Andrzej Sapkowski 2013-ban, 14 évvel a Vaják-sorozat lezárása után (lásd A Tó Úrnője) újra tollat ragadott, hogy egy történet erejéig visszatérjen a Kontinensre. E döntéséhez valószínűleg nagymértékben hozzájárult a Witcher című számítógépes játék-sorozat sikere is, amelyhez állítólag bagóért elkótyavetyélte könyvei jogait.

De mindegy is, hogy mi volt az oka, a lényeg, hogy újabb történet kapsz Geralttal a főszerepben, aki mellett a könyvszéria egyéb, igaz, általában csak villanásnyi időre felbukkanó szereplői is tiszteletüket teszik. Kivéve természetesen az idióta Kökörcsint, a Vaják-sorozat RÁKFENÉJÉT, aki elejétől a végéig a történetben lábatlankodik. 

Sapkowski képtelen ellenállni a kísértésnek és ahelyett, hogy egy magában is megálló, pörgős és ütős kalandregényt rittyentene, inkább teletömi könyvét fanservice-szel. Ennek legjellemzőbb példája, hogy a természetétől fogva durcimorci Geraltot az utolsó mellékkarakter is a Yenneferrel való, zökenőmentesnek bajosan nevezhető szerelmi életééről nyaggatja. Meglehetősen tapintatlanul. (Azon is érdemes eltűnődni amúgy, hogyhogy a fél Kontinens naprakész az ide-oda kóborló, mint mutáns vaják, alapból rühellt Geralt magánügyeit illetően? Ne feledjük: bőven az Internet kora ELŐTT járunk!)

Na és persze lényeges még az is, hogy Sapkowski az eltelt másfél évtized alatt egy fikarcnyival sem vált jobb íróvá. A Viharidőt kiköpött ugyanazok a gyermekbetegségek sújtják mint az összes korábbi könyvét.

Az állandó pátosz és dagályosság lengyel barátunk régi cimborái, most sem sikerült róluk lemondania. A Vaják-könyvek görcsös idegrángást okozó szószátyár párbeszédei sem lettek a múlté, és a szereplők még most is hajlamosak hosszú, életszerűtlen monológokban megnyilvánulni. Talán csak a vásári ripacskodásból vett visszább valamennyit a fantasy lengyel kismestere.

Cserében viszont a Viharidő, – ami a korábbi regényekre minden keszekuszaságuk ellenére sem volt azért jellemző: – teljes gagyiba is képes lesüllyedni. És ez alatt a Tiszteletreméltó Sármány összes megjelensét értjük. A világjobbító altruizmus és a sötét ostobaság valahogy nem igazán akar összepasszolni…

A Vaják-sorozatot korábban dicsértük a saját korunk problémáira való reflektálása és erőteljes feminizmusa miatt. Sapkowski a Viharidőben mindkét téma kapcsán lő pár öngólt. E sorok írójának csak most esett le, hogy például a környezetszennyezéssel egy fantasy miliőben sokadjára előhozakodni leginkább csak felvett pózolásnak tetszik. Hiszen hol beszélhetünk számottevő iparról egy nagyjából kora középkori környezetben?

A női önmegvalósítás vonalán jóval nagyobb bakot lő lengyel barátunk. No nem azzal, hogy maximálisan támogató módon lép fel az abortusz mellett (amit érdekes módon, valahogy mindig jól szituált, konzervatív politikát folytató és vénné aszott FÉRFIAK akarnak korlátozni), hanem azzal, hogy rögtön az erőteljes kiállását követő jelenetben bemutatkoznak a Vaják-sorozat legalpáribb, drabálissá kigyúrt, böfögő, fingó és kötözködő hölgyszereplői. Gratulálunk, kedves Andrzej e kifinomult jelenetekért!

Ha Sapkowski prosztó, ámde működőképes humorral kívánja SZÍNESÍTENI műveit, ahhoz általában szabadszájú, víg kedéjű törpökre van szüksége. Azokkal valahogy mindig szerencséje van. Így van most is, Addario Bach feltűnése a könyv talán egyetlen üde színfoltját jelenti.

De persze ne feledkezzünk meg a félnótás Kökörcsinről sem, a sorozat legidegesítőbb szereplőjéről, aki most váratlan módon összes eddig ostobaságát semmissé teszi, amikor elárulja a búskomor női lélek felvidításának csalhatatlan ellenszerét: tyúktollal kell megcsiklandozni a feneküket, „az effajta művelet még a legmorcosabbakat is felvidítja.”

Persze ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a Sapkowski Viharidő című könyve felülemelkedjen a bántó középszeren. 

Ezen az sem segít, hogy a könyv a vége felé erőre kap, és a hosszadalmas, sehova sem tartó felvezetés utáni akcióknak hála végre normális kalandregényre kezd emlékeztetni. (Sőt, a leszámolás sokkal jobban sikerült, mint az öt kötetes saga főgonoszával vívott végső összecsapás.)

Azonban az eredmény így is csak egy locsogással és hamis fennköltséggel súlyosbított, a sorozathoz semmi lényegeset hozzá nem tévő szükségtelen hozzátoldás.

6.7/10

Andrzej Sapkowski: Viharidő (Vaják 8.)
Gabo Kiadó. 2020. 404 oldal

—

A Vaják-sorozat korábbi kötetei:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata furcsa képződmény. Két sztereotípia ékes bizonyítéka, valamint cáfolata is egyidejűleg. Az egyik ezek közül az, hogy szinte lehetetlenség bekerülni a fantasy világirodalmába, ha nem angol nyelven írsz. A másik elképzelés szerint pedig a sci-fi és fantasy szerzők nagy része nem véletlenül alkot ebben a műfajban. A szépirodalomhoz ugyanis nem elég jók.

A Vaják-sorozat soha nem lett volna jelentős mértékben ismert Kelet-Európán kívül, ha nem készül el a CD Projekt Red Sapkowski könyvein alapuló rendkívül sikeres akció-szerepjáték sorozata (GOG). De elkészült, új utakat nyitva ezzel a könyv idegen nyelvű fordításai előtt.

Ugyanilyen fájdalmas igazság, hogy Sapkowski mester nem tartozik a betűvetés legnagyobb ászai közé. Prózája nyúlós, mint a rétestészta. Folyamatosan felesleges mellékvágányokra kalandozik és hosszasan időzik egyszer használatos mellékalakokon.

És ez még csak a kisebbik gond. Ennél jóval zavaróbb, hogy szereplői nagy része – legyen az boszorkány, vámpír, félszerzet, vaják, trubadúr, király, főgonosz vagy éppen egyszerű falusi bumburnyák – ugyanazon az egy hangon szólal meg. Ez a hang pedig a fölösleges szócséplésé. Tele állandó ismétléssel és idegen szavak tömkelegével. Ami két dolgot árul el Sapkowskiról. Az egyik, hogy szerteágazó klasszikus műveltséggel rendelkezik. A másik pedig az, hogy egy okostojás.

Amikor Geralt a Tó Úrnője elején sokadszorra szólítja fel éppen aktuális beszélgetőtársát, hogy az ne pofázzon már annyit, hanem térjen végre a lényegre, akkor Sapkowski tudat alatt saját magát szólítja fel ugyanerre. Azonban esze ágában sincs megfogadni saját hőse felhívását.

Semmi kétség, a lengyel szerző Vaják-sorozata belesimulna az átlagos és az átlagosnál valamivel fárasztóbb high-fantasy könyvek sorába, ha pár dolog nem nyomná rá az egyediség bélyegét. A szláv mitológia és mesevilág, elsősorban is azoknak lemészárlásra termett szörnyetegei ilyenek. De akinek a sorozat legtöbbet köszönheti, az természetesen szörnyvadász főhőse, a megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Geralt.

A Tó Úrnője idejére a szörnyek utáni hajsza már régen háttérbe szorult. Evés közben jön meg az étvágy, ahogy mondják, és Sapkowski menet közben lefordult a helyenként meglehetősen együgyű, gyermekmesékre hajazó elbeszélésekről (lásd Az utolsó kívánság) a hátralévő regényeken áthömpölygő történetfolyam kedvéért. Ráadásul az elsőként belengetett niilfgardi hódítással meg nem elégedve, behozott még egy ugyanolyan grandiózus történetszálat is, a jóslatokkal kikövezett világpusztulást. Avagy megmentést, ha a másik oldalról nézzük.

Az előző részről írt poszt végén (lásd A Fecske-torony) kétkedésünknek adtunk hangot, hogy vajon elbír-e ennyi mindennel a lengyel mester.

Nos, a Vaják-saga lezárása a fentebb (és lentebb) kifejtett hiányosságok ellenére is a sorozat LEGJOBB kötete.

A sorozat ötödik részének legfurább döntése volt, hogy legkedveltebb és egyben második legfontosabb karaktere, Cirilla hercegkisasszony csak néhány röpke jelenet erejéig tette tiszteletét benne. A Fecske-torony szerencsére orvosolja a hiányosságot, a tündevérű leányzó mindenki örömére ismét központi szereplővé válik. És még úgy is örülni lehet ennek a fejleménynek, hogy Bad Gal Ciri* már nem az a cukkancs teremtés, mint egykoron. Új barátai a Patkányok, hát, ahogy a nevük is mutatja, mocskos patkányok. De így legalább nem sokat bánkódsz értük, amikor Sapkowski a könyv elején kurtán-furcsán rövidre zárja a sorsukat. Noha adta magát a feltételezés, számomra legalábbis, hogy a Fecske-toronyban a Cirivel kiegészült rablóbanda fogja vinni a prímet.

Sapko bácsi ehelyett rálép a gázpedálra, és Ciri, valamint Geralt kompániája között ide-oda váltogatva felpörgeti a dolgokat.

A folyamatos, gyors iramú, néha jelenetről jelentre történő nézőpontváltások pedig feldobják a történetet. Tudjuk, a változatosság gyönyörködtet… Persze ennek is megvan a hátulütője, Sapko bácsi esetében mindenképpen: az egymást váltogató dagályos pátosz, majd az erre következő fárasztó idétlenkedés néha sajnos hajlamos kioltani egymás hatását.

Ugyanis amint átveszi az elbeszélő szerepét példának okáért a tökfilkó Kökörcsin, azonnal egyértelműen kiviláglik Sapko bácsi írásmódjának két fő jellegzetessége: a kényszeres szócséplés és az ügyetlen, általában azonnal besülő humorizálás iránti fékezhetetlen vágya. (A Fecske toronyra helyenként az isteni kegyelem fénye vetül, mert a Fél évszázad költészete című munka részleteit [és Kenna vallomását] olvasva néhányszor azért elvigyorodhatsz, mintha csak egy-egy jobb pillanatra Rejtő Jenő valamelyik könyvében találnád magad.)

Sapkowskinak a sorozat hatodik kötetében sikerül legelőször olyan főellenfelet alkotni, aki tényleg komolyan vehető. A halszemű, jéghideg Bonhart mestertől a hideg futkározik a többi szereplő és néha még az olvasó hátán is. És egy közeljövőben potenciálisan bekövetkező Geralt-Bonhart összecsapás borzongató ígérete is felsejlik a horizonton…

…Egészen addig, amíg Sapko bácsi fel nem áldozza Bonhart marcona fejvadászi hitelességét azzal, hogy e zord gyilkológépnek másodállásban a showbusiness-ben teremt érdekeltségeket.

Persze nem csak Bonhart lép ki néha saját karakteréből. Legalább ilyen értetlenül figyeled a vajákot, aki megkönyörül minden arra érdemtelenen, ellenben nagyon könnyen ítél (és oszt ki néhány sallert), ha a saját barátairól van szó. Továbbá micsoda egy főhős már az, aki ennyire híján van a humorérzéknek? Valójában ő a legsótlanabb alak az egész kompániában! Ráadásul olyan fárasztóan és tekervényesen közli a mondanivalóját, mint … ööö, izé … mint a Fecske-torony összes többi szereplője is. Geralt tulajdonképpen egy rinyagép. Egy szerencséje van csak, hogy kurva jól néz ki.

A könyv legostobább mondata:

„Cahir, Ceallach fia – kezdte el Geralt, miközben igyekezett, hogy ne legyen patetikus.”

Aztán így folytatta kb. egy oldallal később:

„És nekünk csak a bosszú maradt. Véres és kegyetlen bosszú, amiről még száz év múlva is legendák fognak keringeni. Olyan legendák, amelyeket az emberek félnek majd a sötétség beállta után meghallgatni. És azoknak, akik ilyen bűntényt szeretnének ismét elkövetni, megremeg a kezük, ha a bosszúnkra gondolnak. Elrettentő, fenyegető példát nyújtunk! Fulko Artevelde úr módszerével, a bölcs Fulko úréval, aki tudja, hogyan kell elbánni a gazemberekkel és a latrokkal. Az az elrettentő példa, amelyet mi nyújtunk, még őt is elképeszti majd!

Hát nem egyszerűbb lett volna ehelyett ez, ni?:

„Minden mocskos g*cinek, akinek ehhez köze volt, kurvára kitapossuk a belét!”

De.

A Fecske-torony a sok felesleges szószaporítás ellenére a Vaják-sorozat eddigi legizgalmasabb kötete. Tele van üldözéssel, kardpárbajokkal és drámával. És bár a virtuóz nézőpont-váltogatásoknak egy idő után vége szakad, Sapko bácsi Ciri révén kárpótol bennünket néhány igazán hatásos jelenettel.

Mivelhogy a vaják a könyv kb. kétharmadánál se szó, se beszéd, felszívódik. Helyette jön többek között egy viszonylag szórakoztató, de igazából teljesen felesleges koviri kitérő Dijkstrával a középpontban, aminek a lényegét fél mondatban el lehetett volna intézni. Sapko bácsi valamiért azt gondolja, sokkal jobban működik úgy egy regényfolyam, ha fél kötetekre eltűntet főszereplőket, aztán több száz oldalakkal, esetenként egy könyvvel később egyben letudja az elmaradást, ahelyett hogy párhuzamosan követné karakterei sorsát.

Pedig nem.

A korábbi köteteket meghatározó niilfgardi háború már csak takaréklángon pislákol, a hatodik részben a főhősök személyes sorsa áll a középpontban. Bár itt is az a baljós érzésed lehet, hogy a mester egyszerre akart túl nagyot meríteni. Emhyr császár ledózerolja a fél kontinenst, amihez jól jönne egy Cirella hercegkisasszonnyal kötött érdekházasság. Ez igazából a Vaják-saga veleje. Pont. Sapko bácsi azonban képtelen ezen a szinten megállni. Az Ősi vér gyermekének ennél jóval nagyobb feladatot tartogat. Hogy mit, miért és hogyan, az MÉG MINDIG nem igazán világos.

Annyi biztos csupán, hogy Sapko bácsi belógat a szereplők fölé mindenféle varázslókkal és tündékkel dúsított leszármazási vonalakat és különböző homályos jóslatokat, majd ezeket összekutyulja különféle mitológiával. De az egész kavarc jórészt öncélúnak tűnik. Mintha csak az lenne a lényeg, hogy ez az elegy minél hatalmasabbat durranjon.

Már csak egy rész van hátra a sorozatból, és kiderül, mire elég a puskapor.

6.9/10

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6 = Vaják-saga 4.)
Gabo Könyvkiadó. 2020. 517 oldal

* Bad Gal Ciri elegáns utalás Rihannára

—

A Vaják-sorozat:

1. Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
2. Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
3. Andrzej Sapkowski: Tündevér
4. Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
5. Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
6. Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
7. Andrzej Sapkowski: A tó úrnője
8. Andrzej Sapkowski: Viharidő

Nem tudom, jó-e az, ha egy elsőkötetes szerző kapásból élete fő művét teszi le az asztalra. Susanna Clarke mindenesetre így járt a Hollókirállyal, a 19. század eleji Angliában játszódó alternatív történelmi-fantasy regényével. Clarke Angliájának múltjában egykoron létezett a mágia. Azonban szép lassan elszivárgott a világból. Jonathan Strange & Mr Norrell azonban nekiláttak, hogy újból előhívják.

A Piranesi egynémely szereplői valami nagyon hasonlóban mesterkednek, csak immár jó kétszáz évvel később. Kérdés azonban, hogy A Nagy Titkos Tudás, a természettel összhangban élő hajdani ősök tudománya fellelhető-e még egyáltalán, főleg, ha nagyon rágörcsölsz a témára? Vagy egyáltalán szükség van-e rá?

A Ház alternatív univerzumában, a végtelen óceán mosta termek között kószáló Piranesi először kétségkívül kicsit gyagyának tűnik. El kell telnie némi időnek, mire a főhősből áradó zen buddhista nyugalom az olvasóra is átragad.

Noha a történet irányát illetően is nagyon hamar képbe lehet kerülni, ez sem tud eltántorítani kellőképpen a főhős lassú, főként saját elméjében történő nyomozásától. (Kicsoda Piranesi, mármint nem Piranesi, hanem ő saját maga, ki a Másik, pláne ki a genyó Tizenhatodik? És mi a frászkarikát akarnak őtőle?) A díszletek túl lenyűgözőek ehhez, a szürreális, időn kívüli világ pedig számos szépséget rejt. A környezetével, halakkal, madarakkal, sőt még a holtakkal is teljes összhangban élő Piranesi pedig túl szeretni való lélek ehhez.

A könyv minimalizmusa, alig pár szereplőt mozgató kamaradráma-szerűsége, az aprólékos leírások, a főszereplő naivitással párosuló megmásíthatatlan jóindulata úgy ringatnak el, mint az Alsó Csarnokok alján hullámzó víztömeg.

A két világ közötti átjáráshoz szükséges rituálék zökkentik csak ki egy picit a történetet a teljes beleélhetőségből. Noha a szerző figyelt rá, hogy mindenféle hókuszpókusz kellően homályban maradjon és ezek bő lére sincsenek eresztve, de valahogy mégsem stimmelnek az általad ismert világgal, de még a Hollókirályéval sem. (Mivel minálunk ugyebár nincs varázslat, Jonathan Strange & Mr Norrell világában pedig már újra van.) De ez igazából nem akkora gond. Legegyszerűbb azt gondolni, hogy a Piranesi világmindensége a Csarnokok Házával együtt a Jonathan Strange & Mr Norrell által ismert világegyetemmel haladhat párhuzamosan.

Susanna Clarke láthatóan nem szerette volna még elengedni a világból eltűnt varázslat témakörét. A Piranesi így lesz egyfajta egyszerűbb – de azért kellőképpen egyedi és jól sikerült – mellékvágánya a Hollókirálynak. Bár a varázslat maga tényleg csak elenyésző mértékben van jelen ebben a történetben. A lényeg alighanem azon lehet helyette, hogy az igazi mágia az, ha eggyé válsz a körülötted lévő világgal…

8/10

Susanna Clarke: Piranesi
2020. Agave Könyvkiadó. 223 oldal

Sapkowski két nem túl jól sikerült novelláskötet (lásd. Az utolsó kívánság & A végzet kardja – Könyvkritika) lekörmölése után a homlokára csapott és rebootolta sorozatát. A váltakozó színvonalú hosszabb-rövidebb történetek kaptak egy fő szálat. A háború pedig, mint központi motívum erre a kötetre érett be igazán és tett jót a sorozatnak.

A vaják, aki eddig a történetek szörnyetegeket miszlikbe aprító (vagy éppen rajtuk megkönyörülő) alakítója volt, a niilfgardi agresszió hatására közönséges átlagpolgárrá vedlik vissza, akin, mindenki máshoz hasonlóan, átgázolnak az események. (A helyzetet természetesen tovább súlyosbítja haverja, a balfasz Kökörcsin.)

A Tűzkeresztség c. ötödik rész a fantasy-regények legnagyobb kliséjét veszi alapul. (Hiába hazudják a könyvborítón a szemedbe folyamatosan, hogy e könyvek megújítják a megfáradt zsánert.) Geralt mellé változatos kalandozó kompánia szegődik. És nekiállnak kalandozni.

Geralt célja természetesen Ciri, a tündevérű meglepetés gyermek, számos baljós prófécia ígéretes betestesítőjének fellelése. Aki amúgy feltűnően keveset szerepel e kötetben, mindössze két jelenet erejéig bukkan fel. Ami azért is fájó pont, mert az előző kötetet legjobb fejezetei hozzá kötődnek.

Szerencsére ebben a részben is akad abszolút kedvelhető szereplő. A lassan a sötét oldal felé sodródó Ciri helyett érkezik Milva, a faék egyszerűségű, de azért derék íjászlány. (Nem teljesen egyenértékűek, na, ez tény.)

Az alulnézetből ábrázolt háború lehetetlenné teszi, hogy Geralt jól bevált foglalkozásának hódoljon, folyamatos lopakodó üzemmódban van az egész társaság. Sapkowski, aki, mondjuk ki őszintén, pocsék író, néha belenyúl a tutiba. Ezt most a háború természetrajzának ábrázolásával teszi. Mindent elural a brutalitás, a kiszámíthatatlan véletlen, és tökmindegy, hogy melyik oldalhoz számítod magad, akkor is ráfaraghatsz.

A könyvnek különös aktualitást ad, hogy miközben e sorokat írom, Vlagyimir Vlagyimirovics éppen egy hónapja löveti ész nélkül közös szomszédunkat, kb. ugyanolyan hajánál fogva előráncigált indokok alapján, mint a a niilfgardi Emhyr var Rejszmanfréd. És az sem tűnik teljesen alaptalan felvetésnek, hogy a lengyel Sapkowski háborús agresszorhoz keresve mértékadó ihletet, idegesen pisloghatott nagy keleti szomszédja irányába.

Sapko bácsi persze nem lenne önmaga, ha a háborús dúlások közé nem férnének be nála olyan epizódok is, aminek során az egész társaság mattrészegre issza magát. De mindig készen áll arra is, hogy megvillantsa védjegyét, a vásári, sőt esetenként egyenesen alpári humort. E cselekedete sajnos csak a legritkább esetben jár igazi sikerrel. E ritka kivételek egyike a Geraltékhoz csapódó törpék, és azok duhaj életöröme. A sorozatban először, tadadamm, őszintén vigyorogsz olvasás közben.

Miket vet még be Sapko bácsi, hogy eltántorítsa szegény olvasóit?

Nos, a Vaják-sorozat szövege előállítójának (azaz magának Sapko bácsinak természetesen) szóhasználata nagyon erősen emlékeztet egy füzetbe firkálgató amatőr szöveggyártó és egy felfuvalkodott klasszika-filológia professzor rosszul sikerült kereszteződésére.