Robert McCammon: Egy fiú élete – Könyv – kritika

Hát az már a bevezetőből kiderül, hogy szószátyár irománnyal van dolgod. De ha ez nem riaszt el túlságosan, akkor minden oké, mivel az Egy fiú élete többi része már nem ENNYIRE vészes. (Kivéve a legeslegvégét: a 3 db zárszó azért nem kis teljesítmény.)

A fejezetek mindegyike mint egy-egy kis novella, van amelyik jobban sikerült (darazsak), van amelyik kevésbé (ufós) és a 100. oldal tájékán még mindig csak az expozíciónál tart a történet. Te meg várod, hogy na bumm, mi fog ebből kisülni. Aztán egyszer csak rájössz, hogy semmi különös nem fog. Aztán rájössz arra is, hogy ez nem is akkora hatalmas probléma; az Egy fiú élete nem kíván más lenni, mint csupán egy fiú és egy város élete az előbbinek a szemüvegén át, nagyjából egy éven keresztül az amerikai délen az 1964-es évben. Bár az tutkó, hogy te kész idegroncs lennél, ha mindez a sok minden veled történne egyetlen nyomorult év alatt.

A fejezetek kifejezetten lassacskán gördítik előre a cselekményt, és bár vannak, amelyek teljesen feleslegesnek és túlírtnak érződnek (Lucifer vagy Get around), néha egy egy történés csak jóval később nyer értelmet – vagy lesz kihatása a szereplőkre. Szó, mi szó akad olyan is, ami amellett, hogy felesleges és szószátyár, még eléggé ügyetlen is (Zöld tollas kalap).

Pár alkalommal az is előfordul, hogy a szöveg közhelyes prédikációba bocsátkozik (mindkét álomjelenetben).

Az Egy fiú élete karakterábrázolása viszont, hahó, nagyon ott van, akárki kerül elő a történetben, az teljesen egyedi és emlékezetes, néhány karakter pedig egyenesen POMPÁZATOS, ld. pl. a Démont, a tizenéves szörnyeteget, vagy a Lady-t, Vernont vagy akár a kozmikus lassúságú Mr. Lightfoot-ot, és te KÉPTELEN VAGY LETENNI A KÖNYVET, mert alig várod, hogy újra találkozhass velük. Ritkaság olyan könyvet olvasni, ahol még a legutolsó mellék-karakter is ennyire egyértelműen azonosítható. Ugyancsak ritkaságszámba megy az a kivételesnek tűnő emberismeret is, amelyből előbbiek feltehetően fakadnak – így kapásból Tolsztoj Háború és békéje vagy G. R. R. Martin és a Trónok harca-sorozat jut eszembe, ahol ugyanez megfigyelhető (mondjuk, utóbbi esetében kicsit megnehezíti a helyzetet a több száz izgő-mozgó karakter.)

Robert McCammon könyve leginkább ifjúsági kalandregény, de cseppet sem gyerekes, mert a visszatekintő felnőtt hangján szól, és a sorok között fel-felcsillan a jóindulatú irónia és az érett kori bölcsesség. A szöveget át és átszövi a rejtély, a mély délre jellemző toposzok, mint a rasszizmus, a természetfeletti világ és a vudu. De fellelhetők benne a western és lélektani dráma motívumai is – és ugyebár a krimi, ami keretet ad az egész történetnek, noha ez a része a legvékonyabb, a legunalmasabb és a legkevésbé sikerült… amikor a papagáj megszólal, rögtön ki is találod, hogy hova fog kifutni az egész.

A végtelenül szentimentális (vigyázz, el ne bőgd magad!) és hát mondanom sem kell, bő lére eresztett epilógusban ráadásul McCammon úgy megtaszajtja a szereplők egy részét, hogy azok menten kiesnek saját karakterükből (Gordo, Chile, és a szegény Démon is.)

És ha ennyi hibája van, akkor ez a könyv mégis miért lett ekkora baszom nagy nagy siker?

Talán azért mert az Egy fiú élete nosztalgiával fordul egy olyan kor felé, amikor még meghatározóbb volt a család, hangsúlyosabb az egymás iránt érzett szeretet egyetemes érvénye. Amikor a gyerekek még gyerekek voltak és kint játszottak a szabadban, nem pedig bent ücsörögtek különféle képernyők előtt, míg szép lassan minden műanyaggá nem válik körülöttük. Legelébb is az a hülye agyuk.

7.6/10

Robert McCammon: Egy fiú élete
Fumax Kiadó. 2019. 663 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Stephen King: Később