S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika

S. A. Chakraborty: Bronzváros könyvborító

Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)

Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)

A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.

Read more

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – Fenevad 1.: Ébredés – Képregény – kritika

Monstress – Fenevad 1.

Marjorie Liu & Sana Takeda Monstress című képregény-sorozatában egy 17 éves lány a saját múltját kutatja egy pusztító háború után, melyet az emberek vívtak az arkánokkal, akik nagyjából olyanok mint az emberek. Nagyjából. Ez általában elég is szokott lenni a vérontáshoz. Pláne, hogy az arkánok jó része állati jellegzetességekkel rendelkezik, például rókafarka és -füle van, vagy szárnyai nőttek, esetleg kecskefejet hord a nyakán. (Így könnyen meglehet, hogy te is előbb ütnél, csak aztán kérdeznél, ha szembejönne veled egy a Hős utcában.)

Farkasvérű Maika szerencsére a szemrevalóbb arkánok közé tartozik. És nem elég, hogy eladták rabszolgának, ráadásul a belsejében egy ősi entitás csücsül, aki át kívánja venni az irányítást felette. Szóval, Maikának temérdek tennivalója és problémája akad, miközben a Kill Bill-t idéző bosszúhadjáratot indít ellenségei ellen. A Monstress – Fenevad 1.: Ébredés pedig olyan témákat érint ezalatt, mint a fajirtás, a hatalom iránti esztelen vágyakozás, vagy emberség egy embertelen világban.

De mit is lehet mondani egy olyan képregényről, ami mind amputáció-fetisisztáknak, mind macskaimádóknak tetszésére lelhet? Talán azt, hogy csodaszép? Azt. A Monstress-sorozat Ébredés című első része gyönyörű, helyenként sejtelmesen erotikus, részletgazdag, barokk festményként ható paneljeinek némelyike láthatóan csak magáért a rajzolás öröméért készült el. És ennyi éteri szépséget árasztó szereplőt se láttál még képregényben. Akikhez képest az ugyancsak dizájnos Locke & Key szereplői úgy néznek ki, mintha szimpla gnómok lennének. 

Read more

Nnedi Okorafor: A halálmegvető – Könyv – kritika

Nnedi Okorafor: A halálmegvető - könyvborító

Afrika egy elképzelt jövőbeli apokalipszisben. A világvége miértje és hogyanja nincs kifejtve, és a jelenre való kihatását sem ragozza túl Okorafor, néhány odavetett félmondat és kész. De úgy érzed, sokkal többre nincs is szükség, ez épp a kellő mértékű titokzatosságot kölcsönzi A halálmegvető című könyvnek. A  fekete földrész mindennapjai viszont, a törzsi gyűlölködésektől kezdve, a babonákon és gyerekkatonákon át a nők rituális megcsonkításáig pont ugyanolyanok, mint amit a médiában most is látsz.

Ez a kép egészül ki a mágiával, ami szerencsére nem a Harry Potter-féle varázsigék (curriculum vitae etc.) és a gyerekes, varázspálcával való hadonászás világa, hanem a maga keretein belül jól működő természet-mágia.

Az ígéretes és varázslatos kezdet után pár fejezettel azonban A halálmegvető szövege befékez, minden jelentéktelenebbé halványul és egy helyben kezd toporogni. Van egy nagyon vékonyka fő cselekmény, és ezt húzza-vonja Nnedi Okorafor, csupa gyerekes konfliktusba, haragszomrádba és durcis elhallgatásba nyújtva el. Noha a fülszöveg szerint ez az első felnőtteknek írt regénye, mégis inkább kissé túlgondolt ifjúsági regénynek tűnik. Az események lassan csordogálnak, se nem túl érdekesek, se nem túl unalmasak, de sok közük nincs a történet fő szálához, emiatt aztán sokszor feleslegesnek is érződnek.

Nem kellene, hogy a feketék úgy érezzék, átok ül rajtuk, sem most, sem egy elképzelt jövőbeli posztapokaliptikus világban, ez A halálmegvető fő üzenete. No meg a transzcendens nőiség (haha) hatalmas csodát tehet, ha éppen meghozza az elegendő áldozatot. Anélkül sajnos nem megy. Azonban ezek a tanulságok rengeteg felesleges szövegbe vannak csomagolva. (És miért a haha? Azért, mert a transzcendens nőiséget a kalapodra tűzheted, amíg a fejlett országok tudás helyett fegyvereket exportálnak a fekete földrészre, – és amíg az ott lakók rutinszerűen lyuggatják ki kalasnyikovval és kockázzák fel macsétával egymást.)

És annak ellenére, hogy a Okorafor szövegét tiszteletre méltó mértékben áthatja a jelenlegi Afrikáért érzett aggodalom, mégis úgy érzed, hogy a szerző sokkal kevesebbet fog, mint amennyit markolni szándékozott. S A halálmegvető hosszú és vontatott spirituális kódorgásai is csupán egy erőtlen, filozofikus lezárásba képesek kifutni.

7/10

Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Agave Kiadó. 2019. 452 oldal

Ez is érdekelhet:
Fonda Lee: Jádeváros

Tracy Townsend: Kilencek – Könyv – kritika

Tracy Townsend: Kilencek könyvborító

Végre egy fantasy, amiben nincs varázslat. Tracy Townsend Kilencek című könyvében van ehelyett némi misztikum és egy egyedi alapötlet: egy könyv, ami önmagát írja. Legalábbis látszólag. Hiszen ki más is lehetne a szerzője egy efféle munkának – egy olyan világban ráadásul, amelyben tudomány és vallás összeolvadt, a templomok a tudás fellegváraivá váltak, és ahol a stációk helyett logaritmikus egyenletek vannak a falakra mázolva – ha nem maga az Úr? Legalábbis gyaníthatóan.

Megvan az a régi zsidó legenda, amely szerint a világ sorsa harminchat igaz ember vállán nyugszik? Nos, úgy néz ki, Lucy Towsend Kilencek című regényében… kilencre redukálódtak. A könyv titokzatos szerzője az ő sorsukat rója a lapokra. És persze akadnak olyanok is, akik Isten terveit akarják megberhelni, még ha kapásból egyértelmű is, hogy ilyesmit tervezve általában csak gondot okozol saját magadnak.

Elsőre azt hiszed, a Kilencek helyszíne a mi világunk kicsavart, enyhén steampunk mása, (Igaz, ami igaz, a mi világunkban sem jönne rosszul, ha a papok homárkodás helyett inkább a tudományokkal foglalkoznának.) De aztán kiderül, hogy ez egy párhuzamos világ, mert létezik még két másik faj is az ember mellett. A faemberek, oké, ők némi tápoldattal még elmennek. A másikak viszont, az aigamuxák, a könyv legnagyobb, nevetségbe fúló öntökönlövései. Azok ugyanis a TALPUKON viselik a szemüket, és ha NÉZNI akarnak, akkor kézen kell állniuk. Ennél evolúciós szempontból még az is jóval hasznosabb lenne, ha a saját seggük likán kandikálnának kifelé.

Read more

Johan Theorin: Lidércvár ostroma – Könyv – kritika

Johan Theorin: Lidércvár ostroma

Hát ez meg mi a lószőr? Először azt hiszed, hogy sima ifjúsága fantasy-t olvasol. (Na jó, nem, LEGELŐSZÖR azt hiszed, hogy normális fantasyt olvasol.) Aztán kisül, hogy ennél durvább a helyzet: történelmi regény, young adult fantasy & meseregény ötvözetével vert agyon a sors, mivel hogy felderítői minőségben működő tündérkék, csuda dolgokra képes varázspálcák és sárkánykélgyók is keverednek a történetbe. Azonban mindezek ahelyett, hogy egyedi ízzel fűszereznék Johan Theorin: Lidércvár ostroma című könyvét, inkább csak furcsa kulimásszá változtatják. A történelem és a gyermekmesék ráadásul ügyesen ki is oltják egymás hatását. Így végül marad a blőd ifjúsági fantasy.

Az 1300-as években járunk, a messzi északon, ahol három fiútestvér hadba száll a wittrák ellen, akik kábé trollok, csak más néven. Van nekik röpképes alfajuk is, ez pedig a lidérc. De akárhány fajuk is van, az mind emberhúsra éhezik. Mocskos dögök, na.

Viszont a prológus után, – melyben felvázolják fenti alaphelyzetet, – semmi érdekes nem történik. A Lidércvár ostromának jelenetei csak cammognak egymás után, többségük teljesen, de teljesen érdektelen, a történetnek nincs semmi íve, mintha a sok uncsi kis fejezet csak helykitöltésnek kellene, amíg nagy nehezen megkezdődik a címben beharangozott ostrom. Ráadásul a Johan Theorin egy-egy hatásos(nak szánt) eseménysort néha értelmetlenül széthúz több (igaz általában rövid) fejezetre. A wittrák, oké, ők alapból kicsit rémisztőek, de csak egészen kevés ideig, mivel minden titokzatosságot lehánt róluk az, hogy két wittracimbi saját fejezeteket kap, melyben arcul csap a hétköznapi életük: pl. röpködnek kicsit, közben vijjognak néhányat, aztán meg őrséget állnak, miközben unatkoznak. Te is unatkozol, szó se róla és közben megállapítod, hogy ezek a rusnya ördögfajzatok, mintha kissé gyagyák is lennének. (Kb. mint a Hétköznapi vámpírok ügyefogyott rémei a filmben. Na jó, annyira azért nem retardáltak.)

Read more

Alan Moore: V mint vérbosszú – Képregény – kritika

Alan Moore: V mint vérbosszú képregény-borító

A 80-as évek Angliája nem volt egy túl vidám hely (helló, Mrs. Thatcher) De Alan Moore úgy látta, hogy még ennél is kevésbé vidám LESZ – bár a teljes fasizálódás rémképe, – így visszatekintve mindenképpen – kicsit túlzásnak tűnik. Mindegy, a V mint vérbosszú mondanivalójának nagy része, miszerint a „fasizmus nem jó, értem?” ettől még örök érvényű. A mondanivaló másik lényeges eleme, ami azt állítja, hogy „az anarchia jó, értem?” már nem annyira.

V, a Guy Fawkes-maszkos bosszúálló nekiáll, hogy szétkapja a rendszert, mint bolond gyerek a hógolyót és a bevezető fejezetekben a diktatúra felettébb ocsmány prominenseinek csúf halálával növeli az elégedettség-érzetedet. Egy ideig. Aztán éppen kezdesz aggódni, hogy oké, oké, de azért ez így egy kicsit egysíkú, amikor felerősödik a nyomozós szál és a rejtély faktor kis időre feldobja az egészet, és TÉNYLEG elkezd érdekelni, hogy ki ez a roppant teátrális fazon a maszk alatt:

Őrült zseni, mesteri stratéga, a harcművészetek golyóálló mestere és a szerencse fia egyben, aki MINDENHEZ IS ért? Nincs vele bírás? Igen. És pontosan ez az a tényező, ami lecsökkenti a V mint vérbosszú műélvezetét. A sok gonosz féreg nem ellenfél neki. A játszma kimenetele nem lehet kétséges.

Read more

Nemere István: Csák Máté – Könyv – kritika

Nemere István: Csák Máté

Magyarország. Az 1300-as évek eleje. Mintha nem lenne éppen elég gond, hogy kihalt az Árpád-ház, még itt vannak az ország nyakán a kiskirályok is. Élükön Csák Mátéval.

És hát Csák Máté egy köcsög.

Csák Máté csak unatkozik

Ezt tudhatod már történelmi tanulmányaidból is, ha nagyon figyeltél töriórán. Mert ha azt várod, hogy ennél valamivel többet tudsz meg róla Nemere István könyvéből, hát nagyobbat nem is tévedhetnél. Csák Máté egy kissé gügyének tűnő, papírmasé alak, akinek a birtokai gyarapításán kívül semmilyen más célja nincsen az életben. És hiába vársz, hogy legalább a motivációjáról kiderüljön valami, nem tudsz meg annál többet, mint hogy közönséges szadista (unalmas eset) aki, ha nem jön szemére álom, arról ábrándozik, miféle változatos módokon végezne különféle ellenlábasaival. Slussz.

Csák Máté nem jó ember!

Read more
1 6 7 8 9 10