Mi történhet egy monumentális fantasy-sorozatban, miután a legfőbb mágus elbánt mindenkivel, akivel csak kedve szottyant. (Erről Raymond E. Feist tudna mesélni a Résháború-könyvek kapcsán.) Márpedig Bayaz nagyúrnak ellenfele az nem nagyon maradt közel s távol. Joe Abercrombie úgy döntött, hogy Bayazt mellékvágányra helyezi, Az őrület kora-trilógiával pedig folytatja a kalandozást az Első Törvény-világában, sok új, és sok régi szereplővel, tablószerűen gördítve előre az Unió történelmét, amelybe most, a mágia mellé, füstöt és tüzet okádva beköszöntött az ipari forradalom is.

A trilógia második része, a Bajok a békével látszólag ugyanazt a receptet követi, mint az első. A szereplők lokális jelentőségű konfliktusokban vesznek részt, igazából semmi eget rengető nem történik. Egy-egy lázadás persze felüti a fejét itt-ott, Észak erős emberei pedig szokás szerint békétlenkednek, de hát azok folyton ezt teszik. (Tegyük hozzá, hogy e marcona és vad férfiasság nélkül talán nem is igazán működne Abercrombie sorozata, hiszen jórészt csak az uniós bürokrácia és kicsinyes torzsalkodás maradna.)

És közben mégis azt veszed észre, hogy Az őrület korát sokkal jobb olvasni, mint Abercrombie összes korábbi könyvét. Talán azért, mert most a korábbi történetek faék egyszerűségű (kizárólag harcoló vagy duzzogó) karakterei megtelnek élettel. (Kivétel persze Caul Reszket-et, Észak jelenlegi legveszélyesebb emberét. De hát ő pont úgy van jól, ahogy van.)

Úgy tartják, hogy az igazán jó írók hétköznapi eseményekről képesek úgy írni,, hogy azok maguknál sokkal többnek látszanak. Nos, a Bajok a békével nézőpont karakterei ezt a feladatot simán megoldják. Ha csak a könyv három roppant erős női főszereplőjét vesszük alapul (egy önfeladásig hűséges kém, egy rendszeresen a nadrágjába csináló jövőbelátó és Adua kíméletlen és törtető üzletasszonya, akinek maga az Inkvizíció biztosít hátszelet) azt látjuk, hogy minimum ketten közülük nagyon nehezen illeszthetők a kedvelhető személyiségek halmazába, mégis körömrágva lapozol előre a sorsukat követve.

Read more

Az irdatlan és monumentális fantasy történetek kedvelőinek a szívébe Peter V. Brett valószínűleg már a Rovásemberrel belopta magát. A sivatag lándzsája című folytatás tovább szövi a három korábban megszeretett karakter sorsát, sőt a trióhoz újabb emlékezetes szereplők is csatlakoznak. Akik körül mindeközben folyamatosan ott ólálkodnak az éjszaka sötét teremtményei.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki a Rovásember-sorozat alapötletére első hallásra azt mondtad, hogy meh. Valljuk be, a föld középpontjából éjszakánként a felszínre előszivárgó, majd ott randalírozó démonok nem éppen a legkifinomultabb koncepciónak tűnnek. Brettnek mégis sikerült a lehetetlen, olyan komplex, kidolgozott világot és mitológiát épített fel könyvében, amelyen kevés fogást lehet csak találni.

Oké, az írás néha egész kicsit akadozik, egy nagyon enyhe amatőrizmus járja át – de mindezért bőven kárpótol a posztapokaliptikus világ, a reménytelenségbe süllyedt, egyre csökkenő létszámú, vacsorára fogyasztott emberiséggel. No és persze az éppen kellő időben felbukkanó világmegváltó hőssel. Ráadásul mindjárt kettővel is.

Az egyiket gyermekkorától erre predesztinálták, a másik élből elutasítja a szerepet. Egyikük továbbá elcsórta a másik spéci lándzsáját, így az érthetően fúj rá azóta. Hogy melyikük lesz a régóta megjövendölt Szabadító? Lövésed sincs. És ez jó.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki azt gondolja, hogy az előző részben hálátlan és irigy szemétládaként viselkedő Jardírt tenni meg A sivatag lándzsája egyik főhősének… POMPÁS ötlet volt. Már csak azért is, mert ez a Kráziában játszódó pár száz oldalnyi zord felnövéstörténet a Démon-ciklus eddigi két kötetének legütősebbre sikerült fejezete. A kegyelmet nem ismerő, napszítta világ, és a lételemükként kizárólag a harcot ismerő sivatagi harcosok (Frank Herbert fremenjeinek méltó párjai) nem hagynak módot a szerzőnek az esetenkénti mellékvágányra tévedésre. Itt minden klappol. A harcosok, a papok, az alsóbbrendű kaszt. A nők alárendelt szerepe. A remekül kidolgozott sharusahk harcművészet. És persze mindezek együtt Jardír cselekedeteinek mozgatórugóira is válaszul szolgálnak.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy a Démon-ciklus második része egy idő után újra több nézőpont-karakterre vált. A sivatag lándzsája – nomen est omen – már csak a cím alapján is, sokkal emlékezetesebb írásmű maradna, ha erre a részre egyedüli főhősének Krázia erős emberét tartaná meg.

Ez a koncentrált fókusz, amely Kráziára irányul, nem marad fenn miután Théziába helyeződik át a cselekmény. Egyrészt Brett túl sok szereplőt mozgat. Például Rojer – aki a Rovásemberben egyenrangú főszereplő volt – most nem igazán találja a helyét történetben, sokszor azt érzed, hogy csak azért történik vele ez meg amaz, mert az előzmények után fura lenne, ha nem jutna szerephez. Leesha pedig, aki tulajdonképpen egyszerű falusi gyógyító, a társadalmi pozíciójánál jóval nagyobb hatalomra tesz szert. Ami nem túl reális.

Mi több, a könyvben szerepel egy teljesen indokolatlan orális kényeztetés is! (Bár ezzel Horgos Cobie nem biztos, hogy egyetértene.)

Noha az is igaz, hogy a hajdani Bálás Arlen, azaz a Rovásember valamint Krázia uralkodója mellett mindenki más jóval haloványabbnak tűnik.

Bár az is tény, hogy a céltudatos és eltökélt Jardír egy idő után szerelmes kamasszá változik. Hiába, no, a csajok már csak így hatnak a férfiemberre… Oké ám, de Jardírnak már van 14 felesége. Ki az a hatökör a ilyenkor a nyakába akar venni MÉG EGYET?!

Ha már a nőknél tartunk: a női olvasók viszont számos azonosulási pontot találhatnak Brett fantasy világában, csordultig van ugyanis roppant erős női karakterekkel, akik bármilyen szempontból képesek versenyre kelni hímnemű sorstársaikkal. Sőt, olykor meg is haladják őket. Elég csak az egy anticiklon eltökéltségével rendelkező Ineverára, a könyv legdögösebb szereplőjére gondolni. (Vele az addig fájón hiányolt erotika is tiszteletét teszi A sivatag lándzsája lapjain.)

Peter V. Brett Démon-ciklusa monumentális munka, a szerző pedig lassan és megfontoltan építi fel könyvsorozatát. A kalandok mellett lassacskán egyre többet tudsz meg a világ történelméről (a múltba vesző legendák újra csak egy önmaga vesztét okozó emberiséget sejtetnek) de az éjszaka lényeiről, a magúrokról is.

A főszereplők kellően karizmatikusak és nagy hatalmúak, mégis mindig olyan kihívások elé kényszerülnek, amelyeknek nem egyszerű megfelelniük. A sivatag lándzsájában ráadásul jóval több emlékezetes, megdöbbentő vagy akár megható jelenetet kapnak, mint az első részben. A könyv végi agyban nagy főellenféllel való hosszan elhúzódó küzdelem pedig felteszi a démonokkal való csatározásra a koronát.

Peter V. Brett A sivatag lándzsájával méltó folytatást alkotott. Könyve, gördülékeny, olvasmányos, és ahogy átrágtad magad mind a 800 oldalán, máris legszívesebben azonnal a kezedbe kaparintanád a folytatást.

7.8/10

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája (Démon-ciklus 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2016. 827 oldal

Kritika az előző részről:
Peter V. Brett: A Rovásember

–

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: A Dűne
Cameron Johnston: Az áruló isten