Lehet, hogy már beleszaladtál egy-két csúnya melléfogásba Pérez-Revertétől? Például a Jó emberekbe? – Amit, nézz csak utána, ravaszul félrefordítottak, valójában Jó unalmas emberek az eredeti címe. Sebaj, úgyis mindig új esélyt adsz neki a Vívómester miatt (avagy a nő árnyéka a férfiszíven) ami kicsit olyan mint egy neo-western, csak lőfegyver helyett vívótőrrel – és több kifinomultsággal.
1811. Spanyolország 99,9999%-át elfoglalták Napóleon csapatai, Cádiz azonban végtelen nyugalommal beint a császárnak, békésen csücsülve magas kőfalai mögött, és vígan kereskedik a kikötőjén keresztül. A Cádiz ostromából hátralévő kb. másfél évet három főszereplő és a körülöttük kaleidoszkópszerűen kavargó mellékalakok szemén át követheted.
Tizón felügyelő egy sorozatgyilkost hajkurászik, amin nem csak az állása, de saját magába vetett hite is múlik. És bár a felügyelő egy büdös gyökér, aki nyomozásait leginkább bikacsökkel igazítja végső formába, most kénytelen felülemelkedni önmagán. A nyomozás élvezeti értékéből csöppet lefarag, hogy először filozófiai, majd metafizikai síkon zajlik, mire végre nagy nehezen magára talál. De a megszállott vadászat izgalma képes még a végtelenül ellenszenves felügyelőt is valamennyire elfogadhatóvá tenni.
A másik két szereplő cserében jóval szerethetőbb: Pepe Lobo korzár-engedéllyel ellenséges hajókra vadászik. Esetében Pérez-Réverte könyve nyomokban kalandregénnyé változik, de ha bármi romantikus elképzeléseid lennének erről a foglalkozásról, akkor hamar kijózanodsz a kalózkodás hétköznapjai láttán: kész szívás az egész, mondhatom.
Lobo munkaadója, a 19. századi szempontból lassacskán vénlánnyá öregedő Lolita Palma kényszerűségből veszi át apja kereskedőcégének vezetését. E két utóbbi, egymástól társadalmi szempontból elválasztott karakter kölcsönös ellenszenvből induló, majd lassacskán átalakuló kapcsolata a Cádiz ostroma című könyv legnagyobb erénye. Nekem kezdetektől Lolita lett a kedvencem, néha azon kaptam magam, hogy előre lapozgatok, hogy mikor jön már az ő fejezete (mint a régi szép időkben a Trónok harcánál Aryával). Onnantól, hogy a két karakter találkozott, bevallom, letehetetlenül izgalmasnak találtam a történetet.
És bár a könyv jóval inkább történelmi regény, mint krimi vagy románc, az ostrom maga jórészt kizárólag annyiból áll, hogy a szemben álló felek nem túl nagy hatékonysággal ágyúval lövöldöznek egymásra. A lényeg sokkal inkább a hétköznapokon van. Mely hétköznapok leírása V-É-G-TE-L-E-N-Ü-L aprólékos. Könnyen el bírom képzelni, hogy a „kézimunka-szakkör” délutáni összejövetelén zajló, a gyarmati lázongás kereskedelmi és politikai vetületeinek egészen mélyre ható feltárása során a kedves olvasó váratlanul agyfaszt kap és egy tekintélyes darabot kiharap Pérez-Réverte vaskos művéből. Ehhez társul, hogy néhány mellékszereplő teljesen felesleges, semmi igazán lényegeset nem tesznek hozzá a történethez, mint pl. a sóbányász, de a francia tüzérség lőtávolsággal kapcsolatos nehézségei s mintha kissé túl lennének reprezentálva. De durvára ám!
A Cádiz ostromának utolsó száz oldala alatt pedig, talán azért is, mert a végjáték felé haladva egyre baljósabb előérzet kerülget, már végképp úgy érzed, hogy a kevesebb több lett volna.
Értékelés: 7.7/10
Arturo Pérez-Réverte: Cádiz ostroma
Libri Kiadó. 2019. 647 oldal
