Margaret Mitchell 1936-ban megjelent első és egyetlen regénye, az Elfújta a szél minden idők legismertebb romantikus regényének számít. Scarlett O’Hara pedig, a regény főszereplője, minden idők legismertebb romantikus főhősnőjének. Nagy lehet hát az egyszeri olvasó meglepetése, lassacskán haladva előre a két monumentális kötetben, amikor egyszer csak világossá válik számára, hogy az Elfújta a szél sokkal inkább egy női szempontból megírt történelmi regény, mintsem a szokásos, érzelmekkel teli nyári olvasmány.

Gerald O’Harának, a vállalkozó szellemű szerencsevadásznak ír vehemenciával megáldott legidősebb leánya már a kezdetektől meghökkenti a tökéletes hősnőre vágyakozó olvasót: Scarlett indulatos, akaratos, hiú, szeszélyes, makacs, önző, KIÁLLHATATLAN, ráadásul kirívóan műveletlen és tudatlan is. 

Innen szép nyerni, gondolhatja az olvasó, ám esetünkben ebben is téved: Scarlett egy fikarcnyit sem változik a nagyjából 1200 oldal alatt. Margaret Mitchell viszont ilyen tetemes hátrányból indulva is írt egy nagyszerű, örökérvényű könyvet a régi Dél porba hullásáról, a reménytelen szerelemről és a nők összetartó erejéről.

Az Elfújta a szél mostanában rendesen kapja az ívet, amiért igaztalan nosztalgiával fordul a rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia és annak életmódja felé. Ebben természetesen van igazság. Azonban az ilyesfajta könyvekkel általában az a helyzet, hogy egy adott kor hozzáállását tükrözik. Nem feltétlenül érdemes a jelenben számon kérni rajtuk egy majdnem 100 évvel ezelőtti felfogást. (Még ha be is csúszott jó néhány, mai szemmel egészen ízléstelen mondat.) Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott előnyére azóta. És persze bármikor el lehet olvasni mellé kiegyenlítésként a Tamás bátya kunyhóját vagy Alex Haley Gyökerek-jét. Mindent összevetve Mitchell regénye összességében nagyon jól öregedett.

Az amerikai polgárháború végigsöpör a Délen, és az első modern hadvezérnek tartott Sherman tábornok a „felperzselt föld” réges-régi taktikájával kényszeríti térdre Georgia államot és a vasúti központként megnőtt jelentőségű Atlantát. A férfiak nagy része elesett a harcokban, akik mégis hazakerülnek, nagyrészt nyomorékok vagy nem találják a helyüket a fejére fordult világban.

Ilyenkor érkezik el a nők ideje. Scarlett O’Hara vállára kerül a teher, hogy az apjától örökölt szívóssággal és kitartással megmentse magát és családját az éhhaláltól, majd pedig megteremtse a további boldogulásukat.

Margaret Mitchell 1926-ban vetette papírra az Elfújta a szél első fejezetét és bizton állítható, hogy járatlan úton haladt előre. Scarletthez fogható hasonlóan erős női karakterrel azóta is csak kivételes szerencsével találkozni irodalmi művekben. Az 1860-as évek férfiközpontú társadalmában Scarlett O’Hara elszabadult hajóágyúként viselkedik. Felrúg társadalmi normákat, szokásokat és erkölcsi szabályokat egyaránt. Ha a túlélés a cél. És akkor is, ha nem. És közben persze kenterbe veri az összes férfit. Azaz egyetlen egyetlen egyet kivéve.

Rhett Butler kapitánnyal Mitchell a dörzsölt, cinikus, ám ha kell, mégis páratlan nagylelkűségre képes rosszfiú archetípusát alkotta meg. Butler ugyanaz férfiban, mint Scarlett nőben. Éli az életét és magasról tesz bármiféle elvárásra. A merev konvenciók által irányított Georgia állam pedig fortyog dühében. 

Butler arrogáns viselkedése mintha csak azt akarná jelképezi, hogy ő az egyetlen józan, felnőtt gondolkodású személy saját begyöpösödött társadalmi osztályában. Így aztán nem csoda, hogy fensőbbsége állandó lenéző türelmetlenséggel párosul.

Scarlett ezzel ellentétben – ahogy a csajok általában – csak jól akarja érezni magát.

Lehet kárhoztatni Margaret Mitchell-t mindenfajta nosztalgiáért és múltba révedezésért, ha azonban Butler kapitány vagy Ashley Wilkes – azaz a könyv két legértelmesebb karaktere – véleményt nyilvánít, akkor kitűnik, hogy mindketten már a kezdetektől teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy a déli államok – az ilyenkor szokásos esztelen kardcsörtetés és patetikus hazafiaskodás kíséretében – egyenesen a vesztükbe rohannak.

Az Elfújta a szél – míg a háttérben lezajlik egy háború, összeomlik majd a romokon újra sarjad egy civilizáció – a reménytelen szerelem regénye is. Margaret Mitchell nagyon jól tudja, hogy kinek kit KELLENE szeretnie. Ebből nem is csinál titkot. Sőt a szádba is rágja. A szerelem azonban már csak olyan, hogy találomra lövöldöz a nyilaival. Így aztán várhatsz vagy 1000 oldalt, mire a szerelmi háromszög kétharmadának derengeni kezd, hogy mit is kéne éreznie a másik iránt.

Az Elfújta a szél kevés számú hibája is ehhez a szerelmi vergődéshez köthető. Akad benne egy-két csöpögős jelenet is, de tényleg csak egy-kettő. Egy ilyen monumentális könyv esetében ez nagyszerű arány. 

Scarlett viszont – mondjuk ki, mondjuk ki! – sajnos buta, mint a tök. Mitchell előszeretettel hangsúlyozza ezt minden lehetséges alkalommal, amikor szóba kerül halhatatlan hősnőjének mérhetetlen önfejűsége, mások, köztük saját gyerekei iránti közönye vagy éppen az, hogy minden kijelentést szó szerint vesz. Arról nem is beszélve, hogy a legegyszerűbb elvonatkoztatás vagy absztrakció iránt is a legtökéletesebb közönyt mutatja.

Margaret Mitchell írói tudásáról tanúskodik, hogy ennek ellenére lényegében a könyv legelső oldalától a legutolsóig szorítasz faék egyszerűségű hősnőjének, és minden egyes megkérdőjelezhető húzása után ugyanúgy kitartasz mellette, mint ahogyan egy családtag kezét sem engeded el, bármit is tegyen.

Miért is?

Talán a girl power és a legyőzhetetlen női akarat miatt. Mert amíg a léha férfiak háborúskodással foglalják el magukat, addig, mint mindig a kurva történelem során, a nőkre marad, hogy életben tartsák a családot. És a vasakaratú Scarlett O’Harát – minden jellembéli hiányossága ellenére is – egyenesen erre teremtették.

Jól van, jól van, persze, dögösnek is nagyon DÖGÖS, azért ez sem utolsó szempont.

Az Elfújta a szél viszont nem emelkedne ki fároszként a zsánerből, ha szerzője a könyv minden terhét Scarlett kisasszony törékeny vállaira helyezné. Mitchell könyvében azonban HEMZSEGNEK a pompásan megírt, életszerű karakterek. Legyenek fehérek vagy feketék. Peter bácsi és Mammy, fekete háziszolga létükre ugyanolyan erős, büszke és megingathatatlan karakterek, mint Scarlett vagy Butler kapitány.

A csodálatos Melanie Wilkes nélkül pedig végképp nem lenne ugyanaz a könyv az Elfújta a szél. Melanie Scarlett O’Hara ellenpontja, ketten együtt az érme két oldala, akik egymás nélkül talán nem is mennének semmire. Melanie „tökéletesen angyali lénye” még határozottabban világít rá kontrasztként, milyen az, ha szerencsétlenségedre Scarlett O’Harával, a világirodalom talán legnevesebb hősnőjével keveredsz kapcsolatba: éppen olyan, mintha a saját töködet szurkálnád egy tűvel.

8.6/10

Margaret Mitchell: Elfújta a szél I-II.
Európa Kiadó. 1986. 1180 oldal

—

Ez is érdekelhet:
Winston Graham: A Poldark-család