Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Második könyv – Képregény – kritika

Mark Millar: Ha/Ver - Második könyv

Mihez kezdjen az ember lánya, ha még csak tizenkét éves, de már túl van egy szuperhős-nindzsa-orgyilkos-kiképzésen, és kénytelen volt megbosszulni egy szerette halálát is. (Lásd Ha/Ver – Első könyv)

Hát járjon iskolába! 

Kis Dög (= Hit Girl) számára úgy tűnik, még mindig könnyebb lemészárolni egy rakás maffiózót, mint beilleszkedni a suliba, ahol kikent-kifent, iPhone-nal és műkörmökkel felfegyverzett tiniragadozók grasszálnak a folyosókon és lemészároljak azokat a szerencsétlen páriákat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ki a frász is az a Vadócka.

A Ha/Ver (= Kick/Ass) című képregény második etapja Kis Dögöt állítja a középpontba. A címadó Ha/Ver elég hamar kiesik a játékból – ennek nyilván az is oka lehet, hogy Mindy McCready zsenge kora ellenére a képregény-irodalom egyik legdurvább halálosztója, míg Ha/Verja, Dave Lizowski csupán egy pattanásos lúzer.

Kis Dög hétköznapi személyazonosságára, Mindy-re nem érdemes túl sok szót vesztegetni. Bár Dave tanácsai, melyekkel felvázolja számára, hogyan érdemes beilleszkedni a többi csaj közé, 10 évvel a képregény eredeti megjelenése után is mutatnak még némi relevanciát: „Doktor Szöszi, Katie Holmes, Emma Roberts és minden, ami vámpíros, tuti anyag.”

Mindy vágyakozása pár gonosz és felszínes liba társasága után főleg azzal párhuzamosan vet fel kérdéseket, hogy alteregója, Kis Dög éjjelente tucatjával zsigereli ki az arra érdemes rosszarcúakat. Másrészt Mindy vágyakozhatna rendes lányok társaságára is, amivel sokkal jobban járna. Az utálatos ribik hosszan tartó tiszteletét pedig kivívhatná egy-egy vesetájékra elhelyezett horogütéssel. Mark Millar azonban ezt valamiért másképp gondolja.

Azzal, hogy zsenge és roppant cuki bosszúállónk ipari mennyiségben csontozza ki New York város gonosztevőit, el is érkeztünk a második kötet legnagyobb hibájához: Az erőszak az egészséges mértéken felül eltúlzott. A könyv végi leszámolás-cunami paródiába illően KIVITELEZHETETLEN. Ehhez járul még a kaszabolós horrorfilmekhez képest is túltolt extrém erőszak.

Hogy is tartja napjaink találó mondása? “Cute, but psycho. But cute.”

Kis Dög irtó cuki, azonban a képregény végén valószínűleg nem csak gyakorló pszichológusok teszik fel magukban a kérdést: vajon nem lehetséges-e, hogy kibillent lelki egyensúlyából ez a csöpp kis teremtés?

Persze mindenkinek lehet rosszabb periódusa.

A képregény olvasói számára is elérkezik egy ilyen időszak. Kis Dög fél kézzel küldi a padlóra a maffiózók hordáit, és ez egy idő után roppant UNALMASSÁ válik. A feszültségnek pedig – előbbivel éles kontrasztban – abból kellene adódnia, hogy a tizenéves, mélynövésű igazságosztó le ne bukjon a nevelőapja előtt, – aki már amúgy is tisztában van a kilétével.

Azzal, hogy Kis Dög minden erőfeszítéstől mentesen, fél lábbal a sárba tiporja egy teljes metropolisz maffia-hálózatát, Mark Millar valószínűleg a saját dolgát is alaposan megnehezítette. Ki lehet ezután méltó ellenfél a drága kis Mindy számára? Vajon ki lehet?

Talán a félhülye Vörös Köd? Sajnos vannak erre utaló jelek…

A Ha/Ver második része formabontó, stílusos, vicces, képregényes utalásokkal teli, szórakoztató munka. Legyőzhetetlen és bájos ifjú főhőse pedig komolyabb igazságosztó mint a V, mint vérbosszú ugyancsak legyőzhetetlen, Guy Fawkes maszkos titokzatos illetője. Mindezek azonban nem akadályozzák meg e képregényt abban, hogy nagyjából féltávon ne fulladjon teljes unalomba. Körülbelül ugyanúgy mint a híres-neves V, mint vérbosszú. Sajnos mindig ez van, ha egy hős számára nem marad az égvilágon semmi, de semmi kihívás…

7.4/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Második könyv
Fumax Kiadó. 2019. 136 oldal

Ottessa Moshfegh: Eileen voltam – Könyv – kritika

Ottessa Moshfegn: Eileen voltam

Az 1960-as évek egyik new england-i kisvárosában a huszonnégy éves Eileen Dunlop egy centire van attól, hogy megőrüljön. Vagy igazából már meg is buggyant? A külseje jelentéktelen, a fiatalkorúak javító-intézetében végzett munkája unalmas, barátai nincsenek. Apja, aki már teljesen elitta az eszét, semmibe veszi. A napjait egy jobb életre irányuló képzelgések töltik ki. Ekkor azonban betoppan Rebecca, a dögös új munkatárs és Eileen élete megváltozik.

Nos, ez mind szépen és jól hangzik. A könyv fülszövege és az előzetes várakozások végzet asszonyát, hitchcoki fordulatot, pszichothrillert és Nabukov prózáját vizionálják, viszont az első háromból szinte semmi nem található benne, Nabukovról pedig őszintén szólva fogalmam sincs, mert sosem olvastam. (Mindenesetre a könyv gördülékeny, sallangmentes és olvastatja magát.)

Helyette van egy teljesen fura, mindenki számára láthatatlan teremtés, akinek kb. a pokollal egyenlő az élete. A könyv nagy része ezt a mindennapos (meg persze múltbéli) nyomorúságot taglalja. A semmibe vételt, a folyamatos közönyt, megkoronázva még a változatosság kedvéért számos egyéb megaláztatással.

Ha ez mind nem lenne elég Ottessa Moshfegn főhőse közönyös, lusta, rendetlen, nem veti meg a piát sem és végül, de nem utolsósorban beteges vágyakozás fűzi Randyhez, a macsó smasszerhez, aki természetesen magasról tojik rá.

Ha nem vagy oda a teljesen lökött, de azért valahol mégis szerethető vesztesekért, talán SOK is lenne elviselni ezt a rengeteg furcsaságot. Azonban a visszaemlékező elbeszélő hangja mentes minden önsajnálattól, intelligens, érett és tárgyilagos, így főképpen az tesz kíváncsivá olvasóként, hogyan jutott el az ötvenféle fóbiával és hatvanféle stikkel terhelt Eileen erre a sokkal élhetőbb szintre.

No és persze ahhoz sem kell pszichológus-diploma, hogy rájöjj, igazából nem lenne semmi gond e különös főhőssel, ha nem a folytonos szeretetnélküliség és magány határozta volna meg az eddigi életét.

Rebecca, mint a változás katalizátora csak részben tölti be a szerepét. Végzet asszonya ugyan nem válik belőle, de vonzereje és különlegessége átjön a lapokon. A fejlemény viszont, amellyel az új barátnak köszönhetően úgymond thrillerbe kellene fordulni a történetnek, inkább csak fejvakarásra késztet, ugyanis elég életszerűtlen a NAGY (áthúzva) fordulat. Itt kicsit meg is bicsaklik a regény.

S voltaképpen a történet csavargatása majdnem teljesen szükségtelen is, hiszen (amellett, hogy megtöri az elbeszélés ritmusát) Eileen-nek már éppen csak egy aprócska végső lökés kell ahhoz, hogy végre maga mögött hagyja ezt a nyomorult helyet. Miután az is kiderül számára, hogy még mindig vannak olyanok, akiknek nálánál is rosszabb sors jutott.

Az 1960-as évek idilli Amerikája, éppúgy, mint minden más hely a világon, a személyes poklod lehet, ha olyanok a körülményeid – talán ez lehet a Ottessa Moshfegn Eileen voltam című regényének a veleje. De persze, ha nő vagy, még százszor rosszabb minden. És ilyenkor nincs más megoldás, mint minél előbb olajra lépni.

7.8/10

Ottessa Moshfegn: Eileen voltam
Geopen Könyvkiadó. 2021. 255 oldal

Ian McEwan: Mézesmadzag – Könyv – kritika

Ian McEwan: Mézesmadzag

Jól ráfázol, ha komoly kémregényt vársz a fülszöveg, vagy pláne a magyar borító pisztolyt szorító, szexi női sziluettje láttán. A Mézesmadzag elnevezésű szigorúan titkos műveletet ugyanis az arra érdemes irodalmárok pénzzel való kitömésére hozzák létre. Serena Frome, az MI5, azaz a brit kémelhárítás új üdvöskéjének legveszélyesebb fegyvere pedig az írógéphenger. Alig több ugyanis egyszerű titkárnőnél.

Jól ráfázol, ha egyáltalán kémregényt vársz ettől a könyvtől.

A díszletek persze, eléggé megtévesztő módon mást sugallnak. Az ifjú Serena valahogy, különböző, tőle nagyrészt független körülmények hatására a titkosszolgálatnál köt ki. 

1972-ben Angliában minden van, ami addig így együtt még nem nagyon volt. Hippik. Rockzene. Az IRA átviszi a terrort az anyaországba és Londonban robbantgat. Kitör az olajválság. És a bányászok, a lehető legjobb pillanatban sztrájkba kezdenek. Fentiek mind megjelennek a háttérben, csakúgy, mint a birodalmi tudatban ragadt, merev, kimért és kardigános titkosszolgálati főmuftik, akik közé nőknek esélye sincs bekerülni. (Kivéve persze a szabályt erősítő Stella Rimingtont, az MI5 első női főigazgatóját, aki Trimingham néven tűnik fel az épület távoli folyosóin – s aki írt egy fájdalmasan középszerű kémregényt Végveszélyben címmel.)

A környezetrajz tehát lenyűgöző és minden ízében hiteles, éppen csak egy(két) leheletnyivel (no meg a jobbára teljesen felesleges, a szerző felkészültségét fitogtató jegyzetekkel) több a kelleténél. Frome kisasszony ugyanis nem nagyon lép ki saját mikrokozmoszából. Azt, hogy McEwan jó író, abból látszik, hogy Serena hétköznapi, saját maga által is szürkének talált életét úgy tálalja számodra, hogy mégsem tudod azt elengedni, a szerző néhány, ez irányú kísérlete ellenére sem.

A Mézesmadzag-művelet ugyanis egy nagy lópikula. Nem elég, hogy az egész teljesen érdektelen (a szovjet propaganda ellensúlyozására irányul), még az is messziről látszik, hogy emberes bukta lesz a vége, – és ezt a szerző cseppet sem titkolja, sőt jó előre beharangozza.

Női főhőse 22 éves. Mi érdekli ebben a korban (is) a csajokat? Hát a pasik! McEwan, a női lélek e nagy ismerője nem átallja különféle félresikerült kalandokba keverni a PAJKOS kis Serenát, mielőtt összehozza a Mézesmadzag-művelet egyik kiszemeltjével, a kezdő író Thomas Haley-vel. 

És akkor rájössz, hogy a Mézesmadzag című könyv mindenekelőtt szerelmes regény, McEwan minden mesterkedése ellenére. És Haley-vel együtt fokozatosan te is megszereted Serena Frome-ot, bizonytalankodásai, felesleges bűntudata és a pasikhoz való, nem igazán szokatlan női hozzáállása (mindegy ki, csak legyen valaki) ellenére. Vagy épp amiatt. 

Na mármost, ez a szerelem kettejük között nem lesz sima ügy, gondolhatod. Elsősorban Ian McEwan miatt, aki ARÁNYTALANUL nagy teret szentel Haley író szárnypróbálgatásainak, aprólékos részletességgel bemutatva teljes eddigi életművét, ami pár nem túl érdekes novellát jelent momentán. Mi értelme mindennek? Nem tudom. Mondja meg, aki érti.

Mindeközben az MI5 legjelentéktelenebb művelete, a Mézesmadzag is öles léptekkel halad elkerülhetetlen végzete felé. Csak azt nem tudod, vajon kettejüket is maga alá temeti-e. Ez a nagy kérdés. Viszont McEwan azt profi módon eléri, hogy Serenával együtt te, az olvasó is egyre és egyre feszültebben várd, hogy mi fog ebből kisülni.

Ian McEwan Mézesmadzag című könyve egy jó író nem túl kiemelkedő munkája, alig valamivel több, mint egy ujjgyakorlat. Fő erénye cuki és ari főhőse, aki a sok felesleges körítéssel együtt is elviszi a hátán ezt a csökkentett fokozatú ál-kémregényt. 

A könyv végén még egy egészen ügyes csavar is helyet kapt, amiről kapásból a Fekete vizililiomok című krimi juthat az ember eszébe. Na jó, azért nem akkora dobás, mint annak a vége, de azért határozottan elegáns, több korábbi dolgot is átértelmező megoldás kerekedik belőle.

Bónuszként pedig levonhatod a következtetést, hogy a büdös életben miért nem fog soha a szépreményű T. H. Haley Booker-díjat kapni: azért, mert már a magánlevelezése is kimódolt és mesterkélt, mint a hétszentség…

7.5/10

Ian McEwan: Mézesmadzag

Scolar Kiadó. 2015. 325 oldal

Mark Millar – Frank Quitely: Jupiter hagyatéka – Képregény – kritika

Mark Millar - Frank Quitely: Jupiter hagyatéka

Az 1930-as évek elején Sheldon Sampson vezetésével egy baráti társaság eljut egy titokzatos atlanti-óceáni szigetre, ahol mindannyian szupererőhöz jutnak. A hősök céljuknak a világgazdasági válság alatt megroggyant Amerikai Egyesült Államok helyes vágányra állítását tekintik. Sheldonból Utópia lesz (Supramen, csak más néven), feleségéből Grace-ből pedig Szabadság úrnő. (Suprawoman, csak más néven.)

Eltelik körülbelül nyolcvan év, a szuperhősök kicsit megőszültek, megráncosodtak, de majdnem ugyanolyan fickósak/dögösek mint korábban. Az USA azonban még mindig nem remekel. Obama elnök sem igazán. És lett még egy rahedli más szuperhős is.

Hogy is van a mondás a vagyonnal meg a generációkkal? Az első megszerzi, a második eltapsolja. Valahogy így van a szupererővel is. A leszármazottak, ha eltapsolni nem is tudják, de megbecsülni sem. Felbukkanak a szupererővel rendelkező bűnözők, a gyermekek pedig züllenek és a szüleik ellen lázadnak.

Ez eddig rendben is van. Egy kis hedonizmus még soha nem ártott meg senkinek sem. Ahol azonban a Jupiter hagyatéka először elhasal, az a lázadás mértéke. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a szupererőhöz szuperegó társul. A saját faterom kétség kívül egy tökfilkó. Mégsem akartam még soha eltenni láb alól. Utópia ráadásul teljesen rendben lévő arc. Szabadság úrnővel egyetemben.

A képregények tömegtermelésének korában érthető az egyediségre törekvés. A Jupiter hagyatékának kierőszakolt alapvetése az, hogy a jók válnak rosszakká. És itt esik hasra a történet másodszor is. A lázadó (és seggfej) fiúhoz, valamint Sheldon kisebbrendűségi komplexussal küzdő testvéréhez ugyanis csatlakozik az addigi világjobbítók tetemes része is. Ami teljességgel értelmetlen fordulat. 

De persze Millar ennél is tovább megy: ha a jókból testületileg rosszak lettek, akkor ugyan kikre maradt, hogy helyreállítsák a világ rendjét? Hát az eddigi rosszarcokra, bakker.

Azonban ez még az eddigieknél is nagyobb ökörség.

Ha, teszem azt, besétálsz a szegedi Csillagbörtönbe, hogy résztvevőket toborozz egy jó és nemes ügy érdekében, hát… legalábbis kérdéses, hogy milyen fogadtatásra lelsz… vagy éppen, mekkora mértékű JÓSÁGRA számíthatsz tőlük.

A Jupiter hagyatékának nagy szerencséje azonban, hogy amennyiben túlteszed magad az életszerűtlen alaphelyzeten, teljesen korrekt képregény kerekedik belőle.

A Jupiter hagyatéka ugyanis azon túl, hogy kivételesen szép, élénkre és élesre színezett munka, tele rengeteg szemrevaló szereplővel, cselekmény szempontjából is rendben van. Nem nélkülözi a monumentális összecsapásokat és a megrendítő pillanatokat sem. A tabula rasa utáni visszafogott tempóban előadott családi élet és szuperhős módra történő gyermeknevelés pedig olyan karakterrel bővíti a képregények emlékezetes gyermekszereplőinek sorát mint az abszolút jófej Jason Hutchence. (Aki szerethetőségben azonnal felzárkózik a Locke & Key Bode-ja, a Monstress Kippája, vagy épp’ a Ha/Ver Hit-Girlje mellé.)

És ezen a ponton az is rögtön egyértelművé válik, hogy ha Senor Utópia és Szabadság úrnő Montessori-módszerrel nevelte volna saját csemetéit, talán más sors várt volna rájuk. (Lehet, persze, hogy nem ártott volna pár szupererejű pofon sem a büdös kölköknek…)

A Jupiter hagyatékának két dolog tett volna még jobbat. Bár a tempó teljesen rendben van, és a lezárás is kerek, mégis az az érzésed, hogy túl gyorsan peregnek a Sampson-família kalandjai. Az eddig elmesélt sztori kifejtéséhez nem ártott volna még jó pár füzet. Úgy talán jutott volna hely további flashbackeknek is, mivel a meglévő egy-kettő is remek kontrasztot képez a Jupiter öröksége jelennel idejével.

A Jupiter hagyatéka, szuperhősök ide vagy oda, igazából családtörténet. Éppen ezért a Sampsonék mellett tébláboló egyéb szuperhősök tömkelege, tisztelet a kivételnek, főként csak szükségtelen díszítőelem. Ennek legegyértelműbb kifejeződése a végső összecsapás, melynek során a szuperhősök túlnépesedett társasága egy nem túl mozgalmas általános iskolai jelmezes farsangi bulira emlékeztet, melynek résztvevői tessék-lássék módon, félszívvel püfölni kezdik egymást, hogy kicsit feldobják a hangulatot.

Millar még Tűzrókával, a legdurvább antihőssel sem igazán tudott különösebbet kezdeni. Tűzróka tipikus ok nélkül lázadó, aki maga sem tudja, hogy mi baja van a világgal. Felesleges karakter.

A klisék és a kötelezőnek gondolt, de jobbára csak felesleges, vagy egyenesen tartalmatlan képregényes hozzávalók nem tudják tartani a lépést a családi drámával. Utóbbi azonban saját jogán is egyértelműen működőképes, és számos maradandó jelenettel szolgál, melyekben most éppen a szuperhősök között vágnak rendet a szokásos emberi tulajdonságok: úgy mint a kisebbrendűségi komplexus, az önhittség és a teljes ostobaság.

A Jupiter hagyatékából a Netflix készített egy évad után törölt sorozatot.

7.8/10

Mark Millar – Frank Quitely: Jupiter hagyatéka
Fumax Kiadó. 2021. 250 oldal

Ez is érdekelhet:
Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem – Könyv – kritika 

Lee Child - Andrew Child: Az őrszem

Jack Reacher bárhová megy, valahogy mindig belekeveredik egy emberrablásba. Egy átlagember talán észre se venné, hogy embert rabolnak a közvetlen közelében, hiszen a profik három másodperc alatt, négy méterre tőled lerendezik az ilyesmit, míg te a seggedet vakargatva bámulod a kirakatot. Azonban Jack Reachernek sasszeme van. Ő már azt is kiszúrja, hogy a rosszemberek mire KÉSZÜLNEK. És ha már kiszúrta, mi mást tehetne, mint hogy meghiúsítja. Immár rutinszerűen. (Lásd Ne add fel könnyen)

És ez a rutinszerűség a Jack Reacher-sorozat 25. részének a legnagyobb baja.

Miről árulkodik az, ha egy rendkívül sikeres bestseller szerző szerzőtársat emel maga mellé? Két dolgot mindenképpen jelenthet:

1, Unja már az egészet, mint a szar.
2, Csak azért szerepel a borítón, hogy többen vegyék a könyvet.

Ez utóbbira jó példa Stephen King és a fiacskája, Owen, akivel jól beleokvetetlenkedtek egymás Csipkerózsikák című könyvébe. Az őrszem társszerzője Andrew Child, szóval a családi vonal itt is jelen van, annyi különbséggel, hogy Andrew nem a nagynevű Lee Child csemetéje, hanem az öcsikéje. Lee pedig már unhatja az egészet, mint a szar. És simán elképzelhető, hogy az aprómunkát kiszervezte a tesójának.

Miért gondolhatod ezt? Nos, Az őrszem MAJDNEM teljesen olyan, mint egy Lee Child-könyv. De ha közelebbről veszed szemügyre, akkor már úgy látszik, hogy inkább csak egy Lee Child-könyv váza, amire felkerült rengeteg Lee Child-os elem, de nem a megfelelő arányban. Van amiből több van a kelleténél és van amiből jóval kevesebb.

A nyomozásból például nem került elegendő a kalapba. Ezért is emelkedik ki a könyvből az a rész, amikor Reacher őrnagy és újdonsült ismerősei a számítógépek után kajtatnak. Az a rész hasonlít leginkább egy igazi krimi regényre, kihallgatással és nyomkövetéssel satöbbi. De igazából csak hasonlít, mert ezekre az oldalakra is rányomja a bélyegét az, hogy Jack Reacher immár végérvényesen az Úristen munkáját végzi itt a földön. Jár-kel a világban közöttünk, gyarló emberek közt, megítél bennünket és aki könnyűnek találtatik, azt laposra veri. Minimum.

Az őrszem semmi másról nem szól, mint hogy Reacher a kegyelmébe fogadja az arra érdemeseket, a bűnösöket pedig megbünteti. Jelen esetben az orosz titkosszolgálat ügynökeit. Kétségeink ne legyenek, hogy rászolgáltak. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmünket az újságokban, hogy ők az a társaság, akik novicsokkal meg polóniummal mérgezik meg a hivatalos orosz állásponttól ELHAJLÓKAT, Lee & Andrew Child már az első oldalakon teljesen egyértelművé teszi azt, hogy milyen ELVETEMÜLT gazfickók. Hiszen ki más farigcsálná le tisztes amerikai honpolgárok különféle testrészeit különféle kéziszerszámokkal, amíg azok még életben vannak?

Talán csak az, akinél kimaradt a Kémek kézikönyvének Hogyan ne hívjunk fel magunkra feleslegesen a figyelmet beépített ügynökként című fejezete.

A krimifaktor tehát hiányzik Az őrszemből. Thriller frontján is igen gyengén muzsikál. Nincsen benne izgalom, különösebb meglepetések se, a fordulatok előre kitalálhatók. Mindezek ugyanarra a fentebb már említett okra vezethetők vissza: Jack Reacher földöntúli hőssé változott, akinek halandó immár nem árthat. 

És ez nem vicc! Régóta tudjuk, hogy Reachernek már csak egy (vagy esetleg kettő együtt) nindzsa jelenthetne kihívást. Nos, Az őrszemben az őrnagy egyik ellenfele de facto nindzsa. Reacher pofon legyinti és kész. A főellenfél, – az oroszok legdurvább arca, egy igazi, nindzsánál is háromszor veszélyesebb vérengző vadállat, akit Moszkvából küldenek rendet csinálni – sem tart sokkal tovább. Nem többek zavaró tényezőnél, akik ideig-óráig hátráltatják Jack Reachert, Dredd bíró (IMDb) páncél nélküli verzióját a mobil bíráskodásban.

Hiányoznak tehát – a Sherlock Holmes-t megszégyenítő elemzések mellett – a taktikus, egy-egy összecsapást akár oldalakon keresztül elhúzódó leírások is. (Mint mondjuk, A pók hálójában végén). Mintha Reacher már nem venné teljesen komolyan a saját dolgát sem. Ennek legjobb példái, amikor az őrnagy nem kiiktatja ellenlábasait, hanem csupán jól kibabrál velük: begyömöszöli őket egy kukába vagy hipót önt eléjük az autó műszerfalára és nem engedi őket kiszállni (hihi).

De ezek attól még marginális esetek. Jack Reacher alapjáraton összetört végtagokat, szétzúzott gégéket, felgyújtott ingatlanokat és hullahegyeket hagy maga után. Az egyetlen, ami azt jelzi, hogy némi halovány kétségek azért még maradtak benne saját tevékenységét illetően az az, hogy elővigyázatosan lelécel, mire a megérkezne a helyszínre az FBI, akik helyett a munkát elvégezte. És akik sajnálkozva széttárják kezeiket, amikor majd ki kellene cserélni a lebukott orosz kémeket a saját embereikre.

Az őrszem feltehetően új kezdet a vadonatúj társszerzővel készülő sorozatban. Valószínűleg minden egy kicsit gyorsabb, akciódúsabb és felszínesebb lesz ezentúl. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy még így is jobban jársz, mint például a kettővel ezelőtti Lee Child által egymagában elkövetett Reacher-könyvvel (Lásd Múlt idő).

7.2/10

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem (Jack Reacher 25.)
General Press. 2021. 308 oldal

Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása – Könyv – kritika

Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása

„1812. április hatodikán, pontosan két nappal tizenhatodik születésnapja előtt Penelope Featherington szerelmes lett.”

Ez a Bridgerton-család negyedik részének legelső mondata. Fogadok, hogy innét már bárki könnyűszerrel be tudná fejezni Colin Bridgerton házasodásának krónikáját.

Ezért nehéz is ellenállni a kísértésnek, hogy a Mr. Bridgerton csábítása elején ne tegyük fel szokásos szónoki kérdésünket: vajon HÁNYSZOR írja még meg Julia Quinn ugyanazt a könyvet, pár lényegtelen változtatást eszközölve, úgyis mint például a szereplők neve. De talán még csak ez sem igaz, hiszen a szereplők jelentős részének ugyanaz a neve. (B-R-I-D-G-E-R-T-O-N)

És amennyiben bármely házasulandó korban lévő Bridgerton összetalálkozik (vagy véletlenül összezárják a fáskamrában) a nagybecsű Társaság ellenkező nemű tagjával, aki nem teljesen agyhalott, akkor mérget vehetsz rá, hogy a könyv vége előtt negyven oldallal már össze is házasodtak. (A maradék oldalak egy kis huncutkodásra kellenek.)

Fura, hogy Colin csak most, ennyi év után (tizenkettő, egy tucat) döbben rá arra, hogy alapjában véve jobban jár egy szelíd, kedves és értelmes teremtéssel, még akkor is, ha az belelóg a plus size model kategóriába. (Hiszen csak annyi lenne a dolga, hogy eldugja előle a süteményes tálcát.) De hát jobb később mint soha.

Penelope Featherington, A herceg és én Daphne-ja után a sorozat második legszeretetreméltóbb hősnője. A nehezen feloldódó, rosszul öltöztetett és DUNDI, petrezselymet áruló vénkisasszony annyira cuki, hogy Julia Quinn nem is nagyon tud a személye köré különösebb konfliktust rittyenteni. Így marad itt is a jól bevált séma, a Bridgerton-fivérekből a legtriviálisabb nehézségek hatására gejzírként előtörő, most már egyértelműen családilag örököltnek bizonyuló sajnálatos idegbaj. (Meg még valamennyi kisebbrendűségi érzés.)

A lassan bimbódzó egymásra találás annyira nem kínál elegendő tartalmat, hogy a Mr. Bridgerton csábítása legnagyobb részét, – a szokásos, két szerelmes közötti, hol élénkebb, hol lagymatagabb pajkos évődés mellett, – a Mrs. Whistledown kiléte utáni nyomozás uralja.

Ezzel csak egy probléma van: ha már az előző részben (lásd Tisztességes ajánlat) nem találtad volna ki, – hiszen már ott is sima ügy volt, hogy kicsoda a pletykafészek vénasszony, Mrs. W. – akkor most tuti idejekorán rájössz. Julia Quinn egyszerűen túl sok infóval lát el ehhez. És az átlátszó ravaszkodásai is túl bénák ahhoz, hogy megtévesszenek.

Az előző kötet ügyetlenkedései után a Mr. Bridgerton csábítása jóval egyenletesebb írás. A Társaság mókamestere, Colin idegrendszerére ráférne ugyan némi magnézium, de ez a kis kellemetlenség azért elviselhető. A folyamat viszont, ahogy Penelope előbújik a csigaházából, teljesen rendben van, szépen fokozatosan, minden setesuta túlzás nélkül kerül kifejtésre.

A szerző egyetlen szempontból tart csak kétségek között: sokáig nem tisztázza egyértelműen női főszereplője fajlagos tömegét, így majdnem a könyv feléig a korábbi kötetek dundi Penelopéját látjuk LELKI SZEMEINK előtt. Ekkor azonban Júlia Quinn felrobbantja az ATOMBOMBÁT:

A kis Penelope „… felnőtt és karcsú, kecses hölgy lett belőle…”

Hogy mi a tököm van?! 

Így már mindjárt más a leányzó fekvése! 

Szívből gratulálunk az ifjú párnak!

6.9/10

Julia Quinn: Mr. Bridgerton csábítása (Bridgerton-család 4.)
Gabo Könyvkiadó. 2021. 422 oldal

(A könyvsorozat negyedik, azaz jelen kötete alapján készült a Netflix-széria (IMDb) harmadik évada.)

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A Tó Úrnője

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata furcsa képződmény. Két sztereotípia ékes bizonyítéka, valamint cáfolata is egyidejűleg. Az egyik ezek közül az, hogy szinte lehetetlenség bekerülni a fantasy világirodalmába, ha nem angol nyelven írsz. A másik elképzelés szerint pedig a sci-fi és fantasy szerzők nagy része nem véletlenül alkot ebben a műfajban. A szépirodalomhoz ugyanis nem elég jók.

A Vaják-sorozat soha nem lett volna jelentős mértékben ismert Kelet-Európán kívül, ha nem készül el a CD Projekt Red Sapkowski könyvein alapuló rendkívül sikeres akció-szerepjáték sorozata (GOG). De elkészült, új utakat nyitva ezzel a könyv idegen nyelvű fordításai előtt.

Ugyanilyen fájdalmas igazság, hogy Sapkowski mester nem tartozik a betűvetés legnagyobb ászai közé. Prózája nyúlós, mint a rétestészta. Folyamatosan felesleges mellékvágányokra kalandozik és hosszasan időzik egyszer használatos mellékalakokon.

És ez még csak a kisebbik gond. Ennél jóval zavaróbb, hogy szereplői nagy része – legyen az boszorkány, vámpír, félszerzet, vaják, trubadúr, király, főgonosz vagy éppen egyszerű falusi bumburnyák – ugyanazon az egy hangon szólal meg. Ez a hang pedig a fölösleges szócséplésé. Tele állandó ismétléssel és idegen szavak tömkelegével. Ami két dolgot árul el Sapkowskiról. Az egyik, hogy szerteágazó klasszikus műveltséggel rendelkezik. A másik pedig az, hogy egy okostojás.

Amikor Geralt a Tó Úrnője elején sokadszorra szólítja fel éppen aktuális beszélgetőtársát, hogy az ne pofázzon már annyit, hanem térjen végre a lényegre, akkor Sapkowski tudat alatt saját magát szólítja fel ugyanerre. Azonban esze ágában sincs megfogadni saját hőse felhívását.

Semmi kétség, a lengyel szerző Vaják-sorozata belesimulna az átlagos és az átlagosnál valamivel fárasztóbb high-fantasy könyvek sorába, ha pár dolog nem nyomná rá az egyediség bélyegét. A szláv mitológia és mesevilág, elsősorban is azoknak lemészárlásra termett szörnyetegei ilyenek. De akinek a sorozat legtöbbet köszönheti, az természetesen szörnyvadász főhőse, a megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Geralt.

A Tó Úrnője idejére a szörnyek utáni hajsza már régen háttérbe szorult. Evés közben jön meg az étvágy, ahogy mondják, és Sapkowski menet közben lefordult a helyenként meglehetősen együgyű, gyermekmesékre hajazó elbeszélésekről (lásd Az utolsó kívánság) a hátralévő regényeken áthömpölygő történetfolyam kedvéért. Ráadásul az elsőként belengetett niilfgardi hódítással meg nem elégedve, behozott még egy ugyanolyan grandiózus történetszálat is, a jóslatokkal kikövezett világpusztulást. Avagy megmentést, ha a másik oldalról nézzük.

Az előző részről írt poszt végén (lásd A Fecske-torony) kétkedésünknek adtunk hangot, hogy vajon elbír-e ennyi mindennel a lengyel mester.

Nos, a Vaják-saga lezárása a fentebb (és lentebb) kifejtett hiányosságok ellenére is a sorozat LEGJOBB kötete.

Read more
1 17 18 19 20 21 42