Jacob Störr, a derék hollandus hajóskapitány rengeteg mindent összezabált életében – nem vicc, tényleg így indul a sztori – nem csoda, hogy bekrepál a gyomra. Egy jótanács hatására főhősünk panaszait nősüléssel kívánja orvosolni. Ez sem vicc. Pláne, hogy be is jön nála. Aztán persze az emésztése helyett egyéb gondjai támadnak. Az asszonnyal természetesen. (Lehet, hogy jobban járt volna egy kis szódabikarbónával? Egyértelműen.)

Füst Milán 1942-ben ízig-vérig kozmopolita regényt írt. Első látásra. Störr számos világvárosban megfordul az asszonnyal a nyakában, de a helyszín annyira nem is lényeges. Regénye simán játszódhatna Pesten. Magyar szereplők azonban elvétve akadnak, leginkább csak említés szintjén. Amik lényegesek, azok a kapitánynak a felesége körül forgó gondolatai, melyek mint a méhecskék döngicsélnek a fejében, megállás nélkül. És szép lassan az agyára mennek.

A könyv felvezetése a kapitány ifjúkori románcaival csalóka módon vetíti előre egy élvezetes, könnyedén ironikus olvasmány lehetőségét. Pont a kellő mértékben régies ahhoz, hogy egyedi legyen, de azért nem avíttas. Pont megfelelő iramú, nem tökörészik a lényegtelen részleteken… khm… Aztán nem sokkal később mégis úgy érzed, mintha egy házassági tanácsadó előtti csapongó monológ 408 oldalas átiratát olvasnád.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – tartotta a tudós filozófus. A kapitány azonban mégis belelép. Kábé tizenkétszer.

Te már az 50. oldalon pontosan tudod, hogy mi a pálya: a kapitány képtelen lekezelni törékeny, szertelen, enyhén boltkóros asszonykáját. Mert egész egyszerűen rosszul választott. Őhozzá egy pirospozsgás, tenyeres-talpas nőszemély illene, bajor népviseletben. Mivel a kapitány egy műveletlen, merev, a felesége széptevőit fizikai fölényével elrettentő őstulok. Egy boldogságra gyárilag alkalmatlan hollandus. De nem ez a fő baj vele. Nem is az, hogy egy állandóan féltékenykedő barom. Még csak nem is folyamatos, sehová sem tartó, céltalan tépelődése.

Hanem az, hogy be nem áll a pofája.

És lehetetlen kedvelni egy megállás nélkül ennyit összelocsogó alakot (Cooper százados 80 évvel korábbi hű előképét), aki neje egyetlen gyanús csuklását képes 4 hosszú oldalon keresztül elemezgetni.

Aki, mint egy rossz házasságban szokás (igen, igen), szüntelenül ugyanazokon a témákon lovagol, és nem ért semmit. Nem tanul semmiből.

Störr kapitány játszmái talán működnének egy kabarétréfában, ahol, mint tudjuk, nagy szerepe van az ismétléseknek, de egy vaskos regényben folyton ugyanazokat a monoton köröket futni… hát, előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az olvasó elkezdi tőle a saját arcát karmolászni.

E téma jó esetben maximum egy kisregényt érdemelt volna. De nem elég, hogy a kapitány folyton folyvást visszakeveredik ugyanoda, mint valami ütődött, Füst Milán ráadásul úgy nyújtja a jeleneteket, mint a rétestésztát. A tűzesetnél már egyenesen a hajadat tépkeded, pedig az még jócskán a mű eleje.

A regény szerkezete sem stimmel. A fő téma mellé („biztos megcsal ez a cemende”) ugyanis minduntalan beúsznak a mellékvágányról a kapitány ugyancsak értelmetlenül elnyújtott ügyei holmi nőcskékkel, – és innentől immár azt sem mondhatod, hogy szegény, derék Störr, hogy megjárta. Mert a kapitánynak ezután már csak jogos felhánytorgatnivalója sem marad. Innentől az egész süket duma.

Azaz csak félig-meddig. Mivel a kapitány egyszerűen KÉPTELEN befűzni a csajokat. Ez nyilván ugyanazt a írói célt szolgálja, mint Lizzy hűtlenségének (most akkor tényleg megcsal?, vagy mégse?, vagy mégis igen?) állandó lebegtetése: Hogy minél tovább lehessen húzni ezt a nyomorult könyvet. És Füst ebből a szempontból sikerrel jár. A második részben Miss Bordennel együtt már a végtelen unalom köszönt be regénye lapjaira. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Mint valami rózsaszín leányregényben. A kapitány meg botcsinálta Casanovaként futja – ugyanúgy mint a feleségével – végeérhetetlen, állandóan ismétlődő köreit.

És ha azt gondolnád, egye fene, legalább elszórakozol a malacságokon, ha már Störr úgyis különféle csajszikkal hetyeg, ebben sincs szerencséd. Füst Milán regénye a két háború közötti végtelenül szemérmes kor terméke. Holmi lépesmézekre meg hevülő tüzekre esik célozgatás MINDÖSSZE.

Pedig oly egyszerű lenne a megoldás a kapitány bajaira. Az asszony egyértelműen megmondja neki, hogy legyen egy kicsit lazább. George Sanders haverja építő jellegű tanácsa pedig, hogy ne agyaljon annyit feleslegesen. Mind hiába.

A hülye kapitány csak nagyon-nagyon sokára kezdi kapizsgálni a dolgot. Te már jóval előbb képben vagy mindennel: A beteges féltékenység baromság. A másik ember meg, lett légyen az a saját hitvesed, kiismerhetetlen. Örök titok és rejtély. Érdemes ebbe belebolondulni? (Döntse el mindenki saját maga.)

Azt állítottam volna feljebb, hogy kisregény? Erre egy novella is elég lett volna, bakker. Csóri Füst Milán meg 7 évig gyúrta ezt a zavaros, szétfolyó, önismétlő szövegmasszát, napi 10 órában. Nemere István ugyanezt legyártotta volna 3 hét alatt kb. ugyanezen a színvonalon. (Ld. Csák Máté.)

„A feleségem története 1942-ben kedvezőtlen kritikákat kapott, sem az irodalom akkori hivatásos értői, sem közeli barátai nem értették-érezték meg hatalmas jelentőségét és szépségét.” /Wikipédia/

És én se nagyon érzem.

Talán az egy Enyedi Ildikó lehet a kivétel.

5.5/10

Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései.
Fekete Sas Kiadó. 2017. 408 oldal