Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényét már csak témája miatt is a szerző legjobb művei közé szokás sorolni. Vagy legalábbis a legismertebbek közé. A reformkor a magyar történelem legdicsőségesebb korszaka. Jókai Jenőy Kálmán alakjában egyesíti e korszak úttörőinek alakját, akik létüket a magyar kultúra megteremtésére tették fel; kevés személyes haszon reményében, elismerést mindössze a hálás utókortól remélve.

Jenőy, akinek mintaképéül leginkább Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Károly szolgálhatott (de nyomokban Katona Józsefet is tartalmaz) a prófétai lelkületű poéta, a nemzeti színmű megteremtője és festőóriás egyben. Életútja a vasakaratú nemzeti gigászé, aki egy egy tunya korszak posványában tör előre megingathatatlanul.

Elméletben. Gyakorlatban Jenőy főleg inkább csak csajozik. 

Jókai Mór hibátlanul, annak minden ellentmondásosságával adja vissza az 1830-as éveket, viszont az arányok eléggé eltolódtak a nemzetszervezés HÁTRÁNYÁRA. Jókai nagyszerű író ((((amit többek között az is mutat, hogy Manci néném, aki a közelmúltban sem Rejtő Jenővel, sem Vonneguttal nem volt képes megbirkózni, az És mégis mozog a földet hibátlanul vette + A szivárvány közepett című fejezet tájleírása láttán azonnal dobsz egy hátast))) szórakoztató, széles látókörű, nagyszerű emberismerő, pompás adomázó, de végső soron mégiscsak a romantika bajnoka.

Jenőy Kálmán életútját tehát végigkíséri két csajszi. A független és könnyűvérű nagyúri dáma és az ugyancsak nagyúri, de szelíd és művelt grófkisasszony mind eggyel magasabb ligában játszanak, mint a köznemes költő. Mégis mindketten elérhető közelségbe kerülnek.

A 21. századi olvasó már hajlik arra a feltételezésre, hogy Jenőy bármelyiküket megtarthatná, ha valamivel több LAZASÁG, no meg türelem lakozna benne, – és persze ha Jókai nem törekedne minden áron a szenvedélyek viharos felkorbácsolására.

A bosszúálló Sátory Katinka (akit így 150 év elteltével amúgy is nyugodtan átértékelhetsz független, emancipipált nőszeméllyé) védelmében legyen szólva, hogy tipikus ghostingolás áldoztául esik – főhősünk részéről. A cukorfalat Decséry Dorothea valamivel jobban jár. Jenőy itáliai tanulmányútja során kapcsolatba kerül a Carbonarik mozgalmával. És mire használja ezt a dicső szervezetet? Arra, hogy az exét stalkolja…

No de elég a csajokból!

Az 1830-as években a magyar kultúra csak nyomokban létezett. A főúri osztály nyelve a német volt. A parasztok a kalendáriumon kívül könyvet nem vettek a kezükbe. A magyar nemesség archetípusai a nagyvilági, ámde elvtelen és élvhajhász Bálvándy és a bumfordi Csollán Berti. A derék pesti polgárok pedig a szellemi (le)épülés netovábbjaként a kutyaviadalokra és egymás elpáholására tekintenek.

Jenőy tehát hatalmas fába vágta fejszéjét. Jókai ráadásul csupán egyetlen évtizedet engedélyezett hősének arra a munkára, amelynek a 18. századik végétől, nagyjából Batsányitól Petőfiig bezárólag oly sokan részesei voltak. Jenőy Kálmán verset ír, drámát szerez, színházat szervez, fest. Oly sok tennivaló! Jókai mégis sokkal több teret szentel váteszi hőse helyett – mármint a csajszik mellett – annak tökkelütött Béni nagybátyjára vagy Csollán Berti heccelődéseire.

Szó se róla, Jókai Mór a jellemkomikum nagy mestere, sűrűn fordulnak elő regényeiben excentrikus alakok (a miheztartás végett: többször felnevettem az És mégis mozog a föld olvasása közben, mint a már hivatkozott Rejtő-könyvön), mégis valamelyest aránytévesztésnek tűnik a sok vigadalom, amely feltűnő ellentétben áll elhivatott és kirívóan kompromisszumképtelen hősének konok büszkeségével. Igen, sajnálattal, de egyértelműen és határozottan ki kell mondani, hogy Jenőy számos problémája közül meglehetősen sokat ő okoz saját magának. (Igen, a nagyi lóvéját meg kellett volna tartani. És a saját apai örökségét is.)

Nyilvánvaló, hogy az 1870-es évek olvasóközönsége az időbeli közelség okán pontosabban tudta azonosítani, hogy Jenőy Kálmán életének egyes fordulatai éppen melyik jeles irodalmárunk alakját idézik. Azonban még így is feltűnően hiányzik a műből az, hogy Jenőy úgy igazából mi végre lett a megújuló magyar literatúra vezércsillaga. A drámája = Bánk bán. Oké. A színművei feltehetőleg Kisfaludy komédiái. Oké. De hogy milyen verseket írt, miért, kinek, hogy és miért, arról egy árva kukk, nem sok, annyit sem tudsz meg. Ami főleg azért tüntet fájóan a hiányával, mert Jenőy mindenekelőtt poéta. POÉTA. Ráadásul a legjobb. Állítólag.

Az És mégis mozog a föld zárása melodráma szőnyegbombázós módra. A korabeli olvasóközönség feltehetően ÜVÖLTVE zokogott a zárófejezetekhez érve. Jókai, aki a fentebb említett hiányosságok ellenére is tökéletes látleletét adta a saját elmaradottsága és az elnyomás kettős terhe alatt nyögő, tetszhalott állapotban lévő Magyarországnak, az elképzelhető legpatetikusabb befejezés mellett döntött. 

Az, hogy életerős, előtáncos hősének mellbajt ajándékozott, hát, legyen, előfordul az ilyesmi, ezt dobta a gép, lásd szegény göthös Csokonait. Azonban az, ahogy a sors keze által megbüntette Jenőy exeit, nem csak túlzó és felesleges, de még életszerűtlen is. (És a csajokkal szemben sem túl szép dolog.) Ugyanez a helyzet Jenőy piedesztálra emelésével is. Mindenki, aki cserben hagyta, jól megbánta. Csupán a hálás utókortól kapta meg a kellő figyelmet. De azzal meg mire megy bárki is? Pláne az, aki nagyon is jól tudta, hogy mire számíthat.

7.5/10

Jókai Mór: És mégis mozog a föld
Szépirodalmi Könyvkiadó. 1984. 722 oldal

Ha még nem olvastál kisrealista regényt a Mississippi-deltában élő afroamerikaiakról, Jesmyn Ward A csontok megmaradnak című könyve egészen kellemes belépő pontnak tűnik. 

Valamivel a Katrina-hurrikán előtt járunk. Az anyjuk halála után alkoholista apjuk gondjaira bízott, saját magukat felnevelő testvérek mindennapi életének szűk két hetét öleli fel a könyv cselekménye. De természetesen ennél sokkal többről szól: kisebbségi létről, mélyszegénységről, a család megtartó erejéről. Leginkább az utóbbiról.

A testvérek különbözőbbek nem is lehetnének. A kosárlabdázással kitörni szándékozó, megbízható Randall, a csak a kutyájának élő Skeet, a rosszcsont kisfiú, Junior és az egyetlen lány, Esch, A csontok megmaradnak irodalmi igénnyel fogalmazó narrátora mind a lélegzésnél is természetesebbnek veszik, hogy csak egymásra számíthatnak. Miközben körülöttünk a háttérben ott dülöngél a felesége halálát feldolgozni képtelen apa.

Jesmyn Ward könyve úgy mond sokat, hogy látszólag csak keveset mond. A mindennapi léttel küszködő tinédzserekkel a szokásos tinédzser-dolgok történnek. Csak éppen mélyszegény verzióban.

A napokat két fő cselekményfonal viszi előre. Az egyik China, Skeet kutyája. China hófehér, harcra tenyésztett pitbull. És a regény egyik leghangsúlyosabb mellékszereplője, aki majomszerettel csüng gazdáján. És vice versa. Ha azt gondolod, hogy nem lehet úgy írni egy harci kutyáról, amelyet gazdája véres összecsapásokon indít, hogy ne akarjál rögtön te is beszerezni egy négylábút, akkor természetesen tévedsz.

A csontok megmaradnak másik fő cselekményszála Esch, hm, fogalmazzunk finoman úgy, szerelmi élete. Esch egészen adakozó módon bánik saját bájaival… Néha egyszerűbb hagyni, hogy a fiúk kedvüket töltsék rajta, mint nemet mondani – állítja. Olvasóként persze először csak értetlenkedsz ezen, majd belegondolsz. És hoppá el is érkeztünk Jesmyn Ward könyvének legnagyobb erősségéhez: olyan hatásosan ír egy szegénységben élő, lecsúszott családról, hogy egy idő után komolyan úgy érzed, mintha te magad is közéjük tartoznál.

Ha a Batiste-család a szomszédodban lakna, hát, nem biztos, hogy a legboldogabb lennél. Ha teszem azt eltűnne tőled ez-az, nem kellene túl messzire menni, hogy megtaláld a legnyilvánvalóbb gyanúsítottakat. Ward azonban eléri, hogy ennek ellenére is megszeresd őket. 

Ennek egyik fő oka nyilván az életkörülményeikben rejlő általános érvényűség. Így élnek a feketék az amerikai mély délen, annak minden nyűgével és nyomorával – éppen csak egy minimális eséllyel a kitörésre. Ez utóbbit Ward profi módon egy-egy pillanatra (Randall és Esch kapcsán) éppen csak meglebegteti.

A másik ok az aprólékosan kidolgozott költő nyelvezet. A tizenéves Esch úgy fogalmaz, mintha legalábbis az angol nyelv professzora lenne a Tulane Egyetemen. Költői képekben tobzódó, szépséges szövege egészen varázslatossá változtatja ezt a mexikói öbölben játszódó tizenegy-két napot. (És csak a könyv legvége felé kezded azt érezni, hogy már eleged van a nyomorult „mint” szócskából.)

Aztán az utolsó két napban megérkezik a Katrina-hurrikán is. A Batiste-családnak nyilván már csak ez hiányzik.

8.3/10

Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak
21. Század Kiadó. 2021. 302 oldal

Kazany. 1923. A Szovjetunió megalakulása után alig pár évvel világossá vált, hogy mi a kommunizmus fő specialitása: ha a helyzet totálisan és végképp reménytelen, és a béka ülepe fenn a magasban is csak távolról és haloványan pislákol, akkor a kommunizmus dicső eszméje még mindig tovább taszigálhat mindent, egyenesen a szakadék irányába.

Guzel Jahina, a közelmúltban két művével is zajos sikert arató tatár származású szerző azonban megtalálta az egyetlen, ismételjük, EGYETLEN olyan momentumát e sötét korszaknak, ami némi fénnyel szolgálhatott a jövőre nézve.

A világháború, majd az azt követő polgárháború letarolta Oroszországot. Milliók éheztek. És milliók haltak éhen. A Gyermekvédelmi Bizottság (paradox módon a CSEKA égisze alatt) egy vonatszerelvényt indít útnak az élhetőbb vidék, az üzbegisztáni Szamarkand irányába. A vonaton 500 kórosan alultáplált gyerekkel. Úgy kalkulálnak, talán kétharmaduk eléri az úticélt.

Guzel Jahina előbb egy színtelen és szagtalan (Zulejka kinyitja a szemét) majd egy legjobb esetben is taszító (A Volga gyermekei) főhős után végre élő és lélegző, mi több, rokonszenves főszereplőket alkotott. Ezt a mutatványt úgy sikerült elérnie, hogy Gyejev vöröskatona, a szerelvényparancsnok és Belaja elvtársnő, a vonatra rendelt komisszár mindketten hithű kommunisták.

Azonban ellentétesebb személyiségek nem is lehetnének. Az egyikük maximálisan célorientált, a másikuk MINDENKIT meg akar menteni. Kettejük egymással való csatározása a Szerelvény Szamarkand felé fő drámai összeütközése. A másik fő konfliktusforrás kettejük együttes csatározása az életben maradásért: A másfél hónapra tervezett útra a szerelvény három napnyi élelemmel fut ki, keresztül az éhező országon, át banditákon és a Kizil-Kum-sivatagon.

Szerencsére akadnak segítőtársaik is:

„Egy nyolcadik évtizedét taposó öregember, egy falka vén szatyor meg egy ütődött, kuka szakács – belőlük állt Gyejev csapata.”

Továbbá izzik köztük a szexuális feszültség.

A Szerelvény Szamarkand felé Jahina eddigi legolvasmányosabb könyve. Kalandregény és dokumentumregény is egyben. Visszafogottabb mint a korábbi nagy ívű művek, úgymond nyílegyenesen, hm, zakatol a cél felé. És hiányzik belőle A Volga gyermekei emelkedett cizelláltsága is.

Cserében néha belekeveredik egy-egy értekezés a tolvajnyelvről vagy a kiskorú bűnözők szlenghasználatáról. (Az utószóból kiderül, hogy Jahina alaposan beleásta magát a témába.) Vagy két egészen posztmodernnek minősülő visszaemlékezés. A Szenyát végeérhetetlenül üldöző Tetű, és az állati sorba süllyedt Zagrejka rövidke fejezetei alaposan kilógnak a regény egységéből, viszont, főleg az utóbbi, a regény csúcspontját is jelentik.

A négyezer versztányi, hat hetes út állandó rémálom, kötéltánc az éhenhalás szélén. A háttérben pedig kimerítő körkép egy országról, ahol a hatalmat a hozzá nem értés, az ostobaság és a dühödt vakbuzgóság ragadta a markába. (Lám, eltelt száz év és még mindig fogva tartja.)

Ezekkel szemben pedig mindössze egyetlen aprócska, törékeny elv áll, ez noszintgatja lassacskán előrébb a vonatot. Így hangzik: Legalább a gyerekeket meg kell próbálni megmenteni.

8/10

Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé
Helikon Kiadó. 2021. 447 oldal