minimál-Kritikák

Ha elszörnyedtél Csernus-Szabó András trágár törpéje láttán, na tessék, mit szóljál most, a Rémtörténetek kollektív narrátora miatt. Aki kábé kétszer olyan ordenáré. Semmi különöset. Ami nem jött be teljesen Csernus-Szabónak, az Nádasnak sikerült.

Az 1960-as években, egy eldugott, Isten háta mögötti kis faluban/városkában bizony így beszéltek a népek. Az Isten bajsza meg a szakálla tulajdonképpen kötőszó volt. Nagyapáméknál egy-két évtized múltán dettó ugyanez a stílus dívott. Az ember fia, ha ugyan át nem is vette, de megszokta, és egy idő után már a faszt se érdekelt.

De ez amúgy is lényegtelen.

A lényeg inkább az, hogy Nádas milyen jól elkapta a korszellemet. Falu. Szegénység. Korlátoltság. Babona. Pletyka döglésig. És mindez így együtt frissen átesve a dicsőséges kommunizmusba.

A Rémtörténetek egészen megtévesztő cím, hiszen semmi rémisztő nincs ezekben a könyvbéli életsorsokban. Pontosan így mennek a dolgok egy mikrokörnyezetben, mióta világ a világ. Sőt, az, hogy Nádas mindezeket humorba fordítja, éppen azt éri el, hogy te csak várjad, várjad a rémségeket, amik igazából sose jönnek el, csak a legeslegvégén, de azok meg inkább csak sima tragédiák.

Szóval humor. Az megvan, amikor csupa olyan dologról olvasol, ami alapjaiban egy cseppet sem mulatságos, de te mégis remekül szórakozol, mégpedig az iróniával súlyosbított karakterábrázolás miatt. Mint, mondjuk, Hrabalnál.

A Rémtörténetek olyan mintha a Grecsó Pletykaanyuját jól megtömték volna szteroiddal (mert a P-anyu, mi tagadás, elég monoton szöveg). Így azt veszed észre, hogy nagyon hamar megkedveled a falu két páriáját, a félbolond nimfomániást és a mindenki (saját maga) által is kitaszított, mocskos szájú, mufurc vénasszonyt. 

Mondjuk ki, varázslatos, ahogy Nádas csinálja. 

Ráadásul, úgy tűnik, mindent tud a faluról, mint olyanról. (Ez a pesti arc.) A nagyapám ugyanúgy bordói lének nevezte annak idején a permetlét, ahogy Nádas könyvében, és ugyanúgy volt náluk a faluban egy féleszű nimfomániás, a Bolond Borcsa, aki több évtizednyi felnövekvő nemzedéket segített ki önzetlenül az alapvető szexuális technikák elsajátításában.

A nagyanyám pedig ugyanúgy mondta: „nevették a népek”. Ez azt jelentette, hogy valakit éppen szanaszét szedett a pletyka.

A Rémtörténetek hőseit szanaszét szedi a pletyka. A lakóhely összesített tudataként funkcionáló elbeszélő pedig, – aki egyik szereplőről úgy ugrik át a másikra, amint azok egymással összetalálkozva éppen a szeme elé kerülnek – mindenkiről mindent tud. És el is mond mindent, kétség ne essék.

A Rémtörténetek néha mégis olyan, mintha két külön könyvet olvasnál egyszerre. A kistelepülést el-elhagyva a narrátor mindig háttérbe szorul és vele együtt ilyenkor a humor is megfogyatkozik. Piroska kapcsán a pszichológiai tudományok útvesztőjébe kavarodva az addig gördülékeny szöveg pedig kimondottan nehezen olvashatóvá válik. (Pszichoblabla rulez.) Amikor pedig Piroska és a fura Bolog gyerek kettősét figyeled, az olyan, mintha Nádas Péter, aki addig erősen összpontosított írás közben, a lovak közé engedte volna a gyeplőt és onnantól a szöveg önálló életre kelve saját magát írta volna. Miközben Nádas Péter hüledezve figyeli, hogy mégis mi a jó franc történik éppen.

Ez röviden azt jelenti, hogy a szöveg ott nyúlóssá és önismétlővé válik. Alig lehet kikeveredni belőle.

Kevés érdektelenebb dolog van annál, mint amikor valaki azzal traktál, hogy mit álmodott előző éjjel. Milák Piroska 4 keservesen hosszú oldalon keresztül kifejtett álomjelenete szerinted pont a megfelelő terjedelmű vagy kicsit még rövidebb is a kelleténél? Több hozzáfűznivalónk nincs is ezzel kapcsolatban.

Nádas Péternek szerencsére van egy nagy mentsége. Az összes főszereplőjét megszeretteti veled. (Na jó, kivéve az a semmilyen Bolog-gyereket.) Ha soha az életben nem gondoltad volna, hogy papot, pláne egy, huh, katolikust meg bírsz kedvelni, Jónás atyával biztosan kivételt teszel. Misikéről nem is beszélve.

Mégis, Nádas Péter Rémtörténetek című műve valószínűleg még jobb könyv lenne, ha akadt volna egy ügyes szerkesztő, aki azt mondja neki, Nádas úr, már megbocsásson, de itt a közepét bizony át kéne még egyszer fésülni. De azért így se kell különösebben szégyenkeznie.

8/10

Nádas Péter: Rémtörténetek
Jelenkor Kiadó. 2022. 464 oldal

Ha a szószékről az Úr mindeneknél előrébb valóságát hirdeted az 1950-es évek végi Romániában, nagyjából akkor, amikor az elvtársak törvényben adják minden érintett tudtára (köztük az Úréra is nyilván) hogy Isten nem létezik, ne csodálkozzál, hogy sittre vágnak pár évtizedre.

Az, hogy erdélyi református magyar vagy jószerivel nem is szoroz és oszt különösebben.

Az Úr és a kommunizmus keszekusza, még bőven finomításra szoruló kapcsolatrendszerének köszönhetően az asszony, hét gyerekével egyetemben pedig megy az ország túlsó végére, a lágerbe.

Visky András Kitelepítés című regénye ennek a nagyjából négy és fél évnek a története, Visky András gyermeki nézőpontján keresztül, aki karon ülő kisdedként indult a semmibe vezető nagy utazásra, a kietlen Bărăgan-síkságra.

A narrátor személyének köszönhető a Kitelepítés egyik fő erénye, az állandó rácsodálkozás gyermeki hangja, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista diktatúrákban szokásos tomboló őrület feloldódjon és kisimuljon a nyiladozó értelem látószögén keresztül. Szürreális, no. Dragomán Györgynek A fehér királya juthat erről a fogásról eszedbe, azonban míg ott folyamatosan ugyanazon az egy, gyermeki hangon szól az elbeszélő, addig a Kitelepítésben összekeveredik a kisgyermek hangja az 50 évvel későbbi felnőtt beletörődő lamentálgatásaival és filozófikus elmélkedéseivel. Mindez így együtt ellenállhatatlanná varázsolja a szöveget.

Szögezzük le, Visky Andrásnak hatalmas szerencséje van a szüleivel. Így a Kitelepítés nem csak egy sima lágerregény lesz, hanem a család megtartó erejének és az égben köttetett szerelemnek a könyve is. Mindig a nők az erősebb nem, igen? Ahol a férfiak már régen feladták, ott a nők gürcölnek tovább, „szembenéznek a szerelemmel és a halállal”. Sollich Júlia pedig éppen hétszer hal meg a lágerben.

A szerelemről pedig csak annyit, hogy a sárga irigység emészt olvasás közben, amint látod, hogy ez a két ember, Visky szülei képesek ennyire odaadón szeretni a másikat. Ez a szerelem pedig újabb dramaturgiai fogással járul hozzá a könyvhöz, mégpedig a suspense-el: az nem lehet, nem, nem és NEM, hogy ez a két ember ne találjon újra egymásra.

Visky Andrásnak az Úrral is szerencséje van. (És az Úrnak is Visky András családjával.) Az édesanya állandóan magával hordozza a Könyvek könyvét, így a családdal együtt az Urat is kitelepítik és a lágerben köt ki Visky-ékkel. Így válnak a Biblia szavai és történetei a Visky-család számára saját helyzetük tükörképévé, megélt valósággá. A Kitelepítés című könyv pedig bibliai erejű, áradó szövegfolyammá. (Érdekes, hogy a közelmúltban világsikert aratott hasonló témájú Zulejka kinyitja a szemét mennyire erőtlen a Kitelepítéssel összevetve.)

Nyilván nem mindenki van oda a jobbára csak az olvasást nehezítő posztmodern trükkökért, mint például a minden bekezdés = egy mondat, összefolyó párbeszédek és egyéb szövegrészek, valamint a mondat végi pont MEGDÖBBENTŐ hiánya. Azonban amikor már éppen azon vagy, hogy levonnál te magad is egy pontot, kiderül, hogy

„… itt nem erről van szó mégsem, hanem a rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük”

Ott a pont.

Visky András két jól bevált dolog közül választhatott műve lezárásánál: vagy befejezi a családi történetet az egymásra találással, slussz, vagy röviden összefoglalja, ami fontos ezután következik még a család életében, kielégítve ezzel az egyszeri olvasó jogos igényét, ha már az sikerrel a szívébe zárta az egész famíliát. Visky András ehelyett inkább úgy döntött, hogy egy kicsit belekap ide is, meg oda is, de azért, hm, nem viszi nagyon túlzásba a jelentőségteljességet… így a záróakkord értelemszerűen már nem képes egyenértékű lenni a korábbi évek elemi erejű gyötrelmeinek krónikájával.

De nyugi.

Még ha azt gondolod is, hogy ez az egész lezárás cakkumpakk felesleges, úgy is nagyon nehéz nem arra a megállapításra jutni, hogy a Kitelepítés az utóbbi évek egyik legszebb magyar regénye.

9/10

Visky András: Kitelepítés
Jelenkor Kiadó. 2022. 440 oldal