Emily St. John Mandel: Az üveghotel – Könyv – kritika

Az Utolsó állomással világhírnévre szert tett St. John Mandel hat évet várt a következő könyve megjelentetésével. A világhírnév, nyilván, olyan lehet, mint amikor Nobel-díjat kapsz. Utána már valahogy nehezebben tudsz az írásra koncentrálni. Nehezebben találsz témát, valahogy nyögvenyelősebb az egész. Az üveghotel című könyv esetében sem egyszerű eldönteni, hogy tulajdonképpen miről is szól. Mert üveghotelról tuti fix, hogy nem.

Az üveghotel csak egy átlátszó trükk?

Emily St. John Mandel könyve olyan, mintha egy klasszikus zeneművet hallgatnál. Vissza-vissza térnek benne bizonyos témák, azaz szereplők, de látszólag teljesen esetlegesen. Hol egyikük kerül előtérbe, hol a másikuk. Van aki csak a regény utolsó harmadában kap nagyobb teret, és van olyan is, aki felbukkan Az üveghotel legelején és várhatsz újra a könyv legvégéig, hogy újra találkozz vele.

A címadó helyszínen, a Hotel Caiette, a kanadai Vancouver-sziget egyik eldugott öblében áll az erdőben. Csak hajóval közelíthető meg. (Gyanús, hogy az építkezés előtt kimaradt az előzetes piackutatás.) A könyv szereplőinek 30 százaléka itt dolgozik (némelyikük csak egy egészen elenyésző ideig) 10 százaléka nem túl gyakori szállóvendég, 5 százaléka pedig tulajdonos, aki nem vesz részt a szálloda irányításában, csak befektetési célból van benne részesedése.

Jól van, Az üveghotel azért még úgy sem rossz cím, hogy a könyv sokkal inkább szól a pénzügyi befektetések lélektanáról.

A pénzügyi befektetések lélektanáról – kezdőknek

2008-ban a hitelválság bedöntötte a piacokat. Ahogy a jö öreg Warren Buffett mondta, csak olyankor, mikor a dagály elvonul, derül ki, hogy ki úszik gatya nélkül. Nos, arról, aki piramisjátékot űz a befektetői pénzével, általában mindig az derül ki, hogy csupasz a hátsó fele.

Így jár Jonathan Alkaitis is, akiről egészen könnyedén asszociálsz Bernie Madoffra. Az üveghotel jelentékeny része arról szól, hogyan hatott Alkaitisre az, hogy 170 évre sittre vágták. (Nem hatott rá túl jól, ennyit elárulhatok.)

Egy ugyancsak jelentős rész arról szól, hogyan hatott Alkaitis azon alkalmazottaira, akik részt vettek a csalásokban, hogy bekövetkezett az, amiről tudható volt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. (Nem hatott rájuk sem túl jól.)

De azt is megtudhatod, hogyan hatott a pénzügyi tudatosság legalacsonyabb fokán álló, amúgy szimpatikus személyekre az, hogy elvesztik az összes, akár egy élet során összegyűjtött megtakarításaikat. (Tippelj csak nyugodtan, hogyan.)

Kallódó emberek

St. John Mandel könyvének összes többi főbb szereplője, azaz mindazok, akik nem köthetők közvetlenül Alkaitis piramisjátékához, nem igazán találják a helyüket az életben. Vincent Smith, aki Alkaitis mellett a legnagyobb teret kapja a könyvben az a tipikus unott jócsaj, aki nem tudja, mihez kezdjen az életével. Nem árt, ha sok pénzed van, ha szóba akarsz állni vele.

Féltestvére, Paul ugyanez a szisztéma, annyi különbséggel, hogy nem csaj, nem is néz ki különösebben jól, viszont egy igazi semmirekellő alak.

Adjuk hozzájuk a Hotel Caiette minden szempontból érdektelen éjszakai menedzserét, Waltert és a 80 éves Oliviát, aki régebben festő volt.

Mi köti össze ezeket az embereket azon túl, hogy egyszer-egyszer alkalomszerűen egymásba botlottak Az üveghotelben?

Hát Emily St. John Mandel!

Kiszámíthatatlan és előre nem jelezhető ugrálások az időben

St. John Mandel úgy ugrál egyik szereplőjéről a másikra, mint ahogy Vonnegut Billy Pilgrimje szökken ide-oda az időben életének csúfosabbnál csúfosabb mozzanatai között. (Lásd: Az 5-ös számú vágóhíd) Minden teljesen esetleges és véletlenszerű.

Az üveghotel karakterei saját magukban nem túl érdekesek. Azonban ez a furcsa szerkezet, vagyis inkább szerkezet-nélküliség fontosabbnak láttatja őket. A felbukkanásaik olyanok, mintha az olvasó egy nehezen megfogható, mégis fülbemászó dallamot követne.

Emily St. John Mandel tovább fokozza könyv sejtelmességét azzal, hogy egy ugyancsak megfoghatatlan, természetfeletti motívumot helyez el benne, ami további összekötő kapocsként szolgál szereplői között.

De a szerző ravaszságát bizonyítja az is, amikor hirtelen váltással többes szám első személyű narrációt kezd alkalmazni, azzal a hangsúlyos jelleggel, hogy képtelenség eldönteni, hogy pontosan ki áll a szavak mögött.

Az üveghotel című könyvben számos dolog szolgálja az olvasó elbizonytalanítását.

A regény végére, annak szereplői szinte mindannyian egyfajta megnyugvásra lelnek, ez azonban mintha a szerzőt nem különösebben foglalkoztatná. Erről esik a legkevesebb szó. De rengeteg időt kap az egyik szereplő eltűnését követő vizsgálat, amiről pontosan tudod, hogy semmi értelme nincsen. Emily St. John Mandel csúfos játékot játszik veled!

Az üveghotel igazából olyan, mintha maga is egy piramisjáték lenne: Belefekteted az idődet és olvasás közben végig arra vársz, hogy összeálljon végre a kép valami nagy-nagy, önmagán túlmutató egésszé. De nem áll össze. Sehogy sem. Azonban, miután a végére értél, és közben folyamatosan körülötted ólálkodott egyfajta zavaró hiányérzet, valahogy mégis csak úgy érzed, hogy St. John Mandel könyvének az elolvasása talán mégsem volt teljes időpocsékolás.

7.9/10

Emily St. John Mandel: Az üveghotel
Gabo Kiadó. 2023. 339 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Liz Moore: Hosszú, fényes folyó