Sunjeev Sahota: A földönfutók éve – Könyv – kritika
Vannak könyvek, amiket – már mikor elkezdesz olvasni, tudod, hogy – kb. tizenötöt oldal után abba is fogsz hagyni, mert végül is ki a frászkarikát érdekel 3 indiai bevándorló szötymörgése Angliában. Viszont olyan 10 oldal után gyorsan kiderül, hogy ez mégsem olyan könyv.
A szerző trükkje az, hogy seperc alatt megkedvelteti veled a főhősöket. Mindannyian igazi jó emberek. Még úgy is, hogy néha egészen komoly disznóságok elkövetésére is képesek. Még úgy is, hogy néha hihetetlen módon bénának tűnnek, – ami, igaz, többnyire az indiai mentalitásukból vagy éppen szülőhazájuk elmaradottságából fakad.
Torcharand (Tochi), Avtar és Randeep hárman három különböző társadalmi rétegből érkeznek, mindannyian kényszerből. Ketten a középosztály felső, ill. alsó rétegéből, egyikük pedig a legalsó kasztból, az érinthetetlenek közül. Az megvan, hogy viszonyulunk a romákhoz Magyarországon? Ezt szorozd meg kb. tízzel és máris képben vagy a kasztrendszer alapjaival.
Amitav Goshi könyvében (ld. A puskakereskedő legendája) nagyjából áttekintést kapsz a migráció társadalomtörténeti aspektusáról – ez a könyv ugyanezt a témát leszállítja a hétköznapok szintjére.
Mire számítson jelenleg egy indiai Indiában? Semmi jóra.
India lepra hely. Korrupció. Nyomor. Vallási fanatizmus. Őrületig fokozódó rasszizmus & nacionalizmus. És egész egyszerűen túl sokan élnek ott. (És vagy bevezetik a születés-szabályozást, ahogy arról már szólnak is a hírek, vagy átjönnek mind Európába és az USÁ-ba, aztán az utolsó majd lekapcsolja náluk a villanyt.
És mire számítson egy indiai, ha nagy nehezen átevickél Angliába? Semmi jóra. Pláne, ha illegálisan érkezik.
A három bevándorló és Narinder, Randeep merev szikh közösségben felnőtt vízumfeleségének egy éve igazi szíváscunami.
Ami mégis letehetetlenné varázsolja ezt a történetet, az a karakterek sorsáért érzett folyamatos, körömrágásra késztető aggódás. Vajon felnő Randeep és megleli a mojóját? Visszanő Avtar veséje? Vajon begyógyulnak Tochi sebei? Milyen fejfedőre cseréli előbb-utóbb a turbánját Narinder?
De ami leginkább rabul ejt: vajon egymásra talál-e a két elveszett lélek? A könyv végére ez válik a könyv leghangsúlyosabb motívumává. Ennek kapcsán kedvelt rovatunk („a könyv legostobább mondata”) ellentételezéseként lőjük ide kivételesen a „könyv legszebb mondatát”:
„Narindernek csukva volt a szeme, hosszú szempillái az arcára lapultak. A nyaklánca himbálózott, a kandha ott lógott a levegőben, és Tochi bátorkodott elképzelni, ahogy csókot nyom a nyakára.”
Szép, nem? A szövegre inkább a tárgyilagosság és visszafogottság jellemző, mintsem bármilyen cirkalom vagy emelkedettség, így ez a (két) mondat rögtön ki is ugrik a szövegből. És hát más írásműben talán gáz is lenne egy ennyire angyali női szereplőről olvasni. Azonban Narinder személye és sorsa a könyv utolsó harmadára a történet fő húzóerejévé válik, nélküle Sunjeev Sahota regénye jóval haloványabb eresztés lenne.
Olvastál már igazán keserédes befejezést, ahol nem igazán tudod, hogy most akkor örüljél vagy inkább bánkódjál? Ez most olyan. A könyv lezárása teljesen realista, hihető minden momentuma, mégis napokig ott motoszkál még a fejedben.
És ami nekem legjobban tetszett az egész epilógusban: semmi konkrét, semmi nincs kimondva, csak pár ügyesen elhelyezett infó az egész, de azért a könyv végeztével tovább tippelgethetsz, hogy mi lesz Narinderrel ezután. Biztos az fog történni vele. Vagy amaz. Vagy mégsem.
8.2/10
Sunjeev Sahota: A földönfutók éve
Gondolat Kiadó. 2020. 477 oldal
