Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

Az új-zélandi szerző (aki bohó ifjúságát fanfictionök gyártásával töltötte – nem a legjobb előjel, csak mondom) egy nagy-nagy dördüléssel rúgja be a young adult (fiatal felnőtt) fantasy zsánerének ajtaját. Rettenthetetlen merészségét bizonyítja, hogy lazán, félkézzel felken háttérnek egy Dűnéhez mérhető (minden idők legjobb sci-fije, csak mondom) univerzumot: Bolygóközi utazás űrhajókkal, mérhetetlen hatalmú istencsászár, alárendelt feudális nemesi házak és kardvívás. Haláli. Mindez kiegészül a varázslattal, a fősodorban nem gyakorta alkalmazott nekromanciával. (Szintén haláli.)

Azonban a Dűne és a jövőre nézve a Hórusz eretneksége ígéretének (ld. Dave Abnett: Hórusz felemelkedése) fura ötvözete valóban csupán elmosódó háttérül szolgál. (A berúgott ajtó pedig visszacsapódik és jól orrba vágja a szerzőt.) A káprázatosan életteli (és halálteli) beköszöntő fejezetek után a történet egy helyszínes kamaradrámába roggyan – kiegészülve egy nem túl viharos iramú Agatha Christie-krimivel. Rejtvények, hullák, satöbbi. A bágyatag krimi nem túl eget rengető, van két fő gyanúsítottad, na vajon melyikük lesz a hunyó?)

Ha egy jelenet középpontjában csak Gideon és Harrow áll, akkor az remekül működik, ha viszont a szerző több karaktert mozgat egyidejűleg, azonnal leül, zavarossá és nehezen követhetővé válik a cselekmény. Ld. a hosszan kitartott, nyúlós vacsora-jeleneteket. A fő ok, a dramaturgiai hiányosságok mellett, természetesen a túl sok szereplő. Nyolc nekromanta és a hozzájuk tartozó nyolc lovag? Hát káptalan az én fejem, hogy elsőre megjegyeztem mindahányat? Hát nem.

Hát akkor folyamatosan az elejére való visszalapozgatással szarakodjak? Hát igen.

Szegit ez abban, hogy valamennyire meg tudjam őket különböztetni? Hát nem.

Csak az segít, hogy valaki, felismervén a problémát, előzékenyen elkezdi őket egymás után legyilkolászni.

Hogy a könyv közepe mégsem válik teljesen rétestésztává, az a két főszereplő érdeme. Gideon és Harrowhark Nonagesimus (mekkora állat király név már ez) a mindenki által rühellt Kilencedik ház egymást engesztelhetetlenül gyűlölő, de mégis együttműködésre kényszerülő, hullaszerűre mázolt képű párosa. (Hogy a többiek miért rühellik a Kilencedik házat, az nem világos, – amikor az összes többi társaság is ugyanúgy gótok és emósok keverékének tűnő rutinos hullagyalázó. Mindannyiuk élete folyamatos Halloween.)

A bromance női verziója, gondolom, a girlmance. Azonban itt a két főszereplő nem csak úgy vicceskedve szívatja egymást. Ők egy kanál vízben megfojtanák a másikat, ha tehetnék. Legalábbis, míg nem tisztázódik néhány félreértés.


„…Azzal kecsesen a padlóra rogyott. Puszta emberségből Gideon felkapta egyik lábát, hogy tompítsa úrnője zuhanását – de csak finoman vállba rúgta vele. Mindegy, gondolta, a jó szándék a lényeg.”

A könyv fő összetartó ereje, a nagyon jól eltalált, mulatságos és cinikus narráció. Sokat segít az is, hogy a young adult műfaj szele bár ügyesen tarkón legyinti a könyvet, de az általában ezzel járó bosszantó együgyűség már nem annyira jellemző rá. Oké, a Kilencedik háznak muszáj hullának sminkelnie magát, oké, a legtöbb szereplő fiatalkorú, oké, Gideon vígan lobogtatja a cicis magazinjait, de ha egy csajszi vizes hacukában kikecmereg a medencéből (FELÖLTÖZVE FÜRDENEK, BANYEK) akkor már irul-pirul. De kábé ennyi.

Ja, és Gideon, a neve ellenére lány.

Ezért hát, ha már a korszellem is ezt diktálja a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasóinak védelmében az lmbtq-tartalmakat innentől kezdve LMBTQ-taggel látom el. Azért, hogy aki attól tart, hogy elkapja az lmbtq-t, óvatosságból azon melegében elmenekülhessen.

Azt nem tudtam eldönteni, hogy szerzői lelemény vagy fordítói fondorlat-e áll az alábbi szócsavarások mögött, mindenesetre, azon túl, hogy a szöveg emelkedettségét egyértelműen NEM szolgálják, kellemes meglepetésként értek olvasás közben.

pubertárs
banyaszült meztelenül
csitricsula

Csak aztán Varró Attila (a ferdítő fordító?) nehogy úgy járjon, mint szegény Tandori Dezső bácsi, akinek egy idő után minden fordítása, amit csak kiadott a kezéből olvashatatlanná vált (képes volt romantikus regényeket is szétgyilkolni – Manci nénémet máig az ideg rángatja, ha eszébe jutnak az Örökölt szerelem szójátékai) mivel nekifutásból felrúgta a fordítói aranyszabályt: ***Ne változtass, banyek, szófacsarást meg végképp ne merészelj!*** – és senki sem volt, aki szólt volna neki. Varró Attila nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették…

Az összkép azonban így is pozitívra jön ki: nem lehet nem kedvelni ezt a pikírt, szertelen és szeleburdi, remek humorral megírt könyvet (és főszereplőt) ami a gyakori belassulások ellenére is felülmúlja az átlag young adult történeteket.

7.2/10

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik (Lezárt sír 1.)
Fumax Kiadó. 2020. 446 oldal

Cserháti Éva: A Sellő titka – Könyv – kritika

Cserháti Éva: A Sellő titka

Nahát, egy skandináv krimi, ami magyar.

A gyilkosságiak C csoportjában PR-okokból egymásra hajigálnak pár vesztest és/vagy elfuserált alakot és megkínálják őket egy jó kis sorozat-gyilkossággal, ők meg a nyomozás hatására… meg nem mondom, micsinálnak.

A sok lelki és egyéb nyűg mellett skandináv krimi érzetét kelti benned a számos magánéleti kitérő is – mindegyikük külön nézőpont fejezeteket kap. Mondtam már, hogy öten vannak? Nos, igen, ez így elsőre kicsit soknak tűnhet, ezért helyeslő fejbólogatásokkal kíséred, hogy előbb Köteles (aki már csak a háttérben pirul el néha-néha) majd Vasvári fejezetei tünedeznek el szép lassacskán.

A magyaros ízeket főleg az átkosra való számos visszahivatkozás szolgáltatja. Talán valamennyivel számosabb is a kelleténél – 30 év az azért mégiscsak 30 év, és hát annyi minden más történt azóta, amiknek lehet ÖRÜLNI, hogy ilyen mértékű visszarévedés már nem feltétlenül jellemző a hétköznapokra. Vasvárival viszont, aki azon kesereg, hogy 50 felett már senki sem érti a „ruszkis” vicceket, mégiscsak egyet lehet érteni.

(Micsoda HIHETETLEN véletlen, POMPÁS „ruszkis” vicc található a blogon, az alábbi posztok végén:
Doctor Strange (2016) – Filmkritika
American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat-kritika
Guzel Jahina: A Volga gyermekei – Könyvkritika)

De magyaros vonalon megjelenik a nehezen változó, merev rendőrségi struktúra és hoppá, merész aktuálpolitikai vonatkozások is. A nyomozós része nem a legerősebb a könyvnek. Az első fele semmiképpen. Az adatgyűjtés helyett sokszor csak fárasztó ötletelgetés folyik. De azon például, hogy a mostani kormányzó párt, – amelyiknek, hah!, a nevét sem merik kiejteni a szereplők (sem a szerző) öö, szóval a jelenleg, öö, kormányon lévő párt, na – állna a gyilkosságok mögött, azért hogy ne derüljenek ki a simlis ügyeik, már felkapod a fejed.

HIHETETLEN!
ELKÉPZELHETETLEN!
SKANDALLUM!

Hiszen ha így lenne, már fél Magyarországot beborítanák a holttestek!

Néhány jelenet túl színpadiasra sikeredett. Ilyen a kihallgatások többsége, vagy például a rendőrségre berontó, hisztis új szerető.

A nyomozás majdnem teljes hosszán át kitartó fő indíték is hajmeresztően kimódolt – mintha te, mondjuk, kis túlzással a Rákóczi-féle szabadságharc leveréséért akarnál bosszút állni, ezért véres gyilkosság-sorozatba kezdenél – Oberpullendorfban. Az 1940-es évektől induló, görög polgárháborúra és annak magyarországi vonatkozásaira irányuló visszaemlékező részekhez talán jobban dukált volna egy más műfaj, dokumentum-regény vagy nem tudom, szépirodalom, főleg ha hozzávesszük, hogy a visszaemlékezős részek stílusa jóval egységesebb és cizelláltabb, mint maga a bűnügyi regény, amelynek az alapötleteként és egyben kereteként is szolgál. (Bár azzal sem vitatkoznék, hogy a – láthatóan a szerző szívügyének tekintett – görög-magyar történelem e kevéssé ismert momentuma a krimi műfajába oltva több olvasót képes elérni.)

Ha a könyv csak némi várakozásokat követően is kezd el rendes krimire hajazni, van ami már a legelejétől konstans: Az ötfős társaságból hárman sima vesztesek. Ez garantálja a kellő alaphangulatot: kapásból nekiállsz szurkolni a béna társaságnak. Admint, de még az alkesz Vasvárit is hamar meg lehet kedvelni. Kojaknél, öö, akarom mondani Vandánál, a kékharisnya emberi jogi szakértőnél azonban ez a folyamat vélhetőn tovább fog húzódni, talán a következő részen túl is. Mert a könyv krimiként ugyan nem váltja be az összes reményt, de azért lelkes olvasóként biztos szívesen követnéd még a Kiszuperáltak és Zöldfülűek összekovácsolódásának további történetét.

6.7/10

Cserháti Éva: A Sellő titka (K. É. Z. 1.)
Prae Kiadó. 2019. 416 oldal

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 4.

Mekkora poén már rögtön az első, teljes oldalt betöltő képkocka! Ugyanúgy egy szüléssel indul a 4. rész, mint az első, de itt premier plánban láthatod az anyjából éppen előbújó képernyőfejű kisded nagy, kerek képernyő-fejét. (Tipik eset, amikor indokolt lenne a császármetszés.) Szóval megbotránkoztatási kísérlet: pipa. Object in the vagina: pipa.

Miután fenti megrázkódtatáson túlteszed magad, jobbára házastársi civódások következnek, leterhelt szülők, megélhetési gondok, szóval az ŰROPERA megérkezett a szürke hétköznapokba és SZAPPANOPERÁBA váltott. Az sem segít, hogy narrátorunk, a kis Hazel, mi tagadás, kifejezetten randa kisgyermekké cseperedett. Bocsánat, de ez az igazság. Nagy tökfeje van, szarvakkal. De talán majd kinövi. Ha a szarvakat nem is, vagy hát igen, vagy hát, izé, nem. De a gyerekhájat talán mégis.

Közben azon gondolkodsz, hogy mi nem segít még. Például az, hogy a sok „előbb lő, aztán kérdez” típusú karakter között nem nagyon maradt kedvelhető:

Alana = ribi
Marko = mamlasz
Nagyi = mogorva
Gwendolyn = geci
IV. Robotherceg = GECI!!!
Az Erély = mamlasz

Igaz, utóbbi legalább a szerethetőbb fajtából. Továbbá egyelőre az ő sztorija az, ami a képes valamennyi érzelmet kicsiholni az egyszeri képregény-olvasóból.

Az új kiemelt szereplő, a zavaros és zárlatos képernyőjűnek tűnő forradalmár simán beleillik IV. Robotherceg mellé a felsorolásba.

Ha már képernyőfej: A Robotkirály vizuális megvalósítása, annak ellenére, hogy jószerivel nem több mint szürreális vizuális geg, mégis lenyűgöző hatást kelt. Legszívesebben beállítanád őfelségét a nappalidba.

És arról se feledkezzünk meg, hogy a képregény végén kisebbfajta csoda szemtanúi lehetünk: Találkoznak ellenérdekelt szereplők, aki nem mészárolják le egymást azonnal, kérdezősködés nélkül.

És amikor már végképp lemondanál róla, és azt gondolnád, ez az első kötet, ahonnét hiányzik, újból felbukkan Az Űzés (persze csak álomban, sajna) ezúttal Űzekedés közben. Pókfóbiások messze kerüljék a kötet utolsó lapjait! (Megbotránkoztatási kísérlet: újabb pipa.)

Szóval izé. Az előző kötetekben megkedvelt léha szabadosság és teljes gátlástalanság – néha csupán a maga pőre öncélúságában – változatlan. A nagy, bolygókon átívelő cselekmény viszont befulladt. Talán majd a következő részben.

7.5/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4.
Pesti Könyv. 2019. 148 oldal

Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései – Könyv – kritika

Jacob Störr, a derék hollandus hajóskapitány rengeteg mindent összezabált életében – nem vicc, tényleg így indul a sztori – nem csoda, hogy bekrepál a gyomra. Egy jótanács hatására főhősünk panaszait nősüléssel kívánja orvosolni. Ez sem vicc. Pláne, hogy be is jön nála. Aztán persze az emésztése helyett egyéb gondjai támadnak. Az asszonnyal természetesen. (Lehet, hogy jobban járt volna egy kis szódabikarbónával? Egyértelműen.)

Füst Milán 1942-ben ízig-vérig kozmopolita regényt írt. Első látásra. Störr számos világvárosban megfordul az asszonnyal a nyakában, de a helyszín annyira nem is lényeges. Regénye simán játszódhatna Pesten. Magyar szereplők azonban elvétve akadnak, leginkább csak említés szintjén. Amik lényegesek, azok a kapitánynak a felesége körül forgó gondolatai, melyek mint a méhecskék döngicsélnek a fejében, megállás nélkül. És szép lassan az agyára mennek.

A könyv felvezetése a kapitány ifjúkori románcaival csalóka módon vetíti előre egy élvezetes, könnyedén ironikus olvasmány lehetőségét. Pont a kellő mértékben régies ahhoz, hogy egyedi legyen, de azért nem avíttas. Pont megfelelő iramú, nem tökörészik a lényegtelen részleteken… khm… Aztán nem sokkal később mégis úgy érzed, mintha egy házassági tanácsadó előtti csapongó monológ 408 oldalas átiratát olvasnád.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – tartotta a tudós filozófus. A kapitány azonban mégis belelép. Kábé tizenkétszer.

Te már az 50. oldalon pontosan tudod, hogy mi a pálya: a kapitány képtelen lekezelni törékeny, szertelen, enyhén boltkóros asszonykáját. Mert egész egyszerűen rosszul választott. Őhozzá egy pirospozsgás, tenyeres-talpas nőszemély illene, bajor népviseletben. Mivel a kapitány egy műveletlen, merev, a felesége széptevőit fizikai fölényével elrettentő őstulok. Egy boldogságra gyárilag alkalmatlan hollandus. De nem ez a fő baj vele. Nem is az, hogy egy állandóan féltékenykedő barom. Még csak nem is folyamatos, sehová sem tartó, céltalan tépelődése.

Hanem az, hogy be nem áll a pofája.

És lehetetlen kedvelni egy megállás nélkül ennyit összelocsogó alakot (Cooper százados 80 évvel korábbi hű előképét), aki neje egyetlen gyanús csuklását képes 4 hosszú oldalon keresztül elemezgetni.

Aki, mint egy rossz házasságban szokás (igen, igen), szüntelenül ugyanazokon a témákon lovagol, és nem ért semmit. Nem tanul semmiből.

Störr kapitány játszmái talán működnének egy kabarétréfában, ahol, mint tudjuk, nagy szerepe van az ismétléseknek, de egy vaskos regényben folyton ugyanazokat a monoton köröket futni… hát, előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az olvasó elkezdi tőle a saját arcát karmolászni.

E téma jó esetben maximum egy kisregényt érdemelt volna. De nem elég, hogy a kapitány folyton folyvást visszakeveredik ugyanoda, mint valami ütődött, Füst Milán ráadásul úgy nyújtja a jeleneteket, mint a rétestésztát. A tűzesetnél már egyenesen a hajadat tépkeded, pedig az még jócskán a mű eleje.

Füst Milán

A regény szerkezete sem stimmel. A fő téma mellé („biztos megcsal ez a cemende”) ugyanis minduntalan beúsznak a mellékvágányról a kapitány ugyancsak értelmetlenül elnyújtott ügyei holmi nőcskékkel, – és innentől immár azt sem mondhatod, hogy szegény, derék Störr, hogy megjárta. Mert a kapitánynak ezután már csak jogos felhánytorgatnivalója sem marad. Innentől az egész süket duma.

Azaz csak félig-meddig. Mivel a kapitány egyszerűen KÉPTELEN befűzni a csajokat. Ez nyilván ugyanazt a írói célt szolgálja, mint Lizzy hűtlenségének (most akkor tényleg megcsal?, vagy mégse?, vagy mégis igen?) állandó lebegtetése: Hogy minél tovább lehessen húzni ezt a nyomorult könyvet. És Füst ebből a szempontból sikerrel jár. A második részben Miss Bordennel együtt már a végtelen unalom köszönt be regénye lapjaira. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Mint valami rózsaszín leányregényben. A kapitány meg botcsinálta Casanovaként futja – ugyanúgy mint a feleségével – végeérhetetlen, állandóan ismétlődő köreit.

És ha azt gondolnád, egye fene, legalább elszórakozol a malacságokon, ha már Störr úgyis különféle csajszikkal hetyeg, ebben sincs szerencséd. Füst Milán regénye a két háború közötti végtelenül szemérmes kor terméke. Holmi lépesmézekre meg hevülő tüzekre esik célozgatás MINDÖSSZE.

Pedig oly egyszerű lenne a megoldás a kapitány bajaira. Az asszony egyértelműen megmondja neki, hogy legyen egy kicsit lazább. George Sanders haverja építő jellegű tanácsa pedig, hogy ne agyaljon annyit feleslegesen. Mind hiába.

A hülye kapitány csak nagyon-nagyon sokára kezdi kapizsgálni a dolgot. Te már jóval előbb képben vagy mindennel: A beteges féltékenység baromság. A másik ember meg, lett légyen az a saját hitvesed, kiismerhetetlen. Örök titok és rejtély. Érdemes ebbe belebolondulni? (Döntse el mindenki saját maga.)

Azt állítottam volna feljebb, hogy kisregény? Erre egy novella is elég lett volna, bakker. Csóri Füst Milán meg 7 évig gyúrta ezt a zavaros, szétfolyó, önismétlő szövegmasszát, napi 10 órában. Nemere István ugyanezt legyártotta volna 3 hét alatt kb. ugyanezen a színvonalon. (Ld. Csák Máté.)

„A feleségem története 1942-ben kedvezőtlen kritikákat kapott, sem az irodalom akkori hivatásos értői, sem közeli barátai nem értették-érezték meg hatalmas jelentőségét és szépségét.” /Wikipédia/

És én se nagyon érzem.

Talán az egy Enyedi Ildikó lehet a kivétel.

5.5/10

Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései.
Fekete Sas Kiadó. 2017. 408 oldal

Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia – Könyv – kritika

Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia

Alapítvány (1951)

5/10

A 12 ezer éve fennálló galaktikus birodalom önmagába fog roskadni, efelől semmit kétség, lassú halódása azonban évszázadokig is eltarthat. Ez viszont mind semmi ahhoz képest, ami azután következik: halálhörgés & siralom, huszonharmincezer év a szopóroller kormánya mögött, alsó hangon is.

Létezik azonban egy terv. Hari Seldon, a pszichohistória atyja (Neumann János és dr. Csernus ügyes kereszteződése a Terminus bolygón) aszondja, az ő módszerével az egész szívás lerövidíthető piti ezer évre, nem kell hozza más, mindössze egy ásványkincsektől mentes, lakatlan bolygó az univerzum legtávolabbi szegletében. Hisszük, ha látjuk.

Még, ha áhítattal állunk is Isaac Asimov kolosszális életműve előtt, és végtelenül türelmesek vagyunk egy, az 1940-es évek legelején kezdett elbeszélés-füzérrel, már az első oldalak olvastán is nehéz nem azonnal arra gondolni, hogy egy naiv szemléletű, ifjúsági regényt tartunk a kezünkben. Gaal doktor, a tudós matematikus minimum 12 ezer évvel az időben előrébb lévő vidékies ügyefogyottsága zavarba ejtően megmosolyogtató, pláne, ha összevetjük egy mostani 12 éves tik-tokos életrevalóságával.

Asimov a legnagyobb jóindulattal is csak közepes írónak nevezhető. Szövege tele van az európai kultúrkörből származó évszázados anakronizmusokkal, mint a pl. a hollandus bajuszka, a szatócs vagy a burnótszelencét használó, raccsoló nagykövet. Az önmaga paródiáját alakító dagályos beszédű despota. Satöbbi.

A szereplők közötti konfliktusok gyerekes mértékben leegyszerűsítettek, sematikusak. A szemben álló felek rendszeresen ellátogatnak ellenfelük lakhelyére, és mint valami kamaradráma szereplői, eltúlzott, heves monológokban előre ellötyögik összes tervüket, majd az ajtót bevágva távoznak.

Teljes űrhajók legénysége képes en bloc úgy viselkedni, mintha egy idétlen kabarétréfa résztvevői lennének.

Az első két női (mellék)szereplő a 150. oldal tájékán pördül elénk, és mindkettő könnyűszerrel lekenyerezhető holmi csecsebecsékkel.

Amiért a Seldon-terv kezdő circa 180 évének és az első három válságának története mégis eléri, hogy ne hajítsd azonnal a sutba, az talán az űropera magával ragadó grandiózussága. Az ezeréves terv pofátlan, korokon átívelő merészsége és magabiztossága. És noha Asimov, finoman szólva a karakter-építésben sem jeleskedik különösebben, a két józan gondolkodású és a kellő időben a kellő helyen felbukkanó „válságmenedzser”, Salvor Hardin és Hober Mallow épp a megfelelő mértékű erélyt és karizmát mutatja fel, hogy figyelmedet a lapokon tartsa.

Még akkor is, ha a nagy terv végül is az, hogy nincsen terv. Csupán keszekusza, összetákolt ál-vallásra és bóvli-kereskedelemre alapozott, centire kiszámított egyensúlyozás a szűkös lehetőségek között. Arról nem is beszélve, hogy tizenhúszmillió lakott bolygót összetartó galaktikus birodalmat összetákolni merő időpocsékolás. Úgyis szétesik az első adandó alkalommal mint a kártyavár – milliom darabra.

Alapítvány és Birodalom (1952)

4.5/10

A trilógia második kötete két elbeszélésből áll. A galaxisban fokozatosan terjeszkedő Alapítvány előbb az önmagának már csak halovány árnyékát felmutató Galaktikus Birodalommal találja szembe magát.

Az Első rész
A Generális

cselekménye a római birodalom erőteljes hatását árasztja magából. Bel Riose tábornok, az „utolsó birodalmi” pedig Flavius Aetius, az „utolsó római” enyhe kipárolgását – hiszen a nevezetes Aetius feltehetőleg nem volt ennyire tökkelütött pojáca.

Read more

Daniel Silva: Az új lány – Könyv – kritika

Daniel Silva: Az új lány

Mennyire kínos már egy exszel (meg annak a főnökével) újra együtt melózni. Ennél már csak egy kínosabb van, ha az ex régen továbblépett, és te még mindig az érzelmeiddel nyaggatod. Na de ami még ennél is jóval kínosabb, ha az exed már eredetileg is csak pótlék volt, hiszen te igazából a főnökébe voltál belezúgva.

Jól van, lapozzunk, ezt a témát gyorsan letudjuk a könyv legelején.

Na de, basszus, akkor is, te átrepcsiznél Amerikából, hogy rájuk akaszkodj? Repcsizne a tököm, legfeljebb az Atlanti-óceán felé köpdösnék, vagy max. egy sörösüveget hajítanék abba az irányba…

Mindegy, hagyjuk.

Gabriel, immár mint a Moszad igazgatója az eggyel korábbi részben (ld. A másik nő) az amcsik helyett melózott. Most a szaudiak helyett teszi. És el nem hiszed, bazmeg, már megint terepen akciózik. Oké, most valamivel visszafogottabban, mert főleg Keller és Mihail vannak a tűzvonalban, de a rozoga, hátfájós Gabriel még így is számos alkalommal teszi ki magát teljesen feleslegesen életveszélynek. Hetvenegynéhány évesen…

Gabriel és csapata újra inkább csak nyomoz, mint kémkedik, ezúttal egy emberrablásból kiindulva, de nem azon a lassú és megfontolt módon, mint az eggyel korábbi részben. Ellenkezőleg, túl gyorsan történik minden. Gabriel ide-oda utazgat a nagyvilágban és jönnek sorban a régi ismerősök (kémfőnökök & bérgyilkosok) futószalagon, adják az infót, és Gabriel kinyomozza azt, amit ugyanúgy simán kinyomozna helyette a francia rendőrség is. Ráadásul az anyósülésen ott ül mellette Szaud-Arábia trónörököse. Komolyan mondom, már csak őfelsége az angol királynő hiányzik a hátsó ülésről, meg talán a moszkvai metropolita.

Az elrabolt lány utáni kutatás később azért a szokásos kémes keverés-kavarássá változik. S habár árnyalatnyival gyengébbre sikerült, azért majdnem ott van a szokásos minőség szintjén. Ha ez az első Allon-történeted, hát jól fogsz szórakozni (kivéve, te kis kópé, ha az iszlám vahabizmus elkötelezett híve vagy) A fentebb említett hibák is inkább csak az egyenletesen jó színvonalú előző részekhez viszonyítva lesznek szembetűnők.

Kivéve persze Sarah Bancroft gázos szerelmi vívódásait.

Gabriel megöregedett, nem vitás, és évei előrehaladtával egyre lágyszívűbb lett. És amellett egyre felelőtlenebb is. A kémes móka viszont működik most is, sőt most nem csak a korábbi történetek egy az egybeni kopija. Az aktuálpolitikai vonatkozások szokás szerint a legfrissebbek. (A könyv alapjait a Hasogdzsi-ügy, az oknyomozó újságíró Isztambulban történt meggyilkolásának valós eseményei szolgáltatják.)

Még a címmel is sikerül összehozni egy egészen elegáns csavart. A slusszpoén pedig, noha teljesen váratlan és kiszámíthatatlan (Silva nem szokott ilyesmit művelni) mégis megelégedéssel tölthet el. Vagy nem. Sőt, inkább csak nézel, mekkora szopás már.

7.9/10

Daniel Silva: Az új lány
Vinton Kiadó Kft. 2020. 400 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
18. A másik nő
19. Az új lány
20. A rend
21. A csellista

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák – Könyv – kritika

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

Vannak olyan könyvek, amelyek után már előre eltervezed, hogy a szerző következő művét unni fogod mint állat. Ilyen volt pölö a Fekete nap is. Aztán szerencsére mégsem így történt, mert kiderült, hogy ez a könyv első ránézésre ravaszul sokkal közepesebbnek álcázza magát, mint amilyen. Nagy spíler a szerző, csalafintán rávesz, hogy folyton az el-elhintett infómorzsákon járasd az agyad, melyek hatására hol egyik, hol a másik szereplő lesz gyanúsabb (legalábbis a bizonyíték-hamisítási ügyben) (kábé ugyanazzal a módszerrel, mint Jane Harper tette Az elveszett férfi c. krimiben).

De azért te rutinos krimiolvasóként már nagyjából az elején sejted, hogy ki rakta oda azt a nyomorult csikket (sajnos rosszul, mert persze átvertek) és azt is, hogy ki volt a tettes (ami viszont most kivételesen bejött.)

A másik trükk, amivel Horst behálóz, annak köszönhető, hogy Wisting főnyomozó egy réges-régi ügyben szaglászik, így rengeteg anyag hozzáférhető már kezdettől fogva, nem szükséges a sok tévútra vezető hamis nyom & egyéb pepecselések – emiatt már a legelején nagyobb horderejűnek érzed az ügyet.

Na és a korábbi részben a regényhez magához hasonlóan szürkés Wisting itt nem lacafacázik annyit. Igazi tökös zsaru, ha éppen az kell – de ezzel párhuzamosan megmarad azért mintaapának is, hogy néha elábrándozol azon, milyen jó lett volna elcserélni egy ilyen szülőre a saját szenvedélybeteg faterodat.

Wisting csemetéje, Line nyomozásáról meg az a véleményed, hogy nekiálltál már több olyan skandináv kriminek, amelyben újságíró nyomozott, aztán abba is hagytad őket mindig. (Jó, valószínűleg alapból is szarok voltak.) Mert hát egy firkásznak sosicsenek meg az infói a teljes képről, csak beleüti a nyavalyás orrát abba, amibe nem kellene.

És így tesz persze Line is. De Horstnál most minden összejött, Line teljesen egyenrangú nyomozó félnek bizonyul hivatásos atyjával. Az egyetlen kisebb, szinte észrevehetetlen döccenő Line, de talán az egész könyv kapcsán is, amikor a derék leányzó a főnökét kárhoztatja a haszonelvű, kattintásvadász módszerei miatt, – aztán később a saját cikke esetében kiköpött ugyanúgy ravaszkodik ő is. Hiába, no, clickbait forever.

Wisting és lánya szépen lassan végigvezetnek a réges-régi ügyön, és egyre jobban belerántanak téged is. Oké, a nagy leleplezés nem vág földhöz, de a történet a maga egyszerű, visszafogott vonalvezetésével is simán kiemelkedik a nyavalygós, depresszív és túlbonyolított skandináv krimik tengeréből.

Pláne, hogy a bűnügyi regények személyes kedvencemnek tekintett azon alfajába tartozik, ahol – mint mondjuk, a Bosch-sorozatnál is -a könyv alapja a precíz és hiteles rendőrségi munka.

Értékelés: 8/10

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Central Kiadói Csoport. 2020. 335 oldal

Ez is érdekelhet:
Tove Alsterdal: Elnyelte a föld

1 25 26 27 28 29 42