Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Harmadik könyv – Képregény – kritika

Ha/Ver - Harmadik könyv

Nos igen, ez igazából a második rész, csak a sorozatban előrébb vették a HitGirl című előzményt és beszúrták az első két gyűjteményes kötet közé. Mivel időrendben közöttük játszódik. Jó ötlet volt? (Már azon túl, hogy MINDIG baromság felrúgni az eredeti sorrendet.) Nem.

Itt el lehet olvasni, hogy miért. Az a kritika annak tudatában készült, hogy szerves folytatásról van szó, és így az természetesen el is hasalt. Túltolták rendesen.

No de akkor mi a helyzet a tényleges folytatással? El nem hiszed. Ezt is túltolták. Szóval, aki amiatt zsörtölődne, hogy a keverés-kavarás rendesen odaver a kontinuitásnak, az ne tegye. Nem érdemes, ez a rész még rosszabb.

Tulajdonképpen kár is volt vesződnöm ezzel a kritikával, majdnem elég lett volna belinkelni az előző etapról írtat és kész.

Ugyanaz a vérfürdő, ugyanaz a valóságtól elrugaszkodott, értelmetlen történet, amelyben a köznapi élet és a képregényes fantáziavilág egymásnak ütközik, és az előbbi veszít: egyszerűbben fogalmazva: komolyan vehetetlen az egész. Még képregényes szinten is. 

Vörös Köd, az előző rész ostoba fajankója visszatér, és kb. három hónap alatt behozva három évnyi növekedést, bosszút esküszik drága apukája gyilkosai ellen.

Hangsúly az ostoba fajankón. Egyszerűen nem hiszed el, hogy az a nyomorult képes volna ilyen mértékű bosszúhadjáratra.

Azt sem hiszed el, hogy felbérelt, profi verőlegények vígan lődöznék halomra a békés new yorki polgárokat, cuki kis ovisokat is beleértve. Hahó, 2011-ben járunk! Rudy Giuliani, mielőtt beállt volna Trump elnök cirkuszába bohócnak, azért helyre tette a Nagy Almát közbiztonság szempontjából. Szóval gépfegyveres ámokfutás farsangi maskarába öltözve: kizárt.

Mi van még?

Ja igen. Kis Dög legyőzhetetlen.

Ezenkívül talán még két dolog akad, ami megmenti a Ha/Ver harmadik részét a teljes befuccsolástól: Mark Millar párját ritkító kegyetlensége. Vannak a képregénynek ugyanis olyan momentumai, amik azért rendesen odavernek. A sok mészárlás közepette is mellbevágóak. Hogy mást ne mondjak Katie Deauxma-ra rendesen rájár a RÚD. (Elnézést.)

No és a történet vége is ügyes cliffhangerrel végződik. Eszi a kíváncsiság az egyszeri olvasót, hogy mi fog történni ezután. Miközben az is nyilvánvaló, hogy bármi is fog történni, ennél már csak mindenképpen jobb lehet.

6.7/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Harmadik könyv.
Fumax Kiadó. 2019. 192 oldal

Ez is érdekelhet:

Mark Millar: Jupiter hagytéka
R. Remender: Orgyilkos osztály 1.

James Ellroy: Perfidia – Könyv – kritika

James Ellroy: Perfidia

James Ellroy őrült zseni és kész. Több évtizedet feccölt gigantikus sorozataiba, melyek Amerika nagy korszakairól felállított kifacsart tablók. Mondják, az L. A. Quartett és az Underworld U. S. A. darabjaiban – Ellroy világában – minden összeesküvés valódi. Könyvei nem alternatív történelmi regények, csak majdnem. Szereplői jó része – az aviátor Howard Hughestől, a korszak ünnepelt színésznőin át hírhedt zsarukig – létező személy. Pontosabban azok fikcionizált változata.

William H. Parker százados a Perfídia főszereplői négyesfogatának egyik tagja később Los Angeles városának rendőrfőnöki posztját leghosszabb ideig betöltő rendőre. A könyvben Whiskey Bill, bigottan vallásos alkoholista. Ezzel együtt kb. a pozitív főhős.

Az L. A. Quartett és az Underworld U. S. A. darabjai remekművek. Világhír. Oscar-díjas film. Satöbbi.

A Perfídia, a MÁSODIK L. A. Quartett nyitó darabja. 1941. december 6-án indul, egy nappal a Pearl Harbor elleni támadás előtt. Minden adott tehát egy fincsi kis világháborús paranoiához.

Másrészről az, hogy MÁSODIK L. A. Quartett, ami több mint tíz évvel az első előtt játszódik, rengeteg visszatérő szereplővel, helyesebben azok fiatalabb énjeivel, az olyan mint amikor írsz egy előzményt valami nagy siker elé, mert csak. És előzmény szaga is van.

Persze Ellroy zseni, így az újabb rókabőr-lehúzás nem játszik (ahhoz egyébként is túl vastag a Perfídia). Viszont attól az a tény még tény marad, hogy korábban már kiérlelt, teljes pályát befutott karakterek fiatalabb énjei nem a jelenlegi életkoruknak felelnek meg, hanem cselekedeteikkel megelőlegezik későbbi önmagukat. És akkor itt erőteljesen KACSINGATUNK Dudley Smith nyomozó őrmester irányába.

Dudley CIMBORA ugyanis egy kvantumszámítógép számítási kapacitásával, egy tévedhetetlen orákulum előrelátásával, no meg persze egy könyörtelen isten erkölcsi aggályai nélküli halászik a bűnös Los Angeles zavaros vizein. Dinamittal.

Túlzás túlzás hátán. Persze, értjük. Pearl Harbor mindent felforgat. Amerika belép a háborúba. Elsötétítés. Az önkéntesek megrohamozzák a toborzóirodákat. Japcsi tengeralattjárók ólálkodnak a part menti vizeken. Mindenki dug mindenkivel. De akkor is.

Minderre rárakódik még egy réteg. Ellroy régi mániái: Los Angeles = Sodoma és Gomorra EGYÜTT. A zsernyákok lepipálják a gengsztereket. Senkit se érdekel, hogy ki a tettes. Csak az számít, hogy kire a legkönnyebb ráverni. Az összes filmsztár ribanc. Ha nem, akkor kurva. A drog hömpölyög az utcákon. A dílerek tejelnek a zsarunak. És a buliban mindenki együtt ropja Bugsy Siegellel.

Azt, hogy ez így együtt már sok, Ellroy is tudja. De nem érdekli. Rátesz még egy lapáttal: Dudley Smith tömi magába a benzedrint. Kábé napi száz darab az adagja.

De a Perfídia mégis működik. Krimiként is. Egy nappal a Pearl Harbort ért támadás előtt lemészárolnak egy japán családot. A négy főszereplő közül három zsaru, és nem hagyja őket nyugodni az ügy. Nem hagyja. Te persze már régen elengedted az egészet, csak olvasod és olvasod ezt a magával ragadó, hömpölygő morbid bűnkavalkádot. 

Vannak könyvek, amiket olvasva magad is intelligensebbnek érzed saját magadat. Na, ez pont olyan. A gyorsasága. A repkedő, rövid mondatok. A cinikus bennfenteskedés. Ellroy gúnyt űz még az áldozatokból is. (Morbid, de nagyon vicces.)

És persze magából is. Ellroy maga is régi játékos a mások házába történő betörés, onnan női bugyik eltulajdonítása, majd azok szagolgatása terén. (Ami azért elég ciki. Mégis hogy dumálod ki magad, ha elkapnak?)

Bugyiszagolgatásban a szerző lelki társa a könyv legtaszítóbb figurája. Aki amúgy megkapja a legpazarabb, már-már szürreálisba hajló jeleneteket.

De itt már nem is Ellroy írja a könyvet, inkább a könyv húzza-ráncigálja magával Ellroyt: Dudley farkasokkal társalog. Dudley vonyít. Prédikál. Értelmetlen, zavaros monológok. A többi zsaru lelkesen éljenez.

A négyes gyilkosság megoldása agyzsibbasztó baromság. A könyv utolsó 100 oldala agyzsibbasztó baromság.

Kérdés: Mi valószínűbb: hogy könyvírás közben elgurult Mr. E. gyógyszere VAGY hogy inkább ő is kétpofára zabálta a benzedrint?

Egyiket sem lehet kizárni.

Utánérzésnek viszont azért ez az egész nem is annyira rossz.

8.1/10

James Ellroy: Perfidia (Második L.A. Quartett 1.)
Jaffa Kiadó. 2015. 754 oldal

Ez is érdekelhet:

James Ellroy: Gyilkos az úton

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking – Egy jomsviking története – Könyv – kritika

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking

Mind tudjuk, kik voltak a vikingek. De vajon, kik voltak a jomsvikingek? Hát a sima vikingek még durvább verziói. Ha találkoztál volna eggyel annak idején, hát nagy ívben kikerülöd. (Pláne, ha csapatostul jöttek.)

Jomsborg, a jomsvikingek Balti-tenger déli partján álló erőssége mintegy 100 éven keresztül a dán régió politikájának meghatározó tényezőjévé tette őket. Akivel éppen szövetséget kötöttek, az nyugodtabban aludt éjjelente, mint az, akivel nem.

A 13 évesen elárvuló Thorsteint hamarosan a jomsvikingek közé veti a sora – ami nem is jön rosszul neki, hiszen éppen van némi bosszút állni valója: egy viking sárkányhajó kapitánya megölte az apját, őt pedig eladták rabszolgának.

Ez eddig pont úgy hangzik mint egy tipikus vikinges történelmi regény. Amiben a Jomsviking mégis más, az az, hogy nem a kalandozásokra helyezi a hangsúlyt mint a zsáner darabjainak tetemes része, hanem a viking lét mindennapjaira, amire még felfűzi a történelmi vonulatot is. Ráadásul majdnem észrevétlenül, mivel Bull-Hansen olyan ügyesen építi szereplőjét a cselekménybe, hogy az lépten-nyomon egy-egy uralkodóba botlik.

Ennek ellenére a könyv ritmusa egészen ráérős, Thorstein a történet nagy részében mindössze 14 esztendős, és főleg az köti le, hogy megszabaduljon a rabszolgaságból és megtalálja fivérét. Eközben végig megmarad jó értelemben vett átlagembernek, aki állandóan tépelődik és kételkedik önmagában. Ragadványneve is a minden harciasságot nélkülöző „Hajóács” lesz. 

Ha azonban valaki a 900-as évek végén a norvégok közül konyított az ácsmesterséghez, azzal előfordulhatott, hogy éppen Varjúcsont Olafnak, a (szinte) minden vikinges történelmi regényben előkerülő norvég uralkodónak volt szüksége a szolgálataira.

Ha egy norvégnak vagy egy dánnak a kezébe nyomnak egy fejszét meg egy pajzsot és azzal kész is van a viking. Jomsvikingnek lenni valamivel több felkészülést igényel. Bull-Hansen regényéből szerencsére ez a folyamat sincsen kispórolva, ami ugyan megint csak lassít Hajóács Thorstein kalandjainak tempóján, a könyv hitelességét viszont tovább növeli.

A 9. évszázad vége nem csak mifelénk volt izgalmas időszak. A Baltikumban e tájt alakultak ki az addigi nemzetségek fölött létrejövő királyságok, és az új uralkodók, ugyanúgy, mint a mi Istvánunk, hozták magukkal a kereszténységet is. Így Thorstein meglehetős közelségbe kerül a kor nevezetes történelmi alakjaival, az említett I. Olaf mellett például az ugyancsak nevezetes Villásszakállú Svein-nel is. Bull-Hansen pedig mindkét figurát emlékezetesre alakítja. No igen, talán nem is volt annyira nehéz dolga, mindkettő elég excentrikus figura volt. (Ráadásul Olaf már gyermekkorában is összetett személyiségnek bizonyult – Robert Low Felesküdöttek-sorozatából legalábbis ez derül ki.)

A könyv második felében Thorstein az egészségesnél talán valamivel többet tépelődik, és túl gyakran akar angolosan távozni aktuális tartózkodási helyéről. Itt le is lassul a cselekmény. Ennek fő oka az, hogy hiába vannak jelen a jomsvikingek, mint elit alakulat, Bull-Hansen nem igazán vezeti őket csatába. 

Thorstein pedig, aki hosszasan epekedik szíve választottjáért, nem éppen az a hősszerelmes típus. Igaz, halad minden a maga útján, de hevesen lángoló érzelmek azért nem kísérik mindezt.

A Viking végére azonban szerencsére helyre állnak a dolgok. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy Thorstein (és persze Varjúcsont és a Villásszakállú közös) története éppen a korszak legnagyobb tengeri ütközetében (svolderi csata) csúcsosodik ki.

No és időközben a kis Thorstein is felcseperedik. És ha valaki éppen akkora, mint egy kétajtós szekrény, emellett egy böhömnagy dán harci fejsze büszke tulajdonosa is, azt az Úristen is viking történelmi regénybe teremtette.

7.8/10

Bjorn-Andreas Bull-Hansen: A viking (Jomsviking 1.)
Animus Könyvkiadó. 2021. 559 oldal

Kritika a folytatásról:
Bjorn-Andreas Bull-Hansen: Vinland (Jomsviking 2.)

Ez is érdekelhet:
John Gwynne: Az istenek árnyéka

Fredrik Backman: Egymás ellen – Könyv – kritika

Fredrik Backman: Egymás ellen

Milyen város már ez a Björnstadt, odasüss? Olyan, mintha minden lakosa fociultra lenne. Csak foci helyett jéghokival. A szomszéd város pedig, Hed, nahát, dettó ugyanilyen. B-közép az összes, aki csak él ott és mozog. Milyen szerencse, hogy pont egymás mellé kerültek a térképen.

A Björnstadt-trilógia előző részében (Mi vagyunk a medvék) sok mindent megtudtál arról, hogyan hathat egy város lakóira, ha az egyik, félistenként tisztelt jéghokisuk nemi erőszakot követ el. El se akarják hinni. Mármint az áldozatnak… A bűntény mégis fejre állítja az egész csapat és az egész város életét.

Az Egymás ellen ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbahagyta. Továbbgördül az összes főbb szereplő személyes sorsa, a sportigazgató, a korábbi hokisztár Peter Andersoné és annak családjáé, a csapat meghatározó játékosaié, de még a szurkolók kemény magját alkotó Maggal is jobban összebarátkozol. (Igazából nem rossz srácok, na – mondja Backman – még ha néha lezúznak is pár arcot.)

Azonban a korábbi kötettel ellentétben, amely a nemi erőszak és az általa vert hullámok köré szerveződött, most nincs ilyen összekötő kapocs. Inkább csak személyes sorsok vannak. És sportpszichológia. Dögivel.

Ez utóbbi területen Backman újból megismétli az előzőleg már sikerrel előadott mutatványt: mi van, ha emberek annyira belehülyülnek a csapatukba, hogy képesek erőszak elkövetésére? És egyáltalán hol van a határ?

Nyugalom! Nyugalom! Körülbelül ugyanott, ahol a Mi vagyunk a medvékben. Backman ügyel rá, hogy azt azért senki se nagyon lépje át. Így aztán az Egymás ellen nem is tudja meghaladni az előzménykötetét. 

Hogy hatásos-e mégis e könyv? Az. Backman ügyesen forgatja a szavakat. De a trilógia második része ettől még mégiscsak ugyanaz mint az első. Csak pepitában. (Meg néha szivárványszínűben.)

Az Egymás ellenben minden kijelentésnek és tettnek önmagánál nagyobb jelentősége van. Folyton nagy szavakat használ. Az emberek hibákat követnek el, de többnyire be is látják. Képesek bocsánatot kérni és megbocsátani. És néha tinédzserek olyan éretten viselkednek, ahogy tinédzserek sohasem. (Ők is képesek bocsánatot kérni és megbocsátani.) Ráadásul mindig megmondják a tutit azoknak, akik éppen valami baromságot követtek el, és amazok, ahelyett hogy elküldenék a másikat a jó édes anyjába, ahogy a való életben szokás, mindig hallgatnak a jó szóra. Ja, és mindig minden gyökér megjavul a végére. (Vagy legalábbis a javulás jegyeit mutatja.)

Ezért is olyan jó érzés olvasni Backman könyveit. 

A simlis kis trükkök, annak ellenére, hogy tudod róluk, azok, mégis hatnak, a fene egye meg. Amikor már azt gondolod, hogy kiismerted mindet, akkor az a szemét disznó (Fredrik Backman) jön és újra megcsinálja. És érzed, hogy újra elszorul a torkod és megint könnybe lábad a szemed. Igen, igen neked. Rólad beszélek. Én azért nem bőgtem el magam. Hógyisne. Még csak az kéne.

Ezért is felüdülés, hogy maga a nagy Machiavelli is feltűnik Björnstadtban a sok jóravaló jéghokibuzi között. Igaz, Richard Theo álnéven.

Ha azonban már körülbelül harmadszorra vernek át azzal, hogy most milyen hatalmas nagy baj fog érni valakit, de közben nem is őt éri, nem is úgy, és nem is akkora hatalmas, onnantól már nem veszed teljesen komolyan a szerzőt. 

Amikor pedig egy jó ember, de egy tényleg igazán jó ember tesz kapásból valami állati nagy szemétséget, akkor azt mondod, ez már tényleg faszság… de a szerző részéről. Ez csak azért történhetett, hogy tovább bonyolódjon a cselekmény. Viszont itt már egészen határozottan tudod, hogy az Egymás ellen nem ér fel a Mi vagyunk a medvékhez.

Jó könyv, persze, sőt Backman – az érzelmi manipuláció nagymestere – méltán arat műveivel világra szóló sikereket. De attól trilógiája második része még a kifáradás számos jelét produkálja. Mintha Backman nem is azért írta volna, hogy elmondjon/folytasson egy történet, hanem hogy inkább jól behúzzon a csőbe, egymás után, ahányszor csak képes rá.

7.7/10

Fredrik Backman: Egymás ellen (Björnstadt-trilógia 2.)
Centrál Kiadói Csoport. 2020. 415 oldal

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg – Könyv – kritika

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg

Richard Osman előző könyvének világsikeréből kiindulva nyilván a világ nyugdíjasai tetemes részének dobbant meg jól hallhatóan a szíve a folytatás láttán.

Érthető. Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Tojnak a fejedre. Ez a világ rendje. DE nem ebben a könyvben. 

Richard Osman felismerte a piaci rést, behatolt rajta és szerencséje is lett. A világ nyugdíjasainak tetemes része pedig rohant ballagott azonnal a könyvesboltba, hogy remekül szórakozzon sorstársai hihetetlen kalandjain.

Másrészt viszont a világ nem nyugdíjas része talán nem szórakozik ugyanilyen jól. Még akkor sem, ha A férfi, aki kétszer halt meg paraszthajszálnyival jobban sikerült elődjénél.

Bocsi, de ez van, ha nyugdíjasoknak írsz nyugdíjasokról. Valahogy nem pörög annyira a dolog. A szereplők el-elfelejtenek dolgokat, beszunyókálnak néha és az érzelmek is már csak takaréklángon lobognak. Az egész valahogy olyan ráérős.

Amiről persze nem a nyomiklub nyugdíjasai tehetnek elsősorban, hanem a nyugdíjas lelkületű szerző.

Miért mondom ezt?

Mert Osman második krimije ugyanolyan súlytalan lett mint az első. Jó, jó az agysejtjeid most nem jól hallható pattogással kapcsolják le magukat, mint a Csütörtököt mondott nyomozóklub keszekusza (és egyre uncsibb) történetvezetése közben, de azért elég álmosan pislákolnak.

Richard Osman könyvei körülbelül 80 évvel le vannak maradva a krimiirodalom evolúciós folyamatában ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Egyszerűen a legtöbb mozzanatuk hiteltelen. A nyugger nyomozócsapatot azonnal, gondolkodás nélkül lepattintanák bárhonnan, ahol okvetetlenkedni kezdenének. Nemhogy az MI5, a brit titkosszolgálat ügynökei, de még az előző rész birkatürelmű rendőrei is. 

Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Mondom.

Nem te fogod mindenféle simlis trükkel (köztük nagy értékű drog beszerzésével) elvégezni fenti szervek helyett (és azok helyeslő fejbólogatása közben) a dolgukat.

Persze az sem válik a könyv előnyére, hogy Richard Osman habókos különcként ábrázolja krimije gonosztevőit, drogkereskedőtől maffiavezérig bezárólag. Kiölve így a véletlenül megmaradt feszültség nagy részét is.

Így A férfi aki kétszer halt meg habkönnyűvé és rózsaszín árnyalatúvá alakul. Ami nem is lenne olyan nagy probléma, ha Osman bohózatot írna. De sajnos krimit ír.

Persze gyanakodhatsz arra is, hogy a szerző igazából krimiparódiát akart elkövetni. Igen ám, de ahhoz meg nem elég vicces. Noha vannak humor szempontjából eltalált részei is, ezek csak pár elszórtan jelentkező, jobban sikeredett fejezetet jelentenek.

A humor leginkább abban merül ki, hogy Joyce, naplójában bő lére eresztve megismétli ugyanazt, ami az előző fejezetben történt. (De azért azt se zárom ki teljesen, hogy egy idő után az olvasó ráhangolódik erre a csacsogó, pletykálódó körülményeskedésre… azért az is látszik, hogy Osman menet közben kezdi valamivel jobban elkapni a figurát.)

No és akkor még ott van az is, hogy a csütörtököt mondó nyugdíjasklub egyszemélyes attrakció. A 75 éves Elizabeth Best, az MI5 korábbi ásza képtelen elviselni, hogy immár nem körülötte forog a nyomorult világ. A három másik résztvevő szimpla ballasztanyag, észre sem vennéd, ha nem lennének ott.

Emlékezünk még a Dögös ötös* című sorozat pilotepizódjára? Minden szereplőnek megvolt a maga specialitása, ki a késdobáláshoz értett, ki a férfiakhoz. A férfi, aki kétszer halt meg című könyvben Elizabeth-en kívül senki nem ért semmihez. (Kivéve Bogdant, aki viszont nem is klubtag, úgy került közéjük, mint Pilátus a krédóba.)

Na most tegyük fel, hogy Richard Osman helyett te írtad volna ezeket a könyveket. Nem úgy intézted volna inkább, hogy az állandóan zsörtölődő, halál idegesítő Ron a csapat erős embere legyen, minimum jujitsu-szakértő, de legalábbis hajdani könnyűsúlyú bokszbajnok, aki időnként laposra ver néhány rosszarcú mellékszereplőt?

Vagy ott van Ibrahim, a pszichiáter. A teszetosza Ibrahim ebben a részben az áldozat szerepét alakítja nagy átéléssel. Ahelyett, hogy a társaság Mentalistája, az emberi psziché páratlan ismerője lenne, aki mindenkin átlát, mint a szitán, és esélytelen lenne neki hazudni.

Vagy Joyce. Mittudomén, Joyce mihez érthetne. Kódfejtő, fotografikus memóriával? Mert egyelőre csak sütemény-készítésben brillírozik. És néha, mint a vak tyúk, talál egy-egy szemet.

És akkor a többi nyugdíjas, akik egyelőre arra használják Osman könyveit, hogy jólesően álomba szenderedjenek a nyomozóklub kalandjain, inkább „Ez már döfi!-felkiáltással és ökölbe szorított kézzel ugrálnának kászálódnának fel a fotelből.

Na jó, de akkor meg, lehet, hogy a derekuk állna be..

6.9/10

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal


Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (1.)
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)

* Elegáns utalás Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjére

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok – Könyv – kritika

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok

Mick Herron Az utolsó befutókkal „az utóbbi évek legszórakoztatóbb kémregényét” tette le az asztalra. Mondják. A fogatlan oroszlánokkal ugyanott folytatja, ahol az előbb említett végén abbahagyta: állkapcsát még mélyebben a zsánerbe mélyesztve.

Az utolsó befutók vicces volt. Legalábbis az eleje. De a tömény humor azért elég hamar elillant belőle. A második rész, amellett, hogy kémregényként is megállja a helyét, a humort is bővebben adagolja. Ehhez persze az kellett, hogy Herron most jóval többet szerepeltesse Jackson Lamb-et, a kémregény-irodalom züllött Dr. House-át, aki a könyvben nagyjából és egészében a humortényezőről saját személyében gondoskodik. (Jó, jó, Rodney Ho, a kémregény-irodalom Sheldon Cooperje is színre lép pár jelenet elejéig.)

Szóval Dr. House. Na hát ő egy igazi tapló. Lamb is egy igazi tapló – de ő emellett még láncdohányos, alkoholista, elhanyagolt, koszos és lusta dagadék is, aki a szükséges mértékűnél láthatólag (és hallhatólag) jóval több bélgázt termel. Amelyről tényről Herron sosem hagy minket megfeledkezni. (Fingom sincs egyébként, hogy miért.)

Lamb zsírrétegei alatt azonban nagyon halványan ott motoszkál némi maradék kötelességtudat, így amikor egy lecsúszott, hajdani hírszerzőt gyanúsnak egyáltalán NEM mondható körülmények között holtan találnak, mozgásba hozza az Utolsó Körben parkolópályára állított csapatát. A szálak Popovhoz, a hidegháború legendás szovjet cselszövőjéhez vezetnek. Vagy nem, mivel talán nem is létezett.

Jackson Lamb-nek (és a történet olvasóinak) ilyetén nagy szerencséje van, hogy az Utolsó Körbe delegált, a brit elhárítástól (MI5) kiszuperált társaság nem is olyan béna, mint amilyennek elsőre látszik. Van, akitől vetélytársa szabadult meg ármánnyal, van akinek csak pechje volt, valakit pedig antiszociális viselkedése miatt zsuppoltak ide. De egy kémregénybe mindannyian nagyszerűen passzolnak.

A Fogatlan oroszlánok néha altesti, néha rejtői humorig (lásd Az előretolt helyőrség) merészkedő komolytalankodásai ellenére is abszolút komolyan vehető kémtörténet. (De azért olvasás közben többször simán felröhögsz.) Az ironikus felhang és a hírszerzés belső működésének kikarikírozásában is john le carré-i hagyományok (lásd Kettős szerepben) továbbhordozója. Bár a vége, mi tagadás, talán túl bombasztikusra sikeredett.

A cselszövés, melyre Lamb rábukkan, először nem tűnik túl nagy jelentőségűnek. Aztán meg igen. Aztán megint nem néz ki egészen komolynak. És így tovább. Sajnos a legvégére pont a kevesebb fontosságú fokozaton áll meg a mérőműszer kijelzője, így talán nem leszel maradéktalanul elégedett a végeredménnyel. Lehet, az is zavar, hogy Herron könyvének szereplői nem tudják, amit minden profinak tudni illenék: a teljesen szükségtelen gyilkosságokkal csak a saját maguk dolgát nehezítik meg.

Persze a Fogatlan oroszlánok ezzel együtt is kivételesen egyedi kémregény. És ugyebár dr. House bunkó viselkedésén is milyen remekül szórakoztunk vagy 8 évadon keresztül.

8.2/10

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok (Utolsó Kör 2.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 383 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 6. – Ez nem a vég – Képregény-kritika

Orgyilkos osztály 6. - Ez nem a vég

Mihez kezdhet vajon egy képregény-sorozat, ami az eddigi felvonásaiban előre megfontolt szándékkal az összes szereplőjét megutáltatta olvasóival?

Nyilván új arcokat hoz be. Persze ők is mind problémás jelenségek, hajaj, de még mennyire, sőt igazi rohadék szemétláda is akad köztük titkon megbújva, mégis látszik közben Rick Remender görcsös igyekezete, hogy olvasóinak hányingerét legalább az ő esetükben minimálisra csökkentse. Sőt! Mi az, hogy csökkentse? 

Rick Remender – nem t’om, említettem-e már korábban (lásd Orgyilkos osztály 5. – Körhinta), hogy milyen alacsony színvonalon műveli a képregényírást ez a jóember? – nem átallja 180 fokos fordulattal visszataszigálni a sötét oldalról némelyik ocsmány teremtményét.

„Ejnye, bejnye, kinyírtál korábban pár tagot? Ugyan mit számít, én is kinyírtam egy csomót, de attól még jó srácok vagyunk.”

Nos, Remender, ez az ügyetlen kontár természetesen téved. Nagyon is számít. Hazug, kiszámíthatatlan, szociopata főszereplőinek szélkakasszerű jellemváltozásai ugyanis, ahogy eddig is voltak, most is teljes mértékben megalapozatlanok, emiatt pedig hiteltelenek is. 

Saya, a régi társaság egyedül megmaradt tagja, aki az eddigi hat rész alatt nem bújik ki a saját bőréből. Az övé az Ez nem a vég azon történetszála, aminek van füle és farka is (némi, A keresztapára hajazó beütéssel.) Cserében róla meg az derül ki, hogy szellemi fogyatékos – hiszen ki az az isten barma, aki egy vérengző vadállatoktól hemzsegő intézmény falai között naplót vezet saját & mások legféltettebb titkairól, amit ráadásul még egy olyan helyre kis szívecskés lakattal sem zár le, melynek a kulcsát a nyakában lógatva hordozhatná egy aranyláncon…

Az Orgyilkos osztály 6. etapjának mélypontja, immár szokás szerint Shabnam és gyomorforgató kompániájának partra vetett halként történő szánalmas vergődése. Shabnam – és láthatólag a szerencsétlen Rick Remender is – azt hiszi, azzal, hogy ha valami szánalmas faszkalap első helyen végez egy pontversenyben, onnantól majd ő fog diktálni a halálos tanok sulijában.

Tévedés! Minden suliban azok a kibaszott tanárok diktálnak! A diákok mindig csak szopnak!

Ha a sok hülyegyerek felfogná végre ezt az egyszerű tényt, a világ minden isije sokkal nyugodtabb hely lehetne.

És fentebbi tényen még az sem változtat, hogy az egy kifejletlen, félig elrohadt patkányembrió külső (és belső) jellemzőivel bíró Lin mester ócska, lezüllött kuplerájjá változtatta saját nagy múltú tanintézetét.

Az Ez még nem a vég című kötet még nem a vég. Hanem a vég kezdete. Igaz, az már vagy 5 rész óta folyamatosan tart.

6.9/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 6. – Ez nem a vég
Fumax Kiadó. 2021. 120 oldal

1 14 15 16 17 18 42