Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék – Könyv – kritika

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

A svéd kisvárosban, Björnstadtban nincs semmi. Semmi. De SEMMI. Kivéve a hokit. A gazdaság pang, a munkanélküliség nő, egyre többen költöznek el. A város egyetlen megmaradt összetartó ereje a jéghoki. Valamilyen módon mindenkinek köze van hozzá.

De a dicső napoknak már régen vége. Az Amerikából hazatért sportigazgató, Peter Anderson és a juniorok edzője azonban évek alatt szívós munkával létrehozott egy ütőképes csapatot, az őstehetség Kevin Erdahl-lal az élen. A város előtt pedig újra felcsillan a remény.

Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnak című debütáló regényével rögtön világhírűvé vált. Módszere röviden körülbelül ugyanaz, mint Delia Owensé (lásd Ahol a folyami rákok énekelnek). Érzelem minden lehetséges mennyiségben. Plusz még több érzelem. Szerencsére Backman sokkal jobb író, mint az amerikai zoológus. Végig egyenletes színvonalon mozog, és ha nem is bőgöd el magad minden negyedik bekezdés után, mint a mufurc, de jószívű Ove pofátlanul szentimentálisra hangszerelt kalandjai közben, azért cseppet sem árt, ha a biztonság kedvéért bekészítesz magad mellé egy csomag papírzsepit.

Ha megijednél, hogy valami csajos limonádéval van dolgod, még csak ez sem igaz. Backman könyve a hokijáték és a családi élet köré feszítve jár körül olyan örök érvényű témákat, mint a magány, a barátság, az összetartozás vagy az egymás iránti feltétlen szeretet. 

Az Anderson-famíliáról olvasva nyilván akkor érzed át igazán a szeretteidet minden rossztól óvni próbáló, örökös aggodalmat, ha neked magadnak is van gyereked. Mindemellett azt csak remélni tudod, hogy hasonló összhangban élj egy fedél alatt a saját családtagjaiddal, mint az egymástól jócskán különböző, kisebb-nagyobb hibákkal teli, de egymásért feltétel nélkül kiálló Andersonék.

Ugyanekkorát villant Backman sportpszichológia, majd tömegpszichológia terén is. Ha eddig kizárólag a női iszapbirkózás tudta felkelteni a figyelmed, az első mérkőzés közepén akkor is félig-meddig hokiszurkoló lesz belőled. De ne aggódj, nem vagy kivétel, Backman úgy intézte, hogy Björnstadtban mindenkiből szurkoló váljék. Ráadásul ultra.

Kisgyerekek, tinédzserek, szülők, nagyszülők, vesztesek, nagymenők, szerelmesek, magányosok, akik hokisok lesznek, akik hokisok voltak, és akiknek semmi közük a hokihoz – ja, várjál, olyan nincs ebben a könyvben. Ezért is lepődsz meg, amikor a könyv hirtelen vesz egy jelentős félfordulatot, amire jó ideje készít már fel szerző. És ami, lehet, még nagyobbat ütne, ha váratlanul érne.

Backman annyira rafinált regényíró, hogy miután feltétlen hokirajongót csinált belőled, nem sokkal ezt követően eléri, hogy megutáld a játékot. Te pedig legszívesebben megragadnál egy golfütőt, hogy sorban… öö, akarom mondani, megragadnál egy hokiütőt, hogy sorban egymás után jól széjjelcsapd e nyomorult város lakosai nagy részének a fejét.

Hogy képes Backman ilyen könnyedén az ujja köré tekerni?

Rövid, hatásos és első pillantásra mély értelműnek tűnő kijelentésekkel dolgozik, amelyekben sokszor még egy plusz logikai csavart is elrejt. Például:

„Mennyi ideig fognak emlékezni erre? Nem olyan sokáig. Csak örökre.”

Egyszóval a szöveg egyszerű, de hatásos. Röpködnek a közhelyszerű szentenciák, de valahogy nem bánod, egy idő után megszokod, hogy ez van, kérem szépen, ilyen ennek a svéd mukinak a stílusa.

Fredrik Backman úgy ír könyvet egy kisvárosi hokicsapatról, hogy közben szépen, világosan, közérthetően elmagyarázza neked a világ fontos dolgait. De semmi gond, többnyire el is hiszed neki, amit mond.

7,8/10

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Animus Könyvkiadó. 2017. 384 oldal

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét – Könyv – kritika

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét

A tatár származású Guzel Jahina forgatókönyvnek készült kézirata évekig várakozott egy asztalfiókban. A nagymamájától hallott történetek a kulákok 1930-as évekbeli szibériai kitelepítéséről filmért kiáltottak. (Számos nagytotál lehetőségét kínálva a végtelen hómezőkről, erdőségekről, no meg az Angara-folyóról.)

Film ugyan nem lett belőle, de a regény minden elképzelhető díjat besöpört, és több mint 30 nyelvre fordították le. Világsiker.

A könyv első részét (Az ázott csirke) olvasva meg is érted, hogy miért. Ez a kezdő kb. 90 oldal ugyanis csodaszép. Az erőszakos férje és az életét megkeserítő anyósa által sanyargatott Zulejka minden megpróbáltatását az élet megváltoztathatatlan velejárójának tekinti. Emberi jóságát pajzsként hordozva elvisel minden létező elnyomást, amik a paraszti lét, a patriarchális társadalom és a nem kifejezetten nőközpontú iszlám vallás sajátos kombójában érik. Mintha egy varázslatos tündérmesét olvasnál a legkisebb leányról, aki a mese kezdetén, hát nem éppen a legjobb passzban van. De aztán…

De aztán jön a kitelepítés.

De aztán kiderül, hogy Guzel Jahina olyan átkozottul magasra tette a lécet saját maga elé ezzel a pár fejezettel, hogy utána már nem is nagyon bírja újra átugrani.

Zulejka, a munka alapú társadalom tökéletes állampolgára. A belét kidolgozza, mielőtt kitelepítik Szibériába. Utána is a belét kidolgozza. Viszont a munkatáborban, veszi észre ámulva, jóval kevesebb szívatásban van része, mint annak előtte. A melón és azon kívül, hogy neveli a gyermekét, sok egyéb minden nem is történik vele. Kettőt nem nyikkan a könyv hátralévő részében. Zulejka igazából egy tanulatlan parasztasszony, és, mondjuk ki, nem egy túl érdekes személyiség.

Már abból nyilvánvaló ez, hogy a főszereplő villámgyorsan elveszíti nézőpont-karakter jellegét. Noha ez a sztori akkor működhetne igazán, ha végig Zulejka szemszögéből látnank, megtartva, amíg csak lehet, a karakterre jellemző naív bájt.

Ráadásul Zulejka tatársága sem olyan hangsúlyos, mint várnád. A kisebbségi lét jellemzői, a népi élet hétköznapjai, a szóhasználat, hiedelmek mind-mind ellövésre kerülnek már a legeslegeljén.

Így aztán az egyéb kitelepített deklasszált elemek ügyes-bajos és apró-cseprő ügyei kerülnek előtérbe. Majd Zulejka porontya nyiladozó értelmének megnyilvánulásait követheted.

Vagy éppen Ignatovot, a könyv másik főszereplőjét, a „Vörös Horda harcosát”, az egyetlen karaktert a sok helykitöltőnek szánt papírmasé alak mellett, akinél megfigyelhető némi jellemfejődés. Bár Ignatovon meg az nem segít, hogy igazából elég nagy barom.

Most egy pillanatra álljunk meg itt és képzeljük el a két főszereplő között kialakuló mérhetetlen vonzalmat. Nem megy? Nem? Guzel Jahinának sem sikerült teljesen.

A Zulejka kinyitja a szemét című könyvben tulajdonképpen a címe a legjobb. (Ezt Jahina is tudja, több ízben is e mondattal kezd egy-egy fejezetet.) Könyve tipikus láger-regény. Felmondja a kötelezőt, de a kraft hiányzik belőle. Sem a szenvedélyes szerelmet, sem az átélt tragédiákat, – noha vannak dögivel, – nem képes kellően hatásosan átadni. A letelepedés kezdeti zűrzavarát követően jórészt maradnak a szürke hétköznapok.

A nagyszerűen sikerült első négy fejezet szintjét egyetlen későbbi jelenet közelíti csak meg: Lejbe professzor előjövetele a saját magára kényszerített burokból.

De nem rossz azzal sem találkozni, mikor Zulejka erdőbéli csatangolása közben, minő véletlen, egy-két bekezdés erejéig visszaköszönnek Richard Powers gondolatai, a két poszttal ezelőtti Égig érő történetből.

A Zulejka kinyitja a szemét című könyv nem annyira középszerű, hogy abbahagyd, de azért olvasás közben úgy a felétől már folyton azt várod, hogy mielőbb túllegyél rajta.

Mindenki szerencséjére Guzel Jahina, úgy tűnik legalábbis, időközben elvégezhetett egy kreatív írás-tanfolyamot, így következő regénye, A Volga gyermekei már határozottan jobban sikerült.

Ha pedig maradnál a nagy Oroszország + kisebbségi lét + női író vonalon, Narine Abgarjan Égből pottyant három almája jóval erőteljesebb hatással bír, ott tényleg összeszottyadsz egy kicsit a történet végére.

7,4/10

Guzel Jahina: Zulejka kinyitja a szemét
Európa Könyvkiadó. 2017. 512 oldal

Ez is érdekelhet:
Visky András: Kitelepítés

Richard Powers: Égig érő történet – Könyv – kritika

Richard Powers: Égig érő történet

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az Úristen se tudja. Ki írt előbb Jonathan Franzen-könyvet? Maga a megnevezett vagy inkább Richard Powers? És ha egymás mellett ültek az iskolapadban, melyikük másolt a mellette ülőről? Jó kérdés. Nagyjából egy időben születtek, mindketten Illinois-ban, és ha a kis Powers bukott kétszer alsóban, még össze is jöhetett a dolog.

Szóval az Égig érő történet olyan, de az első harmada mindenképpen, mintha Jonathan Franzen írta volna. De kiköpött.

Na jól van, elég Franzenből, aki úgyis túl van értékelve, ha egy könyvét olvastad, hát olvastad az összeset. Ellenben Richard Powers úgy ír Franzen-könyvet, mintha a szereplői önmaguknál sokkal jelentőségteljesebbek lennének. Így aztán nem is vagy képes elengedni ezt a számos fura és szeretetre méltó csodabogarat, akik természetesen mégis csak átlagemberek. A saját magukon túlmutató jelentőségük pedig mind-mind különféle fákkal kapcsolatos.

Hamar kiderül, hogy Richard Powers igazából fákról akart könyvet írni, de a cselekmény úgy túlságosan legyökerezett volna egy helyben, ezért szüksége volt néhány emberszabásúra, akik alattuk lábatlankodnak. (Ki ülteti, ki tanulmányozza, ki az életét köszönheti nekik stb.)

Azonban olyan súllyal vannak jelen a szövegben a fás szárúak, hogy hamarosan nyilvánvalóvá válik az is: a szépirodalmi szöveg csak eszköz, hordozóanyag. A könyv szereplői és olvasói pedig kénytelenek észrevenni a fák mögött az erdőt.

„Ez a fotoszintézis kész csoda… (…) Ez az egész dínom-dánom, ami a földi élet, ennek a varázslatos, észveszejtő trükknek a potyautasa.” – mondja Powers.

A Suzanne Simard-ról mintázott Patricia Westerford pedig ezekkel a szavakkal kezdi a könyvön belüli könyvét A titokzatos erdő-t:

„Te, kedves olvasó, valamint a házad mögötti kertben álló fa közös őstől származtok. Másfél milliárd évvel ezelőtt kettőtök útja szétvált. De még ma, egy ilyen irdatlanul hosszú utazás után is közös bennetek a génjeitek negyede.”

Arról nem is beszélve, amellett hogy a fák beszippantják az általunk kilélegzett szén-dioxidot, még kommunikálnak egymással, mi több kölcsönösen táplálják egymást meg a körülöttük élő fajokat. És még halálukban is a saját közösségüket szolgálják. De komolyan.

Mi meg persze éppen azon vagyunk, hogy lehetőleg minél előbb kivágjuk az összeset. Hé, álljon csak meg a menet egy pillanatra!

Ahogy az fák esetében is van, a könyv legstabilabb része a Gyökérzetre titulált felvezető rész. A számos eltérő életút legtöbbje egy irányba fut. És amikor már éppen elkezdenél azon tűnődni, hogy mégis hány újabb szereplő érkezik még, a főhősök végre összetalálkoznak.

A folytatás érdekes módon nem ugyanilyen magával ragadó. Nem is arról van szó, hogy rossz lenne, inkább csak nehéz überelni a tökéletesre csiszolt novellaszerű életrajzokat. És noha adná magát, hogy a környezetvédelmi mozgalmak magára ébredésének mikéntje számos drámai helyzetet eredményezzen, a könyv mégis erősebb, amikor Powers az erdő ökológiájáról vagy erdőpusztítás hatásairól értekezik. Talán azért, mert már mindenki kezdi a saját bőrén érezni. Vagy ha nem, hát rövidesen fogja.

És ez is a legnagyobb erénye ennek a könyvnek, – azon túl, hogy szépirodalmi szövegnek is kitűnő, – hogy rádöbbent, egy hatalmas, csodálatos valaminek vagy a jelentéktelen részese. A könyvet olvasva pedig egyszerre leszel lelkes, dühös és szomorú.

Miközben egyre ellenállhatatlanabbul tör rád a vágy, hogy magad is minél előbb ültess egy fát valahová, mittomén egy törpefát legalább, vagy ha mást nem is, egy bonszájt az ablakpárkányra.

Read more

Winston Graham: Demelza – Könyv – kritika

Winston Graham: Demelza

A Poldark-család történelmi családregény-sorozatot már csak amiatt sem lehet egykönnyen betuszkolni a romantikus regények kategóriájába (ami az Arany Pöttyös Könyvek címke láttán töltheti el gyanakvással az egyszeri olvasót) mert az előző rész felénél simán lekörözte amazokat azzal, hogy a két főhős összeházasodott. A cselédsorból kiemelkedő céltudatos Demelza és karakán férjura, Poldark százados megpróbáltatásainak a 18. század végi festői Cornwall szolgál díszletül. De nem csak úgy lazán odakenve, mint mondjuk, a Bridgerton-család akármelyik részében (lásd A vikomt, aki engem szeretett).

Igaz, a sorsfordító történelmi események hírei éppen csak szórványosan érik el a Cornwallt, de azért György király vagy az ifjú Pitt miniszterelnök neve is elhangzik párszor (ha máshol nem is, hát a Fekete Viperában találkozhattál utóbbival) és Franciaországból is egyre baljósabb hírek szállingóznak.

Azonban a könyv cselekményének helyszíne mindössze egyetlen járás: a házaspár namparai tanyaháza körüli falvak és bányásztelepülések, no meg esetenként a megyeszékhely, Truro, Cornwall jelenleg is egyetlen nagyobb városa.

A borítón beharangozott drámai fejlemények

„Vajon meg lehet óvni a szerelmet, ha a világ el akarja pusztítani?”

teljes mértékben eltúlzottak, hiszen semmi olyasmi nem történik a könyvben – sem szerelmi sem egyéb más téren – ami nem eshetett volna meg bárkivel akkoriban a kor társadalmi, gazdasági vagy egészségügyi körülményei között.

A romantikus bonyodalmakra bőséges nyálelválasztással rákészülő olvasók így meglepődve találhatják szemközt magukat a RÉZBÁNYÁSZATTAL.

(A réz ára folyamatosan esik. A bányászok nyomorognak.)

Ross Poldark társadalmi érzékenysége egy cseppet sem csitult az előző rész óta, ráadásul rézfeldolgozó vállalkozásba kezd bányatulajdonos üzlettársaival, hogy csökkentsék a veszteségeiket, újabb összetűzésekre adva okot ezzel a HMCS-kkel.

A könyv fő témája mellett szerepet kapnak a Martin, Daniel és Carter bányászcsaládok különböző tagjai is. De most nem csak úgy a levegőben lógva, mint az előző rész esetében. A mellékszálakat sikerült szervesebben a Poldark-család tagjai köré fűzni. Ross vagy Demelza valahogy mindig kapcsolatba kerül a jelentősebb eseményekkel.

Demelza, – aki csakúgy mint az sorozatindító kötet esetében a könyv legszerethetőbb szereplője – jóval tevékenyebben vesz részt a könyv fordulatainak alakításában, mióta úrinő lett belőle. A felsőbb körökbe való beilleszkedése pedig, ha nem is teljesen zökkenőmentes, de azért szépen halad.

Azért a romantikára áhítozók sem maradnak teljesen üres kézzel. Bár a Poldark-házaspár családi élete ugyanúgy nélkülözi a csöpögős érzelmességet, mint Blamey kapitány és Verity nehezen révbe érni akaró kapcsolata, azért mindkét párosért lehet izgulni. Főleg Verity jövőbeni boldogsága esetében jogos az aggódalom, hiszen még az is előfordulhat, hogy szíve választottja, Blamey kapitány, a sorozat One Punch Man-je (egy feleség = egy ütés) egy igazi büdös tahó.

Aki olvasta annak idején kötelező olvasmányként a Kincskereső Kisködmönt, az tudja, hogy mivel járt a torokgyík akkoriban, mikor aszpirin helyett még rutinszerűen érvágást szoktak elrendelni az orvosok. Aki nem tudja, annak álljon itt kedvelt rovatunk, a könyv legszebb mondata(i):

„A gyertya füstölt, az éjjeliszekrényre csöpögött, és a kandallópárkányról Szűz Mária festett szobrocskája bólogatott rá. Hogy még cudarabb legyen a helyzete, nem tudott nyelni, mert madzagot csomóztak a torkára; és Valaki várakozott a könyvtárszoba ajtaja mögött, várta, hogy ő elaludjon, a gyertya kihunyjon, hogy aztán a sötétben besettenkedjen, és szorosra húzza a madzagot.”

A Poldark-család második kötete az előzményénél is jobban sikerült, egyenletes színvonalú írásmű. A folytatásban az első kb. 50 oldal kivételével takarékra kerülnek a hosszadalmas leírások is. A cselekmény kidolgozottabb, még váratlan fordulatokban is lesz részed (amikor Francis rádöbben, hogy soha semmi nincs ingyen, az tényleg nagyon ügyes húzás; de a százados úr kártyapartija közben is jól felhúzhatod az agyad).

És noha igazából semmi hatalmas horderejű dolog nem történik a második kötetben, csak zajlik a kb. 230 évvel ezelőtti Nampara környéki élet, te mégis alig várod, hogy belevessed magad a folytatásba.

8,2/10

Winston Graham: Demelza (Poldark-család 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 567 oldal

Szabó Magda: Az ajtó – Könyv – kritika

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magda és házvezetőnője, Szeredás Emerenc húsz éven átívelő közös története, figyelj csak, kriminek indul, ráadásul egy durva flash forwarddal: Szabó Magda elárulja, hogy ő tette el láb alól az Emerencet.

Egy teljes könyv áll előtted, ami szép lassan megerősít abban a vélekedésben, hogy abszolút érthető okokból. De persze a lényeg mégsem ilyen egyszerű.

Emerenc egy ízben kifejti erősen hüledező munkaadójának, hogy szerinte aki távozni kíván ebből a világból, azt hagyni kell elmenni. S nem hogy akadályozni nem kellene ebben, hanem még segíteni is. Emerenc természetesen mindezt halálosan komolyan gondolja. Hitvallását tevőlegesen is gyakorolja.

Másfelől ott van az is, hogy ha megfeszülsz, akkor sem tudsz segíteni azon, aki nem hagyja…

A könyv persze nem krimi, dehogyis. Szépirodalom, mégpedig egy ereje teljében lévő alkotó munkája. Ha nem lennének a szövegből néhol kispórolt kötőszavak, hibát se nagyon lehetne benne találni. Leszámítva persze a férj, Szobotka Tibor könyv végi erőltetett és művi monológját.

Ha olvastad az Ex librist, és bánkódtál, hogy Szabó Magdának már nem volt lehetősége folytatni élettörténetét a gyermekkorát követő eseményekkel, akkor ez a könyv némiképp kárpótol. Tele van ugyanis önéletrajzi vonatkozásokkal. Ezenfelül Szabó Magda éppen akkora elfogulatlan önismerettel ír saját magáról, mintha, mondjuk, Bohumil Hrabaltól olvasnád a Házimurikat. Az öntörvényű Emerenc – saját „egyszemélyes birodalmának egyetlen lakója” – erre pompásan rásegít, amikor minden egyes vélt vagy valós hibájával kíméletlenül szembesíti munkaadóját.

Az ajtó sokkal inkább Emerenc regénye, mint Szabó Magdáé. És ha a könyv nem is bűnügyi regény, nyomozás mégis van benne. Emerenc múltja számtalan titkot rejt, évtizedekre rúgó elfoglaltságot biztosítva minden utána kíváncsiskodónak.

Élete hol borzadályos népballadára, hol görög sorstragédiára rímel, maga Emerenc pedig ókori eposzok elemi erejű és indulatú, (majdnem) mindent lebíró hőseként lép eléd. Miközben a regény voltaképpen csak egy széplélek, nagyon kevéssé gyakorlatias írónő és egy mogorva öregasszony két évtizednyi, nagyon-nagyon lassan bizalmasabbá váló kapcsolatának krónikája. Akik apránként családtaggá válnak egymás számára.

Családtaggá, akiket ugyebár nem nagyon választhatsz meg magadnak… Jó példa erre az én recsegő hangú, láncdohányos, folyton-folyvást elégedetlenkedő Manci nénikém… Nem tudsz velük mit csinálni, kénytelen vagy olyannak elfogadni őket, amilyenek, és kész.

Azonban, ha mögé nézünk a dolgoknak, leegyszerűsíthetjük az egész történetet arra is, hogy Szabó Magda & Szobotka Tibor ügyesen megalkudtak magukkal és a saját kényelmükért cserében elviselték egy elviselhetetlen személyiség összes hóbortját. Hiszen a fene nagy szeretetre nagyon kevés példát olvashatsz, inkább csak bemondásra vagy kénytelen elhinni. Annál inkább találkozol az ellenkezőjével, mikor is ők ketten, – vagyis pontosabban, amikor Emerenc – szanaszét szívatja a másikat. Ezt a teóriát erősíti Szabó Magda állandóan visszatérő, kényszeres mentegetőzése is: „Én akartam, de hát ezért nem, meg azért nem…”; „Akkor éppen sehogy se nem értem rá…”; „Speciel pont rohannom kellett a TV-be… vagy, izé, Görögbe.. ” És egy nagyon gyanakvó olvasó simán feltételezheti még azt is, hogy a szerző és az öreglány talán nem is voltak akkora hatalmas puszipajtások, mint ahogy ez e sorokból első látásra kiviláglik. Ellenben Szeredás Emerenc könyv alapanyagnak annál jobban megfelelhetett…

7.8/10

Szabó Magda: Az ajtó
Európa Könyvkiadó. 2013. 261 oldal

A mű a Digitális Irodalmi Akadémia weboldalán hozzáférhető.

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek – Könyv – kritika

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Delia Owens zoológus több dokumentum-regény elkövetése után hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül váltott szépirodalomra. Könyve letarolta a sikerlistákat és minimum 39 nyelvre lefordították.

Delia Owens le sem tagadhatná, hogy természettudós. Írását áthatja a táj, az észak-karolinai lápvidék alapos ismerete és végtelen tisztelete. Szóval semmiképpen se lepődj meg az esetenként felbukkanó természet-leírásokon vagy zoológiai fejtegetéseken. Szerencsére, azon túl, hogy emezek sosincsenek túlzásba víve, a könyv színvonalán is sokat emelnek. Ami kb. a romantikus regényeknél eggyel magasabb kategória és a szépirodalom között található valahol félúton.

A könyv nagy szerencséje, hogy a felütéssel simán megfogja az olvasóját: A lápvidéki kunyhóban magára maradó pöttöm kislányt képtelenség kettesben hagynod részeges, semmirekellő apjával. Akit összehozott már a rossz sora alkoholistával, az szomorúan konstatálja a jelenetek hitelességét, majd elismerően biccent a szépirodalmi szintű írás láttán – amibe csak néha, nagy ritkán csúszik be egy-egy mély értelműnek szánt frázis.

A szöveg ereje egészen addig kitart, amíg Kya fel nem cseperedik. A számos szívmelengető jelenet sem ront a minőségen. Egy gyerekszereplő küzdelme az életben maradásért és a társadalomba való beilleszkedésért teljesen jogosan vár el az érzékenyebb lelkületű olvasótól némi meghatódást.

Azonban Tate (és a szerelem) színre lépésével a lendület megtörik. Ami addig szép és választékos volt, az apránként kilúgozódik a szövegből. A könyv monotonná válik, az eseményeket mintha csak ledarálná a szerző. A társadalmi kitaszítottsággal indító, örök érvényűek szánhatott történettel is a lehető legrosszabb történik: szokványos melankolikus szerelmi történetté válik. Amilyent már ezerszer láttál: szeret, nem szeret, satöbbi.

Írás közben feltehetőleg a szerző is felismerte, hogy ez így kevés lesz az üdvösséghez, ezért beleapplikált könyvébe még egy rejtélyes gyilkosságot is. Amivel tovább rontott a helyzeten. A párhuzamos szálon folyó nyomozgatás olyan, mintha egy unalmasabb krimi-sorozatot néznél a délutáni műsorsávból. És mindig előre tudnád, mi fog történni. Vagy ha nem tudnád, akkor se érdekelne túlzottan.

Kya karakterépítése során is akadnak furcsaságok. A fiatal nő előbb (számos emlékkönyvbe illő vers elhangzásával) műértő költészetkedvelővé, majd amatőr természetbúvárrá fejleszti magát a posványban, és nem átall randevú közben ritka kagylófélék latin neveivel dobálózni. Miközben továbbra is csupasz lábbal dagasztja az iszapot. Csuda, hogy díszdoktori címet nem szerez ott a lápi pócok között.

A párbeszédek a könyv előrehaladtával helyenként egészen az amatőr színvonalig képesek süllyedni. A folyami rákok című könyv így néhol egyszerre lesz együgyű és hatásvadász. A felhevült udvarló, Chase pedig nem csak a sodrából, hanem a karakteréből is kilép, erőszakosan terelve a cselekményt a szerző által kifundált iszapos mederbe.

A történet utolsó harmada végérvényesen elhagyja addigi kereteit és tárgyalótermi drámába vált. Ha eltekintesz attól az apróságtól, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem létezne épelméjű ügyész, aki eme nyomozati anyag láttán vádat emelne, a per, a maga egyszerű módján nem nélkülözi az izgalmakat. Bármennyire nem is passzol szervesen az addigi cselekményhez, azért érdekesebb, mint Kya lagymatag szerelmi élete.

A Lápi Lány történetének vége magától értetődően szemérmetlenül érzelmesre és meghatóra lett hangszerelve. Az érzelmesség egyébként az egész mű legmarkánsabb jellemzője. A szerző ezen a téren nem igazán tud hibázni. Az egyre laposabbá váló íráson is képesek átsegíteni a megindító és szívhez szóló jelenetek. Már ha vevő vagy az ilyesmire. Vagy ha punci vagy. (Amúgy, ha nem zavar, hogy folyton megríkatnak, akkor Fredrik Backman a te embered: lásd Mi vagyunk a medvék. Ráadásul Backman sokkal jobb író mint Owens.)

A kis folyami rákok zengő énekére azonban sajnos hiába vársz, azok inkább csak hamiskásan nyöszörögnek. Ha egészen közel hajolsz hozzájuk, azt is ki tudod venni, mit nyekeregnek. Ezt, ni: „Kihagyott ziccer, trallala. Did-a-csik?*”

6.9/10

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Libri Kiadó. 2019. 427 oldal

* Did-a-csik Elegáns utalás Stephen King A hármak elhívatása (Setét Torony 2.) c. könyvére

Guzel Jahina: A Volga gyermekei – Könyv – kritika

Guzel Jahina: A Volga gyermekei

A 18. században németek tízezrei települtek át Oroszországba Nagy Katalin cárnő felhívására. Megőrizték nyelvüket, identitásukat, minden szép és jó volt. Aztán jött a Nagy Októberi. A többit el lehet képzelni.

Guzel Jahina számos díjjal elismert első könyvét, a Zulejka kinyitja a szemét-ET 33 nyelvre fordították le, szerzője világhírűvé vált. Stílusát García Marquez mágikus realizmusához hasonlítják. Míg azonban a kolumbiai szerző kis faluján, Macondón 100 év alatt áthömpölyög egy teljes kontinens több évszázados történelme, addig Jahina második regényének főhőse, Bach Schulmeister csupán a Volga túlpartjáról, a biztos távolból figyeli Gnadenthalt.

A Száz év magány Buendía-családjának tagjai történelemformáló alakok, de legalábbis nagy formátumú személyiségek. Bach Schulmeisternek köze nincs az eseményekhez. És mindamellett egy egyebugya alak.

Egy gügye. Egy tökfilkó. Egy mesüge. Egy életképtelen mamlasz. Te meg feszengve figyeled, ahogy előbb egy, majd később még egy ember életét vágja tönkre sikeresen. Egy mentsége akad mindössze, a saját kis mikrokozmoszán kívül még rosszabbul mennek a dolgok. Előbb a polgárháború zajlik, aztán a kolhozosítás.

A mágikus realizmus mint olyan éppen csak pár oldalra teszi tiszteletét a szövegben, de a koncepció hamar erejét veszti, főképp Jahina teljesen elfuserált főhőse miatt. Hogy a Bach tanító által fabrikált mesék bármilyen hatással volnának Gnadenthalra? Hahaha! Nincs az az Isten!

Bach örök kívülálló. A falusiak, akikről hamar kiderül, hogy jóravaló és dolgos, de amúgy faék egyszerűségű népek, levegőnek nézik. Ő maga pedig jobbára csak mint éjjeli tolvaj lopózik be Gnadenthalba. Így aztán az olvasó meglehetősen nehezen bír kötődést kialakítani úgy en bloch a Volga-menti németek szovjet köztársaságával. A gonosz ördögfattya által uralt birodalom zivatarai mintha csak valahol a távoli messzeségben dörögnének.

Az alapbeállításon mindentől rettegő Bach eldolgozgat a tanyáján, almát termeszt, halat fog, megreparál ezt-azt, és majomszeretettel csüng lakótársain. De mivel a főszereplő hosszabb időre soha nem lép ki ebből a szűk környezetből, A Volga gyermekei nem igazán tud általános érvényűvé válni. Az időből kiragadott Bach-család és a szovjet történelem acélszürke gőzmozdonya két teljesen külön pályán haladnak.

Ha már a gonosz ördögfattyánál tartunk: egy eléggé nehezen értelmezhető döntés hatására maga a Gazda, Sztálin elvtárs is tiszteletét teszi a regény lapjain, több ízben, teljesen váratlanul, a cselekmény szövetéből kiragadott különálló fejezetekben: Várja, hogy Lenin elvtárs kipurcanjon végre. Biliárdozik. Halakat etet. Aztán kutyákat etet a korábban etetett halakkal. Vagy éppen repülőgépre száll és beflessel. Úgy ám, repcsizés közben a köztudottan rideg, gunyoros Sztálin karakteridegennek tűnő módon még képzelegni is elkezd.

Mindent összevetve lehetséges lenne, hogy Guzel Jahina előző könyve sikerrecepjét gyártotta le újra, némi módosítással? (Kisebbségi népcsoport & a kommunizmus találkozása a boncasztalon?)

Könnyedén.

Azonban mindebből nem sülne ki semmi jó, ha Jahina nem lenne átkozottul ügyes tollú író. De az. Nagyon szép, szemet gyönyörködtető prózát ír, sűrű szövésű, gazdagon díszített mondatokkal, amelyek mégis könnyedén lecsusszannak az egyszeri olvasó torkán.

Az egységes stílusú írás egy ízben lép ki medréből (atyaisten, mennyi képzavar van ebben a posztban!), amikor új szereplő bukkan fel Bach tanyáján, Vászka, a csavargó kisfiú. Te meg már előre dörzsölöd a tenyeredet, na, majd jól elbassza ennek is az életét csórikám. De ekkor csuda történik, a regény átvált szentimentálisba (női író, hoppá), egy kis szeretetteljes irónia is kerül a sorok közé, te meg azt veszed észre, hogy meghatódsz.

A szerző, aki saját dolgát nehezítette meg azzal, hogy egy tartalmilag ennyire féloldalasra dőlt könyvet írt, másfelől van annyira rátermett, hogy ebből a helyzetből is kihozza a maximumot. A nyamvadék, sükebóka Bach tanítót, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült kicsit is rokonszenvessé tenni. Viszont lakótársai, az éteri Clara, az életteli Antje és a vásott Vászka sorsa folyamatos féltő aggodalmaskodásra készteti az olvasót.

A letűnt kor, a hétköznapi paraszti életforma végtelenül aprólékos megjelenítése sem tűnik kapásból a legberántósabb témának. Jahina magával ragadó előadásmódja azonban ezen a problémán is átsegít. És ha a hétköznapi és a történelmi nem is ér össze sikeresen, legfeljebb egy-egy momentum erejéig – emiatt marad a könyv végi epilógus is teljesen hatástalan – összességében mégiscsak egy egészen jó, és határozottan egyedi írásművet olvashattunk.

7.8/10

Guzel Jahina: A Volga gyermekei
Helikon Kiadó. 2020. 434 oldal

Ez is érdekelhet:
Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé

—-

Hova máshova, ha nem ide dukálna a blogon lassan hagyománnyá váló ruszkis vicc rovat:

Read more
1 3 4 5 6 7