minimál-Kritikák

Szántó Dániel nevével először egy könyvborítón találkoztam. Baljós előjel volt. (Ez volt az, ni.) Így aztán el is könyveltem magamban, hogy ha egyszer a kezembe kerül valami irománya, nyilván nem érdemesül többre, mint egy jó kis lehúzós kritikára. De csak félig lett igazam. (Na jó, kétharmadig.)

A könyv ugyanis olvastatja magát. Kb. a kétharmadáig. Ez nagy szó, mert a mostani magyar krimitermésből szinte egyetlen könyvön sem bírtam átrágni magam, leszámítva Cserháti Éva lehengerlőnek nem igazán nevezhető debütálását.

A sok, egyre bágyadtabb (pl. Fekete nap) skandináv krimi után felüdülés végre igazi tökös zsaruról olvasni. A hűvös, skandináv profizmus mélaságnak tűnik a túlhevült, folyton kanos és dugni akaró magyar zsernyákokhoz képest.

Horváth Viktor sztárnyomozó módszere kb. a Bábuk tánca rendőréjét követi: semmi különösebb pepecselgetés a nyomokkal, meg holmi (rövidre vágott) kihallgatásokkal, helyette támadnak az állandó hasznos felismerések. De a dolog így is működik.

A rendőrségi viszonyrendszer – bár hemzsegnek a yardon a túlpörgő primadonnák – nagyjából hihető. Persze csak nagyjából, mert a főszereplő és vetélytársa, a két összedolgozni képtelen egobajnok kicsinyes csatározása helyből megkérdőjelezi bármilyen rendőrségi munka hatékonyságát.

Azonban a könyv előrehaladtával az aggasztó jelek egyre inkább sokasodnak. Mintha a szerző képtelen lenne kordában tartani a sok különféle szálat. (Ezek közül több teljesen el is hal a végére.) A legelső aggasztó jelzés, mikor Szántó kb. 50 oldallal előbb véletlenszerűen bedobja egyik áldozat nevét, – azelőtt, hogy a nyomozás egyáltalán eljutott volna hozzá.

Továbbá minden kicsit felszínes. Túlbonyolított. A gonosz például MINDENT tud. A bűnügy viszont totálisan hiteltelen. A szerző roppant átgondoltan saját magát is megcáfolja az indítékkal, miután szereplői a leghatározottabban konstatálják, hogy a bizonyíthatatlan nem bizonyítható. Majd mégis nekirugaszkodnak, hogy ennek ellenére mégis csak jól bebizonyítsák. Azonban a várható eredmény olyan kicsi mintán alapul, nyomorult két főn, baszod, hogy te is tudod előre, az egész nem fog érni egy kalap szart sem.

A főhősök ellentmondásos, dr. house-osan bunkó, ámde hatékony karaktere ideig-óráig azért fenntartja az érdeklődést. Azonban a vaskos és túlírt könyv már fentebb jelzett kétharmadánál a szerző észrevehetően kezdi elveszteni a kontrollt az írás felett. Jönnek az egyre slendriánabb és értelmetlenebb fordulatok. A saját korábbi viselkedésüknek ellentmondó, sorozatban ellágyuló és meggárgyuló karakterek.

És megérkeznek a felesleges, sehova sem tartó jelenetek is. Jó példa erre a süket szövegeléssel kitöltött tévés interjú, vagy a még ennél is értelmezhetetlenebb főpolgármesternél tett látogatás – Tarlós István egy jóvalta kifinomultabb alteregójával.

De a non plus ultra, midőn Budai Viktor, a rendőrség ásza, legféltettebb titkának kilocsogásával porig alázza főnökét, az országos rendőrfőkapitányt… majd megy tovább a jelenet, mintha mi sem történt volna…

Közben azt veszed észre, hogy az addigi izgalmas és sodró lendület mély értelműnek meg magasztosnak szánt, de amúgy közhelyes és lapos szövegelésbe fullad. Meg, így a 21. század elején, már érthetetlenül komolyan vett vallásos maszlagba.

A főgonosz momentán egy vicc. A segítője szintén. Két nyomorult balfasz. Közben kíváncsian tűnődsz azon, hogy az Úristen természetét firtató nagy kísérletükhöz mi a lószar szükségük van a zsernyákok bevonására??? Azért, hogy sittre kerüljenek a végén? Nem igazán derül ki. Mintha, mondjuk, te otthon titokban robbanószert szeretnél kotyvasztani, de közben jó előre felnyomnád magad a 112-n…

Az erőfeszítés, mellyel Szántó Dániel meg akarja haladni a bűnügyi regény átlagát, sajnos csupán átlag alatti eredményt képes szülni.

6,7/10

Szántó Dániel: Egy pap vallomása
Alexandra Kiadó. 2020. 517 oldal

Fáklyaként gyulladnak ki a brit honpolgárok. A Tüzes Hóhér lobbantja őket lángra, miután bevonszolja őket egy-egy kőkörbe. Egy kis spéci égésgyorsítót is loccsant rájuk. Nagyon rejtélyes az egész. Csak egyvalaki nyomozhatja ki az ügyet, mégpedig Washington Poe őrmester, az angol rendőrség legnagyobb ásza. De ő sajnos pont fel van függesztve. Sebaj, a Tüzes Hóhér elintézi, hogy mindenképpen visszavegyék, és így legyen valaki, aki majd jól megnehezíti az ő dolgát.

Miért az ironikus felhang?

Mert W. S. Craven debütáló regényének az alapjai ugyan nagyjából rendben vannak, viszont jócskán lenne még róla mit legyalulgatni.

Washington Poe önmagáért való önfejűsége az egyik ilyen. Egy bűnűgyi nyomozás olyan, mintha tandem-kerékpároznál. Azonban az egyik biciklista – ez lenne Poe – folyton másik irányba akar menni, mint mindenki más. Craven alapelve, mely szerint a szakszerű rendőri munka képtelen eredményeket elérni, kizárólag az öntörvényű zsenik tudják a komolyabb bűnügyeket megoldani, baromság. (Egyben tiszta Mentalista.) Regényével folyamatosan saját magát cáfolja, hiszen Poe semmi olyasmire nem jön rá, amit a többi zsernyák ne tudna kiókumlálni.

Poe rohangál, mint a töketlen kutya, tekintet nélkül a következményekre. Ha te lennél a főnöke, két nap után áthelyeztetnéd a közlekedésiekhez.

Emiatt A Bábuk tánca nem az a sima nyomozgatós krimi, ahol a szereplők szépen módszeresen követik a nyomokat, hanem az a fordulatos fajta, ahol mindig történik valami izgi. Ebben nagy segítség maga a Tüzes Hóhér, akinek a rengeteg gyilkolászás mellett még arra is jut ideje, hogy különféle rejtvényekkel szórakoztassa a rendőrséget, egyúttal sok hasznos információval megkönnyítve a bűnüldöző szervek dolgát és segítve őket a saját maga kézre kerítésében. De hát, ő tudja.

A rendőrségi nyomozás imitációja egyre ügyetlenebb fordulatokat eredményez. A nyomozást eltéríteni kívánó, megfoghatatlan „befolyásos emberek klikkje csak az egyik ezek közül.” A lényeg, hogy Poe a saját feje után mehessen.

Hősünk segítőtársa, a vagy Asperger-szindrómás, vagy csak sima nebáncsvirág Tilly Bradshow ugyan arra nem képes, hogy főnökét visszafogja, de cserében legalább gondoskodik az érzelmekről. Poe felé irányuló törődése a könyv kevés jól eltalált részei közé tartozik. Míg azonban a helyenkénti túlzott érzelmesség belefér, Poe védelmező fellépése többször túlzott erőszakot, ezáltal hiteltelen jeleneteket eredményez.

De Craven ezt a szálat sem képes végigvinni, nemhogy a könyvsorozat többi részére, de már a jelenlegi kötet második felére sem jut elég muníciója. Tillyből sima, átlagos geek lesz, oszt csá.

A történet egyik „ikonikus” jelenetében amúgy Tilly, a 200 IQ-s adatmágus kinyomtat 800 oldalt és a falra aggatott lapokon végez adatelemzést – a számítógépe helyett. De itt már csak alig hüledezel, mert a nagy kapkodásnak már korábban meglett az eredménye. A csörtető Poe képzettársításai egyre jobban elrugaszkodtak a valóságtól.

Amikor Poe kitalálja, hogy ki a gyilkos, már csak legyintesz. Mert ugyanabban a szent minutumban kitalálhatod te is, és még csak meg sem kell erőltetned különösebben az agytekervényeidet.

A könyv utolsó negyede sima dögunalom. Fárasztó ötletelések, sőt ötletcunamik és zseniális megvilágosodások váltogatják egymást. No meg erőltetett és kacifántos magyarázatok, amelyek a folytatásnak is jó előre megágyaznak.

A fene se érti, hogyan kaphatta meg Craven ügyetlen első regényéért a brit krimiírók Arany Tőr-díját, ha már a kezdésbe is félig beletörött a bicskája.

6.8/10

M. W. Craven: A bábuk tánca
Lettero Kiadó. 2020. 400 oldal

Senkit ne tévesszen meg a borítóra pingált „női pszichotriller” jelzés. Ez nyilván csak arra szolgál, hogy a krimiirodalom műfajának legaljáért rajongók bepakolják a táskájukba vásárolgatás közben. Ha már ugye, női szerző és női főhős… És milyen jól teszik amúgy, ha belerakják! A könyv, jóllehet NEM női pszichothriller, hanem krimi, határozottan a jobbak közül való.

Sidney Rose Parnell, a poszttraumás stressz szindrómával küzdő iraki veterán vasúti zsaruként próbál helytállni a hétköznapokban. Ami nem könnyű, ha állandó rémálmaid és látomásaid vannak. Egy brutális gyilkosság hatására azonban Sidney Rose rákényszerül, hogy magasabb fokozatba kapcsoljon.

Egy kompetens nyomozót pedig (helló, Bosch, helló, Reacher) mindig szívesen követ az ember. Egy sérült, kompetens nyomozót pedig még a szívébe is zár. És bár Sidney Ros eléggé elcseszett, a bűnügyet mégis biztos kézzel fejti fel.

Persze a könyvben azért felbukkannak a jól ismert klisék is: a zsaru, akinek nem igazán kéne, de azért juszt is beleavatkozik a nyomozásba. Vagy az előbb-utóbb menetrendszerűen felbukkanó személyes szál, ami a bűnügyhöz kapcsolja a nyomozót. Ez utóbbit szerencsére sikerült jól beilleszteni a cselekménybe. Parnell múltja a gyilkossági nyomozással párhuzamosan kezd kibomlani, de csak apróbb részleteket kapunk, a nagyobb képhez várnunk kell a további kötetekre.

És természetesen hatalmas plusz pont jár Sidney Rose és az ugyancsak PTSD-ben szenvedő K9-es keresőkutya, Clyde szeretetteljes kapcsolatának bemutatásáért. Valószínűleg minden állatbarát szíve megmelegedik e jelenetek olvastán.

Egyedül a fejezetek eleji bevezetők zökkenthetnek ki a könyv ritmusából. Igazából semmi szükség rájuk, hiszen ugyanarról szólnak, ami a szövegben szépen adagolva elhangzik. Tetejébe el is ütnek az alapszöveg szikárabb stílusától. Ezek olvastán tényleg egy bugyuta, lelkizős thriller juthat az olvasó eszébe (ld. Borsa Brown: Végzet).

De szó se róla! Ezzel együtt A vér a síneken még mindig a legjobb krimi, amit ebben az évben olvastam. Sőt valamivel több is, mint krimi, mivel pont a kellő mértékben dúsítják akciójelenetek. Pl. a kihallgatás Sidney Rose konyhában simán képes arra, hogy még a vérnyomásodat is megemelje.

A könyv vége viszont túlságosan akció-orientált az addigi nyomozgatáshoz képest. Már-már tényleg egy tökös Jack Reacher-regénybe illene inkább ez a szenvtelen, bosszúállós hentelés. De aztán amint olvasol tovább, rájössz, hogy nem is válik annyira történet kárára, sőt inkább jól feldobja azt.

8.2/10

Barbara Nickless: Vér a síneken – Könyvkritika (Sidney Parnell 1.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 468 oldal
—
Kritika a következő részről:
Holtpont ((Sidney Parnell 2.)