oldallal a vége előtt simán bealudnál rajta.

6.7/10

Mark Lawrence: A lány és a csillagok
Fumax Kiadó. 2020. 463 oldal

A világhírű Vaják-sorozat első két kötete, mi tagadás, elég tré olvasmány. (Ld. Az utolsó kívánság & A végzet kardja.) Ha túljutsz a Tündevér első, álombéli jelenetén, rögtön meg is érted, miért. Sapko bácsi, Tolkien kicsi, sárga és savanyú lengyel verziója képtelen normális párbeszédet írni. A Vaják-univerzum messze legirritálóbb szereplőjét, a félhülye, idétlen Kökörcsint versengve dicséri orrba-szájba lelkes és egyszerű gondolatvilágú hallgatósága, mégpedig olyan tekervényes és életszerűtlen körmondatokba csomagolva, hogy csak nézel. Ember így az életben nem beszél. Se tünde. Se törpe. A nyomorult, büdös lábú félszerzetekről nem is beszélve.

Aztán Sapko bácsi a sorozat harmadik kötetével feltalálta a spanyolviaszt: úgy írt regényt, hogy közben mégsem. A könyv több nagyobb, egymástól teljesen elkülönülő egységre tagolódik: Ciri vajáknak tanul, Geralt vajákkodik, az isten barma Kökörcsin hirtelen átkerül egy elbaltázott John le Carré regénybe (ld. Kettős szerepben) satöbbi, satöbbi… és neked ekkor nyílik ki a pilács az agyadban, jé, ez tk tök ugyanolyan elbeszélés-kötet, mint az előző kettő. Ugyanazokkal a hiányosságokkal, mint amazok.

Geralt láthatóan szorongásos depresszióval küzd, és a két novelláskötet főszerepe után, a könyv feléig simán visszaminősül a háttérben búsuló juhásszá, akire csak akkor irányul némi reflektorfény, ha – a Szomszédok Lenke nénijéhez hasonlóan – a fejezetek végén mond valami fellengzőset a végzetről. Eskü, szinte érzed, hogy előbb felsóhajt, majd megfáradt tekintetét a kamera felé fordítja…

Azt mondtam Szomszédok?

A királyok csúcstalálkozója dettó ugyanolyan mintha a Magyar Televízió egy ’80-as évekbeli kis költségvetésű tv-filmjének egy jelenete lenne. A koronás fők magasröptű és fensőbbséges társalgása kísértetiesen hasonlít egy olyan kocsmai asztaltársaságéra, amelynek tagjai néhány feles után elkezdik egymást cinkelni és akik között mindig akad legalább egy(pár) kellemetlen, tudálékos alak, aki állandó kényszert érez arra, hogy műveltségét idegen szavak elsütögetésével fitogtassa. Mondhatom, felettébb deprimáló és szoporifikus.

(Arról szót sem ejtve, mennyi esélye lenne annak, hogy öt középkori uralkodó lazán összerántson egy közös meetinget? Akkoriban, ha egy király külföldi látogatásra indult, vitte magával a hadsereget is, és vidáman gyújtogattak útközben.)

Cirit szerencsére most sem sikerült elrontani. Már az előző kötetből is kiemelkedett, és (Sapko bácsihoz képest) meglepően koherens és kedvelhető szereplőre sikeredett. Az ő jelenetei jóval visszafogottabbak és így életszerűbbek a többinél, noha némi (megbocsátható) érzelgősséget azért ezek sem nélkülöznek.

Nem árt a könyvnek az sem, hogy kikerültek belőle a népmesei elemek, szóval se rézfaszú bagoly, se beszélő disznó. Valószínű, hogy Sapko bácsi e rész alkotása közben már kicsit pironkodott is ezekre visszagondolva. Talán ezért is számítja innét – noha igazából nem sok minden indokolja, hiszen a főbb szereplői és a meglepő meglepi-gyerek is már a legelső részben tiszteletüket teszik – a Vaják-saga indulását. (Minket azért nem ver át.)

Mindent összevetve a Tündevér egy paraszthajszállal jobbra sikeredett a két novelláskötetnél. Hogy hova fog Ciri utazása kanyarodni, arról még nem igazán lehet sejtésünk. Le merném fogadni, hogy baljós jóslatok ide meg oda, ekkor még Sapko bácsi se törpölte ki egészen. De az, ugye, elég gáz lenne, ha a Meglepetés-gyermek csak lógna Geralt nyakán, mint kutyán a bogáncs.

Oké, van egy ármánykodó nilfgaardi császárunk meg az egyre dühösebb tündék. De előbbi nem több egy sima lokális háborús agresszornál (kb. mint Törökország Szulejmán alatt, ld. Török tükör), a tündék meg talán valamivel több nyilat lövöldöznek más népekre mint szoktak. És mindössze ennyi.

6.8/10.

Andrzej Sapkowski: Tündevér ( Vaják 3. = Vaják-saga 1. )
Gabo Könyvkiadó. 2020. 372 oldal

—

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő

Képzeld el, basszus, hogy ha magadra aggatsz egy csomó jádét, az olyan bioenergiákat szabadít fel benned, hogy átfejeled tőle a betont. Ha akarod. De persze nem muszáj fejjel rohanni a falnak, máshogy is használhatod a kobakod, hogy hasznára váljál klánodnak. Már ha éppen végig bírod csinálni a nyolcéves kiképzést, ami ahhoz kell, hogy a tested megtanulja tolerálni az ékkő erőteljes hatását.

Szóval ki van ez találva rendesen. Vallás, mitológia, történeti háttér, mind szépen belesimul a két rivális klán csatározásának krónikájába. A helyszín, Kekon szigete egy az egyben Kínát idézi, mint ahogy klánok is a kínai maffiát, a Tongokat. Ami talán kicsit túlzásnak tűnik, az a Zöldcsontoknak a sziget feletti befolyásának mértéke. De sokat ezen sem érdemes rágódni, hiszen, ha nyolc méter magasra bírnál ugrani és az akaratoddal megállítanád a rád kilőtt golyókat, pusztán amiatt, mert jádéból fabrikált iintimpiercinget hordasz a töködben, hát te se tiltakoznál sokat, ha a jöttödre buzgó szalutálásba kezdenének az egyszerű népek.

A könyvet a Keresztapa inspirálta, ezt le sem tagadhatná. De ha arra számítanál, hogy ugyanaz, csak pepitában, akkor tévedsz. Igazából nem is ugyanaz, ráadásul zöldben. A Nincs Csúcs klán keleti vonásai, a teljesen egyedi szervezeti felépítés (Pillér, Szarv & Időjós), a politika és gazdasági élet felé eltolódó hangsúlyok hatására nagyon hamar azt veszed észre, hogy nem méricskéled a nagy elődhöz, még ha a fő motívum (annak kell felnőni a vezető szerephez, akit senki sem tart arra érdemesnek) meg is egyezik.

Ja és tegyük hozzá, még mintha James Clavell monumentális Hong Kong-eposzából (A Taipan, A Nemes Ház) is kerültek volna át hozzávalók. Ami persze cseppet sem hátrány.

Fonda Lee fantasyje valahol a jó és a nagyon jó közötti dicséretes határvonalon mozog. Ha nem is éri el a két hivatkozott klasszikus színvonalát, sok híja nincsen. De azért az a bizonyos plusz, amitől csettintenél a jelenetek végén, és azt mondanád, ez már dőfi! – hiányzik belőle.

Az első igazán hatásos jelenet jóval túl a könyv felén érkezik. Érdekes módon a jelenet igazából semmi extra, az Időjós nekiáll megszilárdítani ingatag hatalmát. A folyamat, ahogy lehelet-finoman manipulálja a cég erős embereit, jóleső hátborzongással tölt el.

És mi tagadás, ahogy halad előre a sztori, te is egyre jobban szívod fel magad az ellenfél, Ayt Madashi geciskedései miatt. Egy nőci, akinek semmi nem elég. Remélhetőleg az összes jádét kiszabják majd a… öö, akárhol is hordja ez a némber!

8.2/10

Fonda Lee: Jádeváros (Zöldcsont-saga 1.)
Európa Könyvkiadó. 2020. 567 oldal