Fredrik Backman: Egymás ellen – Könyv – kritika
Milyen város már ez a Björnstadt, odasüss? Olyan, mintha minden lakosa fociultra lenne. Csak foci helyett jéghokival. A szomszéd város pedig, Hed, nahát, dettó ugyanilyen. B-közép az összes, aki csak él ott és mozog. Milyen szerencse, hogy pont egymás mellé kerültek a térképen.
A Björnstadt-trilógia előző részében (Mi vagyunk a medvék) sok mindent megtudtál arról, hogyan hathat egy város lakóira, ha az egyik, félistenként tisztelt jéghokisuk nemi erőszakot követ el. El se akarják hinni. Mármint az áldozatnak… A bűntény mégis fejre állítja az egész csapat és az egész város életét.
Az Egymás ellen ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbahagyta. Továbbgördül az összes főbb szereplő személyes sorsa, a sportigazgató, a korábbi hokisztár Peter Andersoné és annak családjáé, a csapat meghatározó játékosaié, de még a szurkolók kemény magját alkotó Maggal is jobban összebarátkozol. (Igazából nem rossz srácok, na – mondja Backman – még ha néha lezúznak is pár arcot.)
Azonban a korábbi kötettel ellentétben, amely a nemi erőszak és az általa vert hullámok köré szerveződött, most nincs ilyen összekötő kapocs. Inkább csak személyes sorsok vannak. És sportpszichológia. Dögivel.
Ez utóbbi területen Backman újból megismétli az előzőleg már sikerrel előadott mutatványt: mi van, ha emberek annyira belehülyülnek a csapatukba, hogy képesek erőszak elkövetésére? És egyáltalán hol van a határ?
Nyugalom! Nyugalom! Körülbelül ugyanott, ahol a Mi vagyunk a medvékben. Backman ügyel rá, hogy azt azért senki se nagyon lépje át. Így aztán az Egymás ellen nem is tudja meghaladni az előzménykötetét.
Hogy hatásos-e mégis e könyv? Az. Backman ügyesen forgatja a szavakat. De a trilógia második része ettől még mégiscsak ugyanaz mint az első. Csak pepitában. (Meg néha szivárványszínűben.)
Az Egymás ellenben minden kijelentésnek és tettnek önmagánál nagyobb jelentősége van. Folyton nagy szavakat használ. Az emberek hibákat követnek el, de többnyire be is látják. Képesek bocsánatot kérni és megbocsátani. És néha tinédzserek olyan éretten viselkednek, ahogy tinédzserek sohasem. (Ők is képesek bocsánatot kérni és megbocsátani.) Ráadásul mindig megmondják a tutit azoknak, akik éppen valami baromságot követtek el, és amazok, ahelyett hogy elküldenék a másikat a jó édes anyjába, ahogy a való életben szokás, mindig hallgatnak a jó szóra. Ja, és mindig minden gyökér megjavul a végére. (Vagy legalábbis a javulás jegyeit mutatja.)
Ezért is olyan jó érzés olvasni Backman könyveit.
A simlis kis trükkök, annak ellenére, hogy tudod róluk, azok, mégis hatnak, a fene egye meg. Amikor már azt gondolod, hogy kiismerted mindet, akkor az a szemét disznó (Fredrik Backman) jön és újra megcsinálja. És érzed, hogy újra elszorul a torkod és megint könnybe lábad a szemed. Igen, igen neked. Rólad beszélek. Én azért nem bőgtem el magam. Hógyisne. Még csak az kéne.
Ezért is felüdülés, hogy maga a nagy Machiavelli is feltűnik Björnstadtban a sok jóravaló jéghokibuzi között. Igaz, Richard Theo álnéven.
Ha azonban már körülbelül harmadszorra vernek át azzal, hogy most milyen hatalmas nagy baj fog érni valakit, de közben nem is őt éri, nem is úgy, és nem is akkora hatalmas, onnantól már nem veszed teljesen komolyan a szerzőt.
Amikor pedig egy jó ember, de egy tényleg igazán jó ember tesz kapásból valami állati nagy szemétséget, akkor azt mondod, ez már tényleg faszság… de a szerző részéről. Ez csak azért történhetett, hogy tovább bonyolódjon a cselekmény. Viszont itt már egészen határozottan tudod, hogy az Egymás ellen nem ér fel a Mi vagyunk a medvékhez.
Jó könyv, persze, sőt Backman – az érzelmi manipuláció nagymestere – méltán arat műveivel világra szóló sikereket. De attól trilógiája második része még a kifáradás számos jelét produkálja. Mintha Backman nem is azért írta volna, hogy elmondjon/folytasson egy történet, hanem hogy inkább jól behúzzon a csőbe, egymás után, ahányszor csak képes rá.
7.7/10
Fredrik Backman: Egymás ellen (Björnstadt-trilógia 2.)
Centrál Kiadói Csoport. 2020. 415 oldal
