Winston Graham: Demelza – Könyv – kritika

Winston Graham: Demelza

A Poldark-család történelmi családregény-sorozatot már csak amiatt sem lehet egykönnyen betuszkolni a romantikus regények kategóriájába (ami az Arany Pöttyös Könyvek címke láttán töltheti el gyanakvással az egyszeri olvasót) mert az előző rész felénél simán lekörözte amazokat azzal, hogy a két főhős összeházasodott. A cselédsorból kiemelkedő céltudatos Demelza és karakán férjura, Poldark százados megpróbáltatásainak a 18. század végi festői Cornwall szolgál díszletül. De nem csak úgy lazán odakenve, mint mondjuk, a Bridgerton-család akármelyik részében (lásd A vikomt, aki engem szeretett).

Igaz, a sorsfordító történelmi események hírei éppen csak szórványosan érik el a Cornwallt, de azért György király vagy az ifjú Pitt miniszterelnök neve is elhangzik párszor (ha máshol nem is, hát a Fekete Viperában találkozhattál utóbbival) és Franciaországból is egyre baljósabb hírek szállingóznak.

Azonban a könyv cselekményének helyszíne mindössze egyetlen járás: a házaspár namparai tanyaháza körüli falvak és bányásztelepülések, no meg esetenként a megyeszékhely, Truro, Cornwall jelenleg is egyetlen nagyobb városa.

A borítón beharangozott drámai fejlemények

„Vajon meg lehet óvni a szerelmet, ha a világ el akarja pusztítani?”

teljes mértékben eltúlzottak, hiszen semmi olyasmi nem történik a könyvben – sem szerelmi sem egyéb más téren – ami nem eshetett volna meg bárkivel akkoriban a kor társadalmi, gazdasági vagy egészségügyi körülményei között.

A romantikus bonyodalmakra bőséges nyálelválasztással rákészülő olvasók így meglepődve találhatják szemközt magukat a RÉZBÁNYÁSZATTAL.

(A réz ára folyamatosan esik. A bányászok nyomorognak.)

Ross Poldark társadalmi érzékenysége egy cseppet sem csitult az előző rész óta, ráadásul rézfeldolgozó vállalkozásba kezd bányatulajdonos üzlettársaival, hogy csökkentsék a veszteségeiket, újabb összetűzésekre adva okot ezzel a HMCS-kkel.

A könyv fő témája mellett szerepet kapnak a Martin, Daniel és Carter bányászcsaládok különböző tagjai is. De most nem csak úgy a levegőben lógva, mint az előző rész esetében. A mellékszálakat sikerült szervesebben a Poldark-család tagjai köré fűzni. Ross vagy Demelza valahogy mindig kapcsolatba kerül a jelentősebb eseményekkel.

Demelza, – aki csakúgy mint az sorozatindító kötet esetében a könyv legszerethetőbb szereplője – jóval tevékenyebben vesz részt a könyv fordulatainak alakításában, mióta úrinő lett belőle. A felsőbb körökbe való beilleszkedése pedig, ha nem is teljesen zökkenőmentes, de azért szépen halad.

Azért a romantikára áhítozók sem maradnak teljesen üres kézzel. Bár a Poldark-házaspár családi élete ugyanúgy nélkülözi a csöpögős érzelmességet, mint Blamey kapitány és Verity nehezen révbe érni akaró kapcsolata, azért mindkét párosért lehet izgulni. Főleg Verity jövőbeni boldogsága esetében jogos az aggódalom, hiszen még az is előfordulhat, hogy szíve választottja, Blamey kapitány, a sorozat One Punch Man-je (egy feleség = egy ütés) egy igazi büdös tahó.

Aki olvasta annak idején kötelező olvasmányként a Kincskereső Kisködmönt, az tudja, hogy mivel járt a torokgyík akkoriban, mikor aszpirin helyett még rutinszerűen érvágást szoktak elrendelni az orvosok. Aki nem tudja, annak álljon itt kedvelt rovatunk, a könyv legszebb mondata(i):

„A gyertya füstölt, az éjjeliszekrényre csöpögött, és a kandallópárkányról Szűz Mária festett szobrocskája bólogatott rá. Hogy még cudarabb legyen a helyzete, nem tudott nyelni, mert madzagot csomóztak a torkára; és Valaki várakozott a könyvtárszoba ajtaja mögött, várta, hogy ő elaludjon, a gyertya kihunyjon, hogy aztán a sötétben besettenkedjen, és szorosra húzza a madzagot.”

A Poldark-család második kötete az előzményénél is jobban sikerült, egyenletes színvonalú írásmű. A folytatásban az első kb. 50 oldal kivételével takarékra kerülnek a hosszadalmas leírások is. A cselekmény kidolgozottabb, még váratlan fordulatokban is lesz részed (amikor Francis rádöbben, hogy soha semmi nincs ingyen, az tényleg nagyon ügyes húzás; de a százados úr kártyapartija közben is jól felhúzhatod az agyad).

És noha igazából semmi hatalmas horderejű dolog nem történik a második kötetben, csak zajlik a kb. 230 évvel ezelőtti Nampara környéki élet, te mégis alig várod, hogy belevessed magad a folytatásba.

8,2/10

Winston Graham: Demelza (Poldark-család 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 567 oldal

American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat – kritika

Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

American Horror Story - Murder House - Rubber Man
Rubber Man

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

Americah Horror Story - Asylum - Pepper
Pepper

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.

Read more

Susanna Clarke: Piranesi – Könyv – kritika

Susanna Clarke: Piranesi

Nem tudom, jó-e az, ha egy elsőkötetes szerző kapásból élete fő művét teszi le az asztalra. Susanna Clarke mindenesetre így járt a Hollókirállyal, a 19. század eleji Angliában játszódó alternatív történelmi-fantasy regényével. Clarke Angliájának múltjában egykoron létezett a mágia. Azonban szép lassan elszivárgott a világból. Jonathan Strange & Mr Norrell azonban nekiláttak, hogy újból előhívják.

A Piranesi egynémely szereplői valami nagyon hasonlóban mesterkednek, csak immár jó kétszáz évvel később. Kérdés azonban, hogy A Nagy Titkos Tudás, a természettel összhangban élő hajdani ősök tudománya fellelhető-e még egyáltalán, főleg, ha nagyon rágörcsölsz a témára? Vagy egyáltalán szükség van-e rá?

A Ház alternatív univerzumában, a végtelen óceán mosta termek között kószáló Piranesi először kétségkívül kicsit gyagyának tűnik. El kell telnie némi időnek, mire a főhősből áradó zen buddhista nyugalom az olvasóra is átragad.

Noha a történet irányát illetően is nagyon hamar képbe lehet kerülni, ez sem tud eltántorítani kellőképpen a főhős lassú, főként saját elméjében történő nyomozásától. (Kicsoda Piranesi, mármint nem Piranesi, hanem ő saját maga, ki a Másik, pláne ki a genyó Tizenhatodik? És mi a frászkarikát akarnak őtőle?) A díszletek túl lenyűgözőek ehhez, a szürreális, időn kívüli világ pedig számos szépséget rejt. A környezetével, halakkal, madarakkal, sőt még a holtakkal is teljes összhangban élő Piranesi pedig túl szeretni való lélek ehhez.

A könyv minimalizmusa, alig pár szereplőt mozgató kamaradráma-szerűsége, az aprólékos leírások, a főszereplő naivitással párosuló megmásíthatatlan jóindulata úgy ringatnak el, mint az Alsó Csarnokok alján hullámzó víztömeg.

A két világ közötti átjáráshoz szükséges rituálék zökkentik csak ki egy picit a történetet a teljes beleélhetőségből. Noha a szerző figyelt rá, hogy mindenféle hókuszpókusz kellően homályban maradjon és ezek bő lére sincsenek eresztve, de valahogy mégsem stimmelnek az általad ismert világgal, de még a Hollókirályéval sem. (Mivel minálunk ugyebár nincs varázslat, Jonathan Strange & Mr Norrell világában pedig már újra van.) De ez igazából nem akkora gond. Legegyszerűbb azt gondolni, hogy a Piranesi világmindensége a Csarnokok Házával együtt a Jonathan Strange & Mr Norrell által ismert világegyetemmel haladhat párhuzamosan.

Susanna Clarke láthatóan nem szerette volna még elengedni a világból eltűnt varázslat témakörét. A Piranesi így lesz egyfajta egyszerűbb – de azért kellőképpen egyedi és jól sikerült – mellékvágánya a Hollókirálynak. Bár a varázslat maga tényleg csak elenyésző mértékben van jelen ebben a történetben. A lényeg alighanem azon lehet helyette, hogy az igazi mágia az, ha eggyé válsz a körülötted lévő világgal…

8/10

Susanna Clarke: Piranesi
2020. Agave Könyvkiadó. 223 oldal

J. D. Barker: A hatodik éjszaka – Könyv – kritika

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Míg az előző két részben nagyjából tudtad, hogy hányadán állsz (a mocskos 4MGY a hunyó) a záró kötet esetében csak kapkodod a fejed. Az áldozatokat képtelenség követni, úgy hullanak mint a legyek. A korábbi főhős, Sam Porter állatira gyanúsnak tűnik, úgyhogy a szerepét teljesen át is vette az előző rész legfeleslegesebb szereplője, Poole ügynök.

Mintha Barker menet közben gondolt volna egyet és új irányt jelölt volna ki regényfolyamának, oldalra is rántotta a kormányt, aminek hatására a rakomány megdőlt és némileg összekeveredett.

Még Bishop is kezd átértékelődni menet közben nem utolsósorban a naplójának köszönhetően. De a sorozatgyilkosságot kísérő cselszövés egy idő után túlmegy a komolyan vehető szinten. A hatodik éjszaka nem annyira terjengős és túlírt, mint az eggyel megelőző rész, Poole ügynök például egész jól helyettesíti Portert a koncát nem eresztő nyomozóként, de néhány fordulat egészen felesleges és ostoba. Te például sorozatgyilkosként feladnád magad a fakabátoknak, hogy majd úgyis tuti meglógsz? Aztán feladnád magad még egyszer? Eh.

Túl sokan keverednek bele így vagy úgy Anson Bishop játszmáiba. Az, hogy egy sorozatgyilkosnak töméntelen követője akad, baromság. (Gondoljunk csak Red Johnra a Mentalistában vagy éppen az Egy pap vallomására.) Az ilyesfajta követőkkel csak a gond szokott lenni, összevissza pofáznak, olyasmiről, amiről egyáltalán nem kéne, no meg elbarmolnak mindent. Nagy mákod van, ha nem teljesen patológiai eset az összes.

Az első részre jellemző sötétség is odaveszett a sztoriból. A szereplők lényegében csak ide-oda rohangálnak országszerte mint a töketlen kutya.

Viszont most is a napló a legjobb része a könyvnek, ugyanúgy, mint korábban. És most szerencsére nem olyan kis kurtácska alibi-szöveg, mint az előző részben, hanem a saját lábán megálló történet, de sokkal követhetőbb, lineárisabb sőt átélhetőbb sztorival mint maga az anyaregény.

Bishop naplóján túl (amelynél amúgy is felvetődik a kérdés, hogy mi értelme volt egyáltalán ennyit körmölnie) még egy dolog tartja fenn az érdeklődést: az állandó bizonytalanság: na most akkor Sam Porter egy g*ci (P1G) vagy nem? Már az előző rész óta folyamatosan ezen agyalsz. Igazából két egész jó tipped is lehet arra, hogy miért baszkurálhatja annyit Bishop a szerencsétlen Portert. Ámde meglehet, hogy egyik sem fog bejönni.

7,4/10

J. D. Barker: A hatodik éjszaka – (A Négy Majom Gyilkos 3.)
Agave Könyvkiadó. 2019. 473 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. – Halj meg a kedvemért – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. - Halj meg a kedvemért

Így nem lehet vezetni egy iskolát, állítom, ahogyan azt Lin mester teszi! A tankerületnek előbb-utóbb lépnie kell valamit ez ügyben, és az a csak a minimum, hogy iskolaőröket vesznek fel az intézménybe!

Akárki akármit mond, elég nagy szívás anyag- és áruismeretből vizsgázni, de még mindig ezerszer kellemesebb, mint a Haláltanok sulijában évet zárni.

Ha nem állnak mögötted gazdag, de legalábbis hírhedt felmenők, simán a Patkányok között találhatod magad. A Patkányokat pedig kinyírják az első év végén. Egy egész napos dzsembori során. És ahhoz, hogy közéjük tartozz, az is elég, ha népszerűtlen vagy. Namármost egy középisiben, a 80-as évek San Franciscójában, ahol hemzsegnek a hátsó zsebükben 9 milliméteressel vagy szamurájkarddal flangáló góthok, punkok és gengszterrapper-ek, ráadásul szinte mindegyikük eszement, drogos kis anyaszomorító is, vajon ki a frász fogja eldönteni, hogy ki a népszerű?

Talán bizony az esténként feltehetően gyömbérteát szürcsölgető és Muszorgszkijt hallgató őskövület Lin mester? Lefogadhatod, hogy ő.

Szóval rohadtul érdemes meggondolni, hogy beadod-e ide a jelentkezési lapodat. Tételezzük csak fel, kilencedikben kicsit úgy érzed, hogy senki sem szeret téged és éppen egy depisebb időszakodat éled. Esetleg túltolod leheletnyit a herbált. Év végén meszeltek is neked. Mész a Patkányok közé.

De persze akkor is megszívhatod, ha a faterod maga személyesen dr. Fu Manchu. Egy sarokba szorított Patkány vagy egy eltévedt golyó és hiába vagy népszerű, véged. (Mondjuk, nem lennék Lin mester helyében, amikor közölnie kell a fateroddal a rossz híreket. De neked erre az időre már mindegy.)

Lin mester felelőtlen és teljesen alkalmatlan egy ilyen speciális tanintézet vezetésére. Eskü, egy kisegítő iskolát nem lenne érdemes rá bízni. A tankerület gazdaságisait már attól a szívroham kerülgetheti, amikor meglátják a szőnyegtisztításért benyújtott számlát.

A nyomorult, utálatos Marcus és a nála bolhafasznyival szimpatikusabb haverjai első évzárója a szokásosnál is fejetlenebbre sikerül. A mészárlások az iskola falain kívül folytatódnak. De hogy fogja megmagyarázni, kérdem én, a kifehérített ánuszrózsára hasonlító Lin mester a tanfelügyeletnek vagy az aggodalmaskodó szülőknek, hogy a szárnyai alá adott nebulók még be sem fejezték a sulit, de már 5-ös szintű körözés van érvényben ellenük? (Már ha éppen nem purcantak ki, ugye.)

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi előnnyel sem szolgál a Patkányvadászat. Nos, mivel a negyedik kötet végére csupán egyetlenegy olyan szereplő marad, akit nem gyilkolnál le te magad is megkönnyebbült sóhajok közepette, ha lehetőséged adódna rá (a csini kis Saya), hálát adhatsz, hogy innentől párral kevesebb nyomorult szarcsimbók ostoba képét kell megjegyezned.

Az, hogy erre az időre már jócskán rühelled a Haláltanok iskoláját minden oktatójával és tanulójával egyetemben, nem azért van, mert Rick Remender szar író, aki sehogy sem képes megkedveltetni szereplőit az egyszeri olvasóval. Azért van, mert Remender szar író és megutáltatja mindet.

Antihősei okkal és ok nélkül öldökölnek. Akit ki kéne nyírniuk, azt életben hagyják. Akit nem kéne, azt megölik. Elárulják a legjobb barátaikat. A szerelmeiket. Sorozatban. Általában a nagy semmiért.

Remender fő dramaturgiai fogása, hogy meg akar döbbenteni. Ezért szereplői kiszámíthatatlan és aljas húzásokkal élnek. De te soha nem döbbensz meg, csak simán egyre jobban utálkozol tőlük.

Az Orgyilkos osztály c. sorozat egyetlen maradék erénye a lepusztult San Franciscót és a kiszámíthatatlan őrületet aláfestő képi világ és a betorzult arcú folyamatos akció. Kérdés, mi lesz, ha ez utóbbiban is beáll egy kis szünet?

6.9/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4.
Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal

(Kritika az előző kötetről.)

Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretett – Könyv – kritika

Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretett

Vajon el lehet sütni tökre ugyanazt egy könyvsorozat második részében mint az elsőben? Naná: Délceg hímpéldány. Múltbéli trauma. Aranyos csajszi. Ugyanaz a nyüves Társaság. Az összes szereplő kenyérre kenhető. Mindannyian egy meseszerű, színes légbuborékban élnek, ahová a külvilág zajai nem hatolnak be. Buli buli hátán. És végső soron mindenki, de mindenki házasodni akar.

A két kötet alapján egyébként a korabeli férfiaknak (pláne, ha főrendek) oltári mákja van: a csajok már a láttukon elalélnak. Szóval minimális mértékben sem kell strapálniuk magukat. De egy magára valamit is adó feminista nem csupán ettől tépné ki csomókban a haját. Julia Quinn szerint a 19. század elején a csajok jórészt biztosak abban, hogy minden csapodár, a gyertyát mindkét végén égető szoknyavadász azonnal kezes báránnyá változik, amint oltár elé vezetett valakit. Nem tudom, hogy eljutok-e odáig ebben a sorozatban, amikor ezek a féleszű libák majd mind jól pofára esnek…

A „tüzes” Kate Sheffield szerencsére nem ilyen lány! Azonban hiába nem ilyen lány, ha ő is (majdnem) azonnal elalél a vikomt láttán. Á, megette a fene az egészet!

A két karakter közötti drámai összeütközés csúcspontja, mikor Kate ebe, Newton vizes bundájával lefröcsköli Bridgerton vikomtot. Szóval nem teljesen zökkenőmentes a dolog. A vikomt erős késztetést érez, hogy ott helyben megfojtsa. (A nőt meg a kutyát is.) Ugye emlékszünk, ő volt az a jómadár, aki az első etapban a herceg torkát markolászta. (A vikomtnak is megvan tehát a sötét oldala.)

Egy szó mint száz, a bugyutaságoktól A vikomt, aki engem szeretett sem mentes teljességgel. Bár a javára írandó, hogy ilyesmiből azért kevesebb található benne, mint az előző részben.

Persze olyan „életszerű” helyzetek attól még simán előfordulnak, mint például elkerülendő a találkozást az ellenszenves pinabubussal, bebújsz előle az asztal alá. Hátha nem buksz le, ugyebár.

Továbbá te magad is felszisszensz, amikor ez a fránya vikomt játékos évődések közben lazán gyomorba rúgja vágyai tárgyát… Majd egyéb kölcsönös inzultációk után, mintha mi se történt volna, enyelegni kezd vele.

A második rész egyvalamiben viszont határozottan túltesz az előzményén: jóval csöpögősebb. Talán köze van ehhez az egyértelműen csúcsra járatott eszképizmusnak is. Nagyon nehezen tudom nem elképzelni, ahogy e valóságtól minden ízében elrugaszkodott tündérmese női olvasói ne dülöngélnének jobbra-balra a meghatottságtól, amint a nagy, erős és férfias Anthony Bridgerton tanúbizonyságot tesz arról, hogy van lelke.

A sorozat előző kötetéhez hasonlóan A vikomt, aki engem szeretetett is végtelenül visszafogott, az egyre kanosabbá váló legidősebb Bridgerton fivérnek folyton azon jár az esze, hogy jól meg… csókolja(!) Kate-et. Sőt, szanaszét… csókolja(!). De majd’ 300 oldalt kell várnia az olvasónak és vele együtt a türelmetlenkedő vikomtnak is, mire az első cici előkerül. S miután Kate, ugyanúgy a nulláról indulva egyébiránt, mint Daphne az első részben, átesik a nászéjszaka megpróbáltatásain, csak akkor kezdődnek igazán Bridgerton gondjai. Mindenáron el kell kerülnie ugyanis, – hiszen az a gyengeség jele volna, még jó – hogy beleszeressen a feleségébe. Sok sikert hozzá, tökfilkó!

6.8/10

Julia Quinn: A vikomt, aki engem szeretetett (Bridgerton-család 2.)
GABO Könyvkiadó. 2021. 397 oldal

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség

Sapkowski két nem túl jól sikerült novelláskötet (lásd. Az utolsó kívánság & A végzet kardja – Könyvkritika) lekörmölése után a homlokára csapott és rebootolta sorozatát. A váltakozó színvonalú hosszabb-rövidebb történetek kaptak egy fő szálat. A háború pedig, mint központi motívum erre a kötetre érett be igazán és tett jót a sorozatnak.

A vaják, aki eddig a történetek szörnyetegeket miszlikbe aprító (vagy éppen rajtuk megkönyörülő) alakítója volt, a niilfgardi agresszió hatására közönséges átlagpolgárrá vedlik vissza, akin, mindenki máshoz hasonlóan, átgázolnak az események. (A helyzetet természetesen tovább súlyosbítja haverja, a balfasz Kökörcsin.)

A Tűzkeresztség c. ötödik rész a fantasy-regények legnagyobb kliséjét veszi alapul. (Hiába hazudják a könyvborítón a szemedbe folyamatosan, hogy e könyvek megújítják a megfáradt zsánert.) Geralt mellé változatos kalandozó kompánia szegődik. És nekiállnak kalandozni.

Geralt célja természetesen Ciri, a tündevérű meglepetés gyermek, számos baljós prófécia ígéretes betestesítőjének fellelése. Aki amúgy feltűnően keveset szerepel e kötetben, mindössze két jelenet erejéig bukkan fel. Ami azért is fájó pont, mert az előző kötetet legjobb fejezetei hozzá kötődnek.

Szerencsére ebben a részben is akad abszolút kedvelhető szereplő. A lassan a sötét oldal felé sodródó Ciri helyett érkezik Milva, a faék egyszerűségű, de azért derék íjászlány. (Nem teljesen egyenértékűek, na, ez tény.)

Az alulnézetből ábrázolt háború lehetetlenné teszi, hogy Geralt jól bevált foglalkozásának hódoljon, folyamatos lopakodó üzemmódban van az egész társaság. Sapkowski, aki, mondjuk ki őszintén, pocsék író, néha belenyúl a tutiba. Ezt most a háború természetrajzának ábrázolásával teszi. Mindent elural a brutalitás, a kiszámíthatatlan véletlen, és tökmindegy, hogy melyik oldalhoz számítod magad, akkor is ráfaraghatsz.

A könyvnek különös aktualitást ad, hogy miközben e sorokat írom, Vlagyimir Vlagyimirovics éppen egy hónapja löveti ész nélkül közös szomszédunkat, kb. ugyanolyan hajánál fogva előráncigált indokok alapján, mint a a niilfgardi Emhyr var Rejszmanfréd. És az sem tűnik teljesen alaptalan felvetésnek, hogy a lengyel Sapkowski háborús agresszorhoz keresve mértékadó ihletet, idegesen pisloghatott nagy keleti szomszédja irányába.

Sapko bácsi persze nem lenne önmaga, ha a háborús dúlások közé nem férnének be nála olyan epizódok is, aminek során az egész társaság mattrészegre issza magát. De mindig készen áll arra is, hogy megvillantsa védjegyét, a vásári, sőt esetenként egyenesen alpári humort. E cselekedete sajnos csak a legritkább esetben jár igazi sikerrel. E ritka kivételek egyike a Geraltékhoz csapódó törpék, és azok duhaj életöröme. A sorozatban először, tadadamm, őszintén vigyorogsz olvasás közben.

Miket vet még be Sapko bácsi, hogy eltántorítsa szegény olvasóit?

Nos, a Vaják-sorozat szövege előállítójának (azaz magának Sapko bácsinak természetesen) szóhasználata nagyon erősen emlékeztet egy füzetbe firkálgató amatőr szöveggyártó és egy felfuvalkodott klasszika-filológia professzor rosszul sikerült kereszteződésére.

Read more
1 20 21 22 23 24 42