Már egy ideje az a helyzet, hogy jobban örülsz, ha nem a Nesbo-nek világsikert hozó Harry Hole-sorozatból kapsz újabb részt a norvég szerzőtől, hanem különálló történethez van szerencséd. Ennek az az oka, hogy a nevezetes sorozat legfrissebb részei idegesítően tekervényes és fárasztó elmejátékra emlékeztetnek, amit esélyed sincs kibogozni. (Lásd a sorozatba Kést állító legutóbbi részt.) Új szereplők esetén azonban Nesbo mindig esélyt kap arra, hogy előhozza magából a belsejében állandóan ott rejtőző zsenit. Mint például most is.
A Birodalom lassan csordogáló thriller, aminek az elején el nem tudod képzelni, hogyan lehet abból valami érdekeset kihozni, ha egy könyv főhőse egy hallgatag, kisvárosi benzinkutas.
Az már több érdekességgel kecsegtet, ha tudod, hogy hazajön a nagymenő öccse Amerikából, aki wellnesshotelt akar építeni a hegytetőre, pont a tanyájuk mellé. És hozza magával a dögös asszonykáját is. Az Opgard-fivérek múltjában ráadásul akad némi takargatnivaló is. No meg a tanyájuk felé vezető út mellett ott lapul a Katlan, ami egy böhöm nagy szakadék. Jól jön az ilyesmi, ha valaki bele akar esni valahová.
Így már mindjárt érdekesebb. De még érdekesebb, ahogy Roy Opgardról (a benzinkutas) apránként kiderül, hogy igazi univerzális fixer, azaz megoldóember. A két testvér közötti kötelék eltéphetetlen. És ahol Carl Opgard (az öccs) megjelenik, ott előbb-utóbb megoldóemberre lesz szükség.
Jo Nesbo regénye érdekes stíluskavalkád. Először azt hiszed, hogy thrillert olvasol, sőt annak is a noir változatát (végzet asszonya, pénzügyi svindlik, magányos hős & északi sötétség), de a Birodalom című könyv olyan lassú folyású, számos kényelmesen felfejtett múltbéli titokkal terhelt, hogy át-átcsap bűnügyi (és szerelmi) drámába, sőt még családregénybe is.
Különösen igaz ez, miután fény derül a szülők tragédiájának okára. Ezután a könyv vesz egy nagy kanyart és Roy Opgardot állítja a fókuszba. A testvére Amerikában. A tanyasi származék Roy benzinkutasként dolgozik és minden vágya egy saját kút. Ráadásul Nesbo kezdettől fogva lebegteti főszereplője szexuális irányultságát is. Most akkor fiúk? Vagy a tesója? Vagy, izé, senki?
Ebből a nem túl biztató és talán nem is annyira érdekes alapból nő ki egy már-már Jack Reacher-szintű hős (a blog szerzőjének példaképe! – lásd Lee Child: Ne add fel könnyen). És egy letehetetlen olvasmány. Persze Reacher őrnagy szintjét megütni közel lehetetlen, Roy Opgardnak sem sikerül 100 százalékosan. De ha valaki majdnem annyira erős, harcra termett, fifikás, és ösztönös elemzőtehetség, az nagyjából elég. Még ha a sárm hibádzik is valamennyire.
A 2018-as Machbeth az első Jo Nesbo-könyv, amelyet a felénél abbahagytam. Az 1970-be átültetett Shakespeare-dráma csúfosan megbukik annak köszönhetően, hogy a középkori hatalmi harc egyszerűen képtelen működni a modern keretek (és köztisztségviselők) között. Ami ennél is kevésbé működik Nesbo átiratában, az a gyilkosságok mögötti pszichológia. Ezért is sajnálatos, hogy Nesbo körülbelül ugyanazt a lapot húzza meg a Birodalomban, ami ott azonnal eltántorított a továbbolvasástól.
A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez csak a könyv legvégén történik meg, valamint, hogy ez a nem sok átgondoltságot tükröző fejlemény kap egy további csavart is. No és a szerző nem spórolta ki a szereplőkre nehezedő lelki teher megjelenítését sem.
De attól még sajna a Birodalom egyértelműen erőltetett lezárása nem egyenértékű a könyv addigi magas színvonalával. És ha nem is teljes értékű tökön lövés, azért egy szép nagy, csontrepesztő orrba vágás. Vasalóval*.
8.2/10
Jo Nesbo: Birodalom Animus Könyvkiadó. 2020. 480 oldal
* Vasalóval. Elegáns utalás a könyv egyik csontrepesztő fordulatára.
Ha nem elsőnek olvasod Chris Carter A keresztes gyilkos című sorozatindító kötetét, komolyan meglepődhetsz, hogy mennyivel jobb, mint a későbbi könyvei. És ehhez nem is kell különösebben sok minden.
A keresztes gyilkos sablon krimi. A kiemelt gyilkossági ügyekben nyomozó Hunter és új társa, García a rettegett sorozatgyilkos újabb áldozatával szembesül. De akad egy kis probléma – mármint a széttrancsírozott áldozaton túl: a rettegett sorozatgyilkost már régen kivégezték.
Ha több köteten túl vagy Carter sorozatából, talán már eleged is van belőle kicsit: minden egyes könyve nagyjából ugyanolyan. Kivéve persze az Egy gonosz elmét, a szerző végtelenül genya, összegző főművét, mondhatni, a szegény ember A bárányok hallgatnakját.
Nos, A keresztes gyilkosban Robert Hunter nyomozó még nem az a megszokott, hidegfejű robot. Piál rendesen, csajozik, kicsit bénázik is néha, és még a prosztó oda-vissza zsaruhumorból is kiveszi a részét.
A nyomozás életszerű, Garcíával lótnak-futnak, kihallgatnak, nyomokat követnek és változatosságot kölcsönöz a könyvnek, hogy több mellékszál vagy éppen magánnyomozás is fut párhuzamosan egymás mellett. Gondolj csak a későbbi kötetekre, ott majdnem minden ilyesmi hiányzik. Hunter és García lényegében egyik helyszínről a másikra szaladgál, ott hosszasan csodálják a válogatott borzalmakat, de soha semmire nem mennek. A nyomozás teljesen takaréklángon pislákol. És egy helyben toporog.
És habár az összes eddig írt Hunter-krimi közül ez a legjobb, és főhősünk analitikus képességei már-már a nagy Sherlock Holmes-éval vetekszenek (lásd James Lovegrove: A háború istenei), a sorozat későbbi részeinek megunt fordulatai már itt is jelen vannak. Például az ember ésszel fel nem éri, hogy az aktuális gyilkos mért mindig Hunter nyomozót baszkurálja telefonon. Nincs az illetőnek jobb dolga? Nem ad elég elfoglaltságot egy sorozatgyilkosság?
De legalább ugyanilyen égető a kérdés, hogy a tökömér’ nem titkosíttatja már Hunter a nyomorult telefonszámát.
Emellett, és ez még a folytonos telefonálgatásnál is kellemetlenebb, az aktuális bűnelkövető előszeretettel rabolja el Hunter rokonait és üzletfeleit. Ha nem szerencsétlen García nyomozót, mint jelen esetben – nyugi, nem spoiler, ezzel indul a könyv – akkor Hunter gyógymasszőrét, befektetési tanácsadóját vagy tejesemberét. Vagy a szomszédjának a nagymamáját. A derék los angeles-i polgárok helyében kerülném szegény Hunter nyomozót, mint a pestisest.
Ha a sorozatból elsőnek veszed kézbe A keresztes gyilkos-t, akkor persze mindezek nem jelentenek különösebb problémát. Ha harmadiknak, akkor már igen.
A keresztes gyilkos vége viszont, akárhányadiknak is olvasod, súlyos csalódás. A bűnügy pszichológiai háttere annyira túl- és meg van magyarázva, egyszersmind annyira hiteltelen az elkövető indítéka, hogy csak nézel ki a fejedből. Ennyire csak akkor szokták az írók megbonyolítani a dolgokat, ha már írtak vagy egy tucat krimit és tutira nem maradt semmi normális ötletük.
A tettes lekapcsolása ugyanez a nem túl magas szint. Amúgy Chris Carter ÖSSZES regénye ugyanúgy végződik. Ül Hunter egy székhez kötözve, letolt gatyával és fegyvert szegeznek rá. A megmenekülésének esélye 0. Miért pont az első rész lenne kivétel?
A sci-fi-regények egyik legnagyobb klasszikusának mozgóképre adaptálására már történtek kísérletek korábban is. David Lynch 1984-es változatára (IMDb), amelyet leginkább a filmes technika korabeli fejletlensége sújtott, sokan rossz viccként tekintenek. Kyle MacLaclan túlkoros bölcsészhallgatóként tébláboló, bágyadt Paul Atreidese láttán hajlamosak vagyunk egyetérteni. A 2000-es minisorozatot (IMDb) kereken 3 percig voltam képes figyelemmel követni. Az ottani durcás és nyafogó Paul azonnal elvette tőle a kedvem.
Mindez két dologról árulkodik. Az egyik, hogy rengeteg múlik Paul Atreides megformálóján. A másik, ebből is következően: a Dűne megfilmesítése során nincs sok helye egyénieskedésnek, aki változtatni akar a nagyszerű eredeti művön, az maximum csak jól elcseszheti.
A jó hír az, hogy Denis Villeneuve filmje majdnem teljesen hű az eredeti szöveghez, a nőies, arisztokratikusan androgün Timothée Chalamet pedig tökéletes választás az ifjú főnemes szerepére. És nem csak ő. Sikerült úgy összehozni a színészgárdát, hogy ha lelki szemeid előtt nem ez a kép is élt róluk, mégis azonnal elfogadod őket. Kivéve persze Harkonnen báró őméltóságát. A CGI-vel alaposan megtámogatott, emberfelettire méretezett Stellan Skarsgård vajmi kevéssé emlékeztet a könyv szeszélyes és kegyetlen óriáscsecsmőjére.
Az Atreides-klán két hadvezére, Guerny Halleck és Duncan Idaho, – akik ütőképes haderővé fejlesztették az Atreidesek csapatait, felkeltve ezzel a császár haragját, – már határeset. Nehezen hihető, hogy az Impérium két legnagyobb kardművésze két ilyen drabális alak lenne. Bárdot lóbáló barbárként inkább elmennének, mint ide-oda perdülő, villámgyors akrobatának. Ugyanis a kardvívásban pont az ilyen nagydarab melákok fáradnak el leghamarabb.
A kákán is csomót kereső posztíró véleményét azonban felülírja a tény, hogy a két karizmatikus harcmester szerepét mintha csak Josh Brolinra és Jason Momoára öntötték volna. Utóbbi különösen remekel Idaho szerepében, aki csakúgy, mint a papíralapú verzióban, pár kurta jelenete ellenére a fél univerzum legveszélyesebb emberének számít.
A Dűne monumentális könyv. (Lásd kritika a blogon.) A politikai intrikák mellett hangsúlyos szerepet kap benne a vallás, a gazdaság és nem utolsósorban az ökológia is. Mindezek egy űrutazással megfejelt feudális környezetben, ahol a számítógép helyét a tudatukat végsőkig kitágító mentátok vették át. A filmnek esélye sincs ennyi mindennel érdemben foglalkozni.
Ha olvastad a könyvet, úgy találhatod, hogy szinte minden fontos jelenet visszaköszön a filmvásznon. A háttér tekintetében viszont be kell érned egy-egy odavetett félmondattal, vagy éppen egy felirattal – ami azt jelenti, ha most találkozol első ízben Frank Herbert kb. 10.000 évvel előttünk járó lenyűgöző univerzumával, nem biztos, hogy minden kerek egésszé fog összeállni.
A lényeg persze érthető. A padisah császár, hatalmát féltve összefog a Harkonnenekkel és az Atreides-ház vesztére tör. Denis Villeneuve elegáns, néha egészen meditatív komótossággal vezet végig az Atreidesek elkerülhetetlen bukásának eseményein. Ha viszont elolvasod a könyvet, akkor azzal is tisztában leszel, hogy miért elkerülhetetlen ez a bukás. Mekkora a szerepe a fűszer-melanzsnak az univerzum életében. Miben mesterkedik a Bene Gesserit.
Vagy.
Le tudnál-e győzni egy mentátot fejszámoló-versenyben. Érdemes-e belekötni a sarki kocsmában piálás közben egy sardaukar harcosba? Vagy éppen, ha szikével kettévágsz egy homokférget, mindkét fele elmászik-e két ellentétes irányba. (Na, jó, ez utóbbi nem derül ki. Egyértelműen.)
Szóval, ha van történet, amire érdemesebb lett volna több időt szánni, akkor ez az. Tripla ennyi időben, sorozat-formátumban még jobban működött volna.
Mert bizony vannak olyan jelenetek, amik a könyvet ismerők és sanszos, hogy a nem ismerők számára is összecsapottnak tűnhetnek (az utolsó, a történetben előrébb hozott, nem kellő mértékben előkészített párbaj mindenképp), de a legnagyobb hiányosság egyértelműen az engesztelhetetlen bosszútól fűtött, minden trükköt és cselszövést bevető, fondorlatos vén báró szerepének rövidre vágása.
Azonban, és ez a lényeg, a Dűne 2021-es verziója filmként is rendben van. Dennis Villeneuve pompás kalandfilmet készített, aminek egy-egy jelenetében még úgy is a fotelhez szegez az izgalom, hogy pontosan tudod, mi fog történni aztán. Hamisítatlan Dűne-élményt kapsz. Paul immár a fremenek között. A jövő baljós. IV. Shaddam és Vladimir Harkonnen báró pedig kezdheti felkötni a gatyát.
8.4/10
Dűne (2021) (IMDb) R.: Denis Villeneuve, fsz.: Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac
Hogy rohan az idő! Véget ért a nyári szünet, kezdődik az új tanév a gyilkosok iskolájában!
Mármint azok számára, akik életben maradtak az előző kötetből.
Rick Remender, akinek esetében nem lehet ELÉGSZER hangsúlyozni, hogy mennyire pocsék író, valamiért úgy találta, jobb, ha az eddigi 4 rész főszereplő-gárdájának nagy részét kinyíratja. Miután (a bájos kis Sayát kivéve) sikeresen megutáltatta velünk őket mind egy szálig, talán már ő sem bírt jó szívvel saját elfuserált teremtményeire nézni.
No, de sebaj, jöttek új arcok.
Kb. ugyanannyira kedvelhetők, mint az előző társaság. Nagyjából semennyire.
Amikor pedig egyikük számára kézbesítenek egy díszdobozos patkány-csontvázat, egy dolog teljesen egyértelművé válik: a siralmas magyar oktatási rendszer legótvarabb, herbálillatot árasztó szakiskolája is még mindig ezerszer jobb hely, mint a Lin mester által gründolt tanintézmény.
A folyamat, ahogy átlagemberek, azaz átlagos tinédzserek profi gyilkossá válnak, kellene, hogy e sorozat lényege legyen, de semmit ilyesmi nincs benne. A legtöbbjük már érkezéskor kész gyilkos, aki rutinból végez bárkivel. Ha pedig bugyburékol még bennük a felszín alatt némi normalitás, annak eltüntetéséről gondoskodik a leprás ember pöcsének kinéző Lin mester: futószalagon gyártva kis védenceiből a kiszámíthatatlan pszichopatákat, akik első év végén alaposan megtanulják, hogy amennyiben el akarják végezni ezt a nyomorult középiskolát, akkor a leghasznosabb dolog barátaik elárulása.
Most őszintén, te felbérelnéd bármilyen melóra kertásáson kívül Igort, Petrát vagy Shabnam-et?
Ha nem is basznák el a melót, tuti lekapcsolnák őket a feltűnősködésük miatt. És ki lenne az első, akit beköpnének? Lehet tippelni.
Annak ellenére, hogy ebben a részben felcsillan egy kevéske, az előző részekből fájón hiányolt humor, és virtuóz megoldásokkal is találkozhatsz, mint például az asztali szerepjáték alternatív univerzuma, az előzmények ismeretében mégsem leszel különösebben lenyűgözve.
Talán ha elsőnek olvasnád ezt a részt, még meg is lennél vele elégedve. Ezzel szemben az ötödik részben csak újfent bebizonyosodik, hogy a Haláltanok sulija nem több egy papírdíszletnél. Igazából minden, ami lényeges, a sulin kívül történik. Ami pedig történik, azt már mind láttad a korábbi részekben.
Már megint kívülről ér utol valakit a múltja. Már megint egy rahedli ellenféllel kell elbánnia kis pajtásai segítségével.
És amikor egyik nebuló kapcsán a képregény ravaszul kétségek közt próbál tartani, hogy a sunyi gazember most akkor áruló… vagy nem áruló… vagy mégis áruló… már csak közönyösen vállat vonsz: mert tudod, úgyis ki fog derülni róla, hogy MOCSKOS ÁRULÓ!
Az iskolában játszódó jelenetekben a „diákönkormányzat elnökévé” avanzsált Shabnam-et, a sorozat második legundorítóbb karakterét (az első természetesen a förtelmes Marcus), az utálatos, hazug és gyáva nyomorultat képtelenség egy pillanatra is komolyan venni. Az, hogy ennyi sehova sem tartó „képernyőidőt” kap, már megint csak Rick „Kutyaütő” Remender történetmesélői alkalmatlanságának bizonyítéka.
Olyan ez az egész érthetetlenül túlhypolt képregény-sorozat, mintha csak Remender őrült lázálma lenne, amiben semmi sem áll stabilan a valóság talaján. Tinédzser hősei számára nem létezik sem barátság, sem szerelem, sem erkölcs, csak talmi érdekek és értelmetlen törtetés. Az őket körülvevő erőszak a végletekig elborult és legtöbbször teljesen felesleges. Koherens tantervről meg egyáltalán ne is beszéljünk, mivel olyan sincs.
A képregény utolsó jelenete felteszi az i-re a pontot komolyan vehetetlenség tekintetében. Az akció sztárja nem más, mint a korábbi részek szánalmas bohóca, aki drogmámorban henteregte végig az előző tanévet, és csak teljes véletlenségből volt képes bárkit eltenni láb alól. Te elhiszed, hogy nem lőné tökön saját magát abban a szent minutumban, ahogy előrántja a stukkerét?
6.8/10
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta – Képregény-kritika Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal
A Creative Assembly játékfejlesztő cég magát a Kánaánt hozta el a 2000-ben a számítógépes játékosoknak a Shogun Total War című játékkal. Az egyszeri halandó onnét kezdve komplett hadseregeket irányíthatott valós időben, 3D-s csatatereken. A jelenleg a 15. felvonásánál tartó Total War-sorozat a taktikai ütközeteket ötvözi a világtérképen zajló stratégiai hadmozdulatokkal, valamint megtoldja némi birodalom-menedzseléssel a Civilization-széria mintájára, – bár ez utóbbit annál jóval lebutítottabb formában. Mivelhogy a Total War-játékokban az ütközeteken van a hangsúly. Ha két ellenséges sereg összetalálkozik a térképen, felgyűrik az ingujjukat és lemeccselik egymás közt a dolgot.
Amennyiben szereted a történelmi könyveket, legkésőbb Colleen McCulloug Róma első embere című nagyszerű sorozatindító regénye olvastán tör rád az ellenállhatatlan késztetés, hogy magad is római légiókat kommandírozz a Mare Nostrum-térségében. A Rome Total War sokáig a sorozat legnépszerűbb tagjának számított, főként a rajongók által készített módosításoknak, avagy modoknak köszönhetően. Modok nélkül a Total War játékok ugyanis totál bénák.
Ennek fő oka a készítők biztonsági játéka, amellyel a játékok nehézségét és összetettségét az átlagos, avagy kazuár játékosokra lövik be. Magyarán a potenciál nagy része kihasználatlan marad.
Az egyik legfőbb problémát a gazdasági rendszer jelenti: az egyszeri játékoshoz dől a pénz. Azt vesz mindenből, amit és amennyit akar. Kihívás: level 1.
A másik súlyos problémát az ellenfelet vezérlő mesterséges intelligencia (MI) okozza. Helyesebben az intelligencia hiánya. Az MI, szegény, hülye, mint a tök.
A Medieval 2 Total War több változtatást eszközölt a játék alapjaiban, ami határozottan előnyére vált a sorozatnak. Lelassították például a csatatéren fejetlen csirkeként rohangáló egységek sebességét (amit a Rome-ban neked magadnak kellett megbuherálni), sikeresen csökkentve ezzel az arcade-jelleget, vagy éppen behozták a települések kettős típusát (vár & város). Ez jótékony hatással lehetett (volna) a stratégiai gondolkodásra, ha nem lenne éppen lehetőség mindkét településen ugyanolyan nagy harcértékű egységeket képezni. De van, és így semmi különösebb értelme.
És akkor itt jönnek be a modok.
Ezekből többféle létezik, a jobb esetben kutya fülét nem érdeklő esztétikai vagy történelmi hitelességre törekvő javításoktól az egész rendszert felforgató total conversion-ökig. És ez utóbbiak azok, amikre a mélyebb játékmenetre vágyó fotelstratégáknak égető szüksége van.
Mielőtt nekilátsz egy módosításnak, érdemes előtte belekóstolni egy kampányba az alapjátékkal, de csak amiatt, hogy lásd, mitől menekíted meg magad a későbbiekben.
A Stainless Steel-mod
Bár a Stainless Steel millióegy dolgot javít a játékban, egyszerű bugoktól kezdve a kampány-térkép műholdas adatok alapján történő módosításáig, nem is beszélve a települések, népek és történelmi események lehetőség szerinti leghitelesebb megjelenítéséig, az egyszeri stratégát sokkal jobban érdeklik azok a változások, amik a játékmenetre vannak hatással.
A Creative Assembly azon döntése, hogy hogy lehetőség szerint minél nagyobb célcsoportnak eladják a termékeiket, teljesen érthető. Téged azonban ez csöppet sem vigasztal, amikor a Total War-játékokkal játszva azt veszed észre, hogy majdnem mindig nyersz az MI ellen. Majdnem mindig. Becsukott szemmel és hátrakötözött kézzel is. De attól sem érzed túl jól magad, amikor az ellenfél vég nélkül önti rád a seregeket, körönként az elviselhető mértékűnél jóval több összecsapásra kényszerítve, amitől a játék rövid úton monoton henteléssé változik.
A Stainless Steel-mod számos apróbb módosítást gyúrt egybe egy nagy egésszé, amellyel fő célja a kihívás növelése volt. Összességében a teljes kampány menete lelassult. A települések népessége lassabban gyarapodik. Nőttek az építkezési költségek és az épületek felhúzásának ideje is. A stratégiai térképet megnyújtották, növelve ezzel a terepen megvívott csaták számát a várostromok rovására.
A Medieval 2 Total War-alapjáték egyik legértelmesebb döntése volt a toborzás korlátozása. A Stainless Steel-ben tovább csökkentették az elit csapatokhoz való hozzáférést. A meghódított területeken mindezt extrém mértékben megnehezítették, így néha rákényszerülsz, hogy egy-egy frontvonal számára a hátországban toborozz komolyabb egységeket, amelyeket aztán még fáradságos módon el is kell juttatni a célterületre. Máskülönben maradnak a helyszínen hozzáférhető alacsonyabb szintű csapatok. Így jobban megbecsülöd a katonáidat.
Ha már a katonai egységeknél tartunk, a Stainless Steel az egységek változatosságára is hihetetlenül jótékony hatást gyakorol. Az alapjátékban ugyebár, szinte minden nép egységei egyformák. Dögunalom.
A Stainless Steel-mod gazdasági rendszere
No de amiért a Stainless Steel-t legjobban lehet kedvelni – mármint abban az esetben, ha komolyabb kihívásra vágysz – azok a gazdasági téren hozott változtatások. A pénzesőnek vége. Átkozottul meg kell gondolni, mit hol építesz és mekkora hadsereget tartasz fenn. A katonák ugyanis zabálják a pénzt. Szinte csak arra elegendőek az anyagi eszközeid, hogy az éppen aktuális frontokon legyen elég haderőd.
Természetesen a választható népek közül, mint minden olyan játékban, ahol elérhetők, a magyarokkal játszom. (Khm, hajrá Magyarország, hajrá magyarok!) S amikor kitör egy több tartományra kiterjedő lázadás, mondjuk, a hálátlan bolgárok között, keserves fogcsikorgatások közepette kell hazavezényelni Kis-Ázsiából a bizáncziak maradéka ellen vitézkedő hadosztályt. Amitől az ellenfél esetleg újra erőre kaphat. Izgalom a tetőfokon!
A Stainless Steel-mod behézségi fokozatai
Okulva korábbi keserves tapasztalataimból, a Stainless Steel-t is Very Hard/Very Hard-fokozaton indítottam, mint ahogy korábban is az összes Rome Total War-t, vagy Medieval 2-t, moddal vagy éppen anélkül.
Nos, a Stainless Steel-ben ez azt eredményezte, hogy szegény magyarok villámgyorsan páriává változtak a világ szemében. A legnehezebb fokozat összecsapásokat érintő része nem okozott észrevehető változásokat – amennyire tudom, ez főleg az ellenfél egységeinek morálját érinti, azaz növeli meg. Viszont a kampány legmagasabb nehézségi szintre állítása élvezhetetlenné tette a játékot. I. Kálmán király sokat szenvedett népére minden irányból zúdult a végeérhetetlen támadás. Úgyhogy szegény kénytelen volt komolyan elgondolkodni azon a csúfos lehetőségen, hogy székes fővárosát a folyamatosan zargatott Váradról áthelyezze Thesszalonikibe(!), a sokkal jobban védhető Peloponnészoszra.
Peloponneszosz hungaricus
Very Hard-fokozaton az MI ráadásul nem átall durván csalni, a játékos által nem belátott területeken elit egységeket tartalmazó seregek jelenhetnek meg a semmiből.
Very Hard-fokozaton az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor a jó keresztény magyaroknak egy körön belül üzent hadat a térkép két ellentétes végén helyet foglaló Portugália, valamint a szentföldi Keresztes Államok, akikkel kb. az égvilágon semmi érdekellentéte nem volt. Ezzel Árpád népe kb. az összes játékbeli néppel hadban állt. 🙁
A megoldás természetesen az, hogy lejjebb veszed a nehézséget. Medium/Hard-fokozaton a Stainless Steel-mod továbbra is kellemes kihívást nyújt, anélkül hogy a feleslegesen az őrületbe kergetne.
A Stainless Steel-mod indítása
A játék indításánál eldöntheted, hogy mennyire akarod megnehezíteni a saját dolgodat, attól függően, hogy melyik almodot engedélyezed.
Mesterséges intelligencia választásánál érdemes az arany középúton maradni. (Savage AI).
A Byg’s Grim Reality ill. a Real Recruitment-almodokkal érdemes csínján bánni, mert extrém mértékben megbonyolítják a játékmenetet. Előbbinél többek között fenntartási költséget kell fizetni a külföldön hadakozó csapataid után, ami azonnali anyagi csőddel járhat. Utóbbi pedig korlátozza a komolyabb egységekhez való hozzáférést. A Real Recruitment-almod esetében – én ezzel játszottam – muszáj volt állandóan zsoldosok után kajtatnom, hogy megfelelő nehézlovassághoz jussak.
De a Limited Access-szel is csak feleslegesen keseríted a saját életedet, mert feleslegesen elnyújtja az egy idő után amúgy is pepecselőssé váló mikromenedzsmentet.
Ellenben a Longer Assimilation-t talán érdemes alkalmazni, sokkal valósághűbb, ha egy-egy meghódított városban hosszabb ideig kell stabilizálni a hatalmadat, mintsem hogy kis méhecskeként röpködj az ellenfél városai/várai körül.
Egyéb tudnivalók
A Stainless Steel-ben a tábornokok korán halnak… Az alapjátékban sokszor az dönti el az ütközetet, ha a fővezér elit nehézpáncélos lovasságával beleveti magát a csata sűrűjébe. Nos, itt visszavették őket terminátor-módból, villámgyorsan képesek elhalálozni a csatatéren. Ezért csak a legnagyobb vészhelyzetben érdemes őket bevetni. (A győzelmet követő üldözés mellett természetesen.)
Az íjászok viszont határozottan erősebbnek tűnnek, úgyhogy amint alkalom nyílik rá, célszerű azonnal rájuk ereszteni a lovasságot. És természetesen a saját seregedet is érdemes jól ellátni velük.
A Stainless Steel-mod legbosszantóbb változtatása, hogy szűkebb a városokban a manőverezésre elegendő hely, így ostromra készülve néha kész kínszenvedés elhelyezni a lovasságot, amikre pedig nagy szükség van ilyen esetekben is, mivel sokszor egy-egy jól időzített lovasroham képes csak megfutamítani a városkapuban összetömörülő teljes ellenséges haderőt.
Az átalakított morál-rendszer és az izgalmasabb csaták
A Stainless Steel-ben a katonai egységek harcértéke alapján változik a csatamezőn tanúsított kitartásuk is. Ez megint csak arra biztatja az egyszeri stratégát, hogy jobban megbecsülje az elit egységeit, hiszen például a miliciák, amelyek a Stainless Steel-ben a hadseregek gerincét szolgáltatják, elsőnek fognak meglépni a harcmezőről, ha úgy érzik, hogy nem nekik áll a zászló. Vagy éppen, ha az egységük elszenved egy bizonyos mértékű veszteséget.
Mindezek hatására a csaták kaotikusabbá és egyúttal realisztikusabbá válnak. Kevesebbszer fordul elő, hogy egy-egy teljes hadsereg varázsütésre hátat fordít és menekülni kezd. De előadódnak olyan ütközetek is, ahol mintha valami hadtörténeti írás lapjait (lásd Myke Cole: Legio a phalanx ellen) éreznéd megelevenedni:
Példának okáért: a hosszan elhúzódó magyar-bizánczi háború egyik jelentős összecsapásában a létszámfölényben lévő, két irányból támadó bizáncziak lassan felmorzsolták a magyarok gyengélkedő bal szárnyát. A jobb szárnyat és a középhadat is lefoglalták, már a tartalék is harcolt, így esély sem volt a megsegítésükre. A sereg bal szárnya menekülni kezdett. A nyolc csillagos tábornok maga is kétségbeesetten vetette bele magát az ütközetbe. Egy hajszálon múlt a megsemmisülés. Ebben a pillanatban tért vissza a lovasság maradéka, amely korábban szétzúzta az ellenfél lovasságát, majd végzett a tömérdek ellenséges íjásszal. A megfogyatkozott magyar lovasíjászok az utolsó pillanatban hátba támadták a nyerésre álló bizáncziakat. A csata megfordult és a vereség győzelemmé változott.
Mintha csak a zamai ütközetben találnád magad… (ahol hasonlóképpen a visszaérkező lovasság döntötte el a csata sorsát.)
A Total War-kampányok végét általában az jelenti, hogy beléjük unsz, miután kiharcoltad a dominanciát. A Stainless Steel-ben ez a pont is jóval később érkezik el. Eleve minimum 30 provinciát muszáj meghódítani, hogy úgy-ahogy elérd az anyagi függetlenséget. De több fronton hadakozva még így sem dőlhetsz hátra.
A magyarok oldalán hadakozva a játék célja meghódítani 50 tartományt, valamint legyőzni Bizánczot, Velencét és a Német-Római Császárságot. A 920 körből álló (2 kör/év submoddal) korai kampányt indítva a magyarok nyilai által a 160. körre megsemmisült Velence, a Bizánczi birodalom Rhodosz-szigetére zsugorodott össze, a Német-Római Császárságnak pedig meg kellett elégednie pár megmaradt tartományával. Minden a legjobb úton haladt. A 161. körre a Khazwermian Birodalom megnyerte a játékot.
Hogy mi?
A dicsőséges magyar királyság lenyomta Bizánczot, majd jó szokásunkhoz híven egy expedíciós flotta áthajókázott Egyiptomba egy kis hódításra (az egyiptomiak mindig nagyon megerősödnek a Total War-játékok közepére, jobb ezt idejekorán megakadályozni). Ezzel azonban lekötötték a Khazmerwian Birodalom két legerősebb vetélytársát. A Kmazwerihan Birodalom pedig suttyomban erőre kapott.
Szóval ha nyerni akarsz, még ilyesmire is figyelned kell. De nem baj, a Stainless Steel-mod így is nagyon jó móka.
8.4/10
A Medieval 2 Total War-t (2006) és a Kingdoms-kiegészítőt (2007) is tartalmazó Definitive Edition megvásárolható a Steam Webáruházban. A Stainless Steel-mod 6.4-es verziója letölthető a Mod DB-ről.
Ha bárhol a világegyetemben minimum két különböző faj él együtt egy helyen, a háború elkerülhetetlen. Jó, jó, tudjuk, nálunk embereknél bőven elég egy is, de az emberek a Monstress-sorozatban jórészt mellékesek.
Marjorie Liu & Sana Takeda grandiózus és gyönyörűszép alkotásában ráadásul jóval több faj kényszerül egymás elviselésére. Mindegyik fajnak megvannak a saját céljai. És a frakciói. És a kémei. És az árulói. És amikor azt hiszed, hogy ennél jobban már nem is lehet megkeverni a dolgokat, akkor kiderül, hogy de.
Amellett, hogy már az előző kötetből újra felbukkanó mellékszereplőkre sem emlékszel, nem hogy korábbról. Innentől ezért jobb, ha nem is idegesíted magad azzal, hogy görcsösen megpróbálsz visszaemlékezni harmadrangú figurákra…
De. De ekkor újabb fajok és újabb szörnyetegek érkeznek, sőt lekoppant állal figyeled, hogy a Sámáncsászárnő mellett újabb hajdani nagypályás játékos mitikus alakja is felsejlik a múltból (Marium tisztelendő anyáé.)
És felbukkannak eddig hírből sem hallott családtagok is… akikről persze kiderül, hogy elő volt készítve a megjelenésük, csak éppen furfangosan. Pláne, így gondolod, amikor megtudod, ki is a titokzatos Ghúl… és bár az eredmény váratlan, mégis teljesen magától értetődő.
Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy a szerzőpáros szép hosszú távra tervez művével és nagy örömünkre talán nem fogja pár részben összecsapni a történet. (Mint, mondjuk, Joe Hill az ugyancsak kitűnő Locke & Key-t.)
A főhős, Farkasvérű Maika elvégre igazi harcos feminista ikon. Kár lenne pár rész után lekeverni.
A legutolsó, amire egy hozzá hasonló karakternek szüksége van, – derül ki a negyedik rész legfontosabb történetfonalából – az egy olyan apa, mint a doktor. Aki legalább olyan eltökélt és erős akaratú mint ő. Emellett abszolút családcentrikus. És persze teljesen zakkant is. Előre látható, hogy Maikát ambivalens érzések fogják eltölteni, amikor majd kénytelen lesz letépi a fejét.
A doktorral való összeütközés ugyanis, – akinek a feje mellett az összetett karakter feliraton túl egy kis, piros „főellenfél” feliratú lámpa is villog folyamatosan, – most elmaradt. Párbajuk, vagyis inkább a másik meggyőzésének kísérlete szellemi síkon zajlik. A korábbi kötetek alapján kötelező érvényűnek gondolt összecsapás hiánya pedig egyértelműen jót tesz a Kiválasztott című negyedik résznek.
Bár a Kiválasztott-ban számos szereplőről kiderül, hogy jóval több, mint amilyennek elsőre látszik, Kippa (feltételezhetően Maika után mindenki második számú kedvence) fő attribútuma, a lefegyverző cukiság állandó marad. Kippa minden kiszámíthatatlan, durva szörnyeteggel szemben végtelen udvariasságot és tiszteletet tanúsít, amivel azt fogja elérni a kis rókalány, hogy ha egyik fenevad előbb-utóbb elfogyasztja vacsorára, akkor azt némi sajnálkozások közepette teszi majd.
A blog keresztény-demokrata érzelmű olvasói viszont, – ha idáig elevickéltek valahogy, – tuti most fogják azt mondani: Eddig és netovább! Mert azt még talán csak-csak képesek lehetnek elviselni valahogyan, hogy két fiatal és kívánatos nőci hempereg egy ágyon és csókolózik. Na de, hogy előtte még házasságot is kötöttek egymással, azt szerintem már nem fogja bevenni a gyomruk.
És ezzel el is érkeztünk a sorozat leginkább fejvakarásra késztető momentumához. Egy feudális-középkori környezetben két nagy hatalmú família esetében az érdekházasságok célja nyilván az, hogy megerősítsék családjaik szövetségét és a közös utóddal egy kézbe kerüljenek a felek javai. Ha viszont vér szerinti közös leszármazottra egészen ELHANYAGOLHATÓ az esély, akkor az LMBTQ-jogok propagálásán kívül mégis milyen történetformáló célja lehet e frigynek?
Jó kérdés. A teljes öncéltól mindenesetre megmenti a házasságot az, hogy a frissen egybekeltek jó néhány komoly sallert is kiosztanak egymásnak. (Cicaharc, rulez.)
Amíg mindezeken tűnődünk (és közben fátyolos tekintettel, meghatottan gondolunk vissza a szépséges ifjú párra), rájövünk, hogy a sok-sok kacskaringó után felsejlett végre a sorozat lehetséges fő csapásiránya is.
Közel s távol leggenyább és legnagyobb hatalmú lényei a monstrumok. Úgy fogják szétkapni a bolygót, mint bolond gyerek a hógolyót. Muszáj lesz tehát ellenük összefogni. Mire ezt a képregény világában mindenki elkezdi kapiskálni, – emberek, arkánok, macskák, ősök – az az eddigi tempó alapján kb. 10 kötet lesz. De no problemo, mert ez a 10 rész mind-mind a jelenlegi legszebb és legegyedibb képregény-sorozatot fogja gyarapítani.
8.6/10
Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 4.: A kiválasztott Fumax Kiadó. 2021. 176 oldal
A svéd kisvárosban, Björnstadtban nincs semmi. Semmi. De SEMMI. Kivéve a hokit. A gazdaság pang, a munkanélküliség nő, egyre többen költöznek el. A város egyetlen megmaradt összetartó ereje a jéghoki. Valamilyen módon mindenkinek köze van hozzá.
De a dicső napoknak már régen vége. Az Amerikából hazatért sportigazgató, Peter Anderson és a juniorok edzője azonban évek alatt szívós munkával létrehozott egy ütőképes csapatot, az őstehetség Kevin Erdahl-lal az élen. A város előtt pedig újra felcsillan a remény.
Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című debütáló regényével rögtön világhírűvé vált. Módszere röviden körülbelül ugyanaz, mint Delia Owensé (lásd Ahol a folyami rákok énekelnek). Érzelem minden lehetséges mennyiségben. Plusz még több érzelem. Szerencsére Backman sokkal jobb író, mint az amerikai zoológus. Végig egyenletes színvonalon mozog, és ha nem is bőgöd el magad minden negyedik bekezdés után, mint a mufurc, de jószívű Ove pofátlanul szentimentálisra hangszerelt kalandjai közben, azért cseppet sem árt, ha a biztonság kedvéért bekészítesz magad mellé egy csomag papírzsepit.
Ha megijednél, hogy valami csajos limonádéval van dolgod, még csak ez sem igaz. Backman könyve a hokijáték és a családi élet köré feszítve jár körül olyan örök érvényű témákat, mint a magány, a barátság, az összetartozás vagy az egymás iránti feltétlen szeretet.
Az Anderson-famíliáról olvasva nyilván akkor érzed át igazán a szeretteidet minden rossztól óvni próbáló, örökös aggodalmat, ha neked magadnak is van gyereked. Mindemellett azt csak remélni tudod, hogy hasonló összhangban élj egy fedél alatt a saját családtagjaiddal, mint az egymástól jócskán különböző, kisebb-nagyobb hibákkal teli, de egymásért feltétel nélkül kiálló Andersonék.
Ugyanekkorát villant Backman sportpszichológia, majd tömegpszichológia terén is. Ha eddig kizárólag a női iszapbirkózás tudta felkelteni a figyelmed, az első mérkőzés közepén akkor is félig-meddig hokiszurkoló lesz belőled. De ne aggódj, nem vagy kivétel, Backman úgy intézte, hogy Björnstadtban mindenkiből szurkoló váljék. Ráadásul ultra.
Kisgyerekek, tinédzserek, szülők, nagyszülők, vesztesek, nagymenők, szerelmesek, magányosok, akik hokisok lesznek, akik hokisok voltak, és akiknek semmi közük a hokihoz – ja, várjál, olyan nincs ebben a könyvben. Ezért is lepődsz meg, amikor a könyv hirtelen vesz egy jelentős félfordulatot, amire jó ideje készít már fel szerző. És ami, lehet, még nagyobbat ütne, ha váratlanul érne.
Backman annyira rafinált regényíró, hogy miután feltétlen hokirajongót csinált belőled, nem sokkal ezt követően eléri, hogy megutáld a játékot. Te pedig legszívesebben megragadnál egy golfütőt, hogy sorban… öö, akarom mondani, megragadnál egy hokiütőt, hogy sorban egymás után jól széjjelcsapd e nyomorult város lakosai nagy részének a fejét.
Hogy képes Backman ilyen könnyedén az ujja köré tekerni?
Rövid, hatásos és első pillantásra mély értelműnek tűnő kijelentésekkel dolgozik, amelyekben sokszor még egy plusz logikai csavart is elrejt. Például:
„Mennyi ideig fognak emlékezni erre? Nem olyan sokáig. Csak örökre.”
Egyszóval a szöveg egyszerű, de hatásos. Röpködnek a közhelyszerű szentenciák, de valahogy nem bánod, egy idő után megszokod, hogy ez van, kérem szépen, ilyen ennek a svéd mukinak a stílusa.
Fredrik Backman úgy ír könyvet egy kisvárosi hokicsapatról, hogy közben szépen, világosan, közérthetően elmagyarázza neked a világ fontos dolgait. De semmi gond, többnyire el is hiszed neki, amit mond.
7,8/10
Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék Animus Könyvkiadó. 2017. 384 oldal
