Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. – Képregény – kritika

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Kulcs a zárját 3. - Képregény-borító

Finálé – lehengerlő sebességgel

A nagy finálé. Semmi időhúzás. (Ha esetleg további részekben reménykedtél volna.) De talán nem is baj, hiszen az előző kötetnél, ha nem is nagyon, de azért belassult a Locke & Key, amikor a hétköznapi tini-problémák kerültek előtérbe. Na, itt semmi ilyesmiről nincs szó. Nincs egyetlen panelnyi üresjárat sem. A lezárás lehengerlő sebességgel száguld az utolsó képkockákig.

1775-ben kezdesz: hogyan és miért készítette el Ben Locke a kulcsokat. Majd, – mivel ő, ahelyett hogy rögtön az elkészültükkor feltuszkolta volna őket egy nagyon sötét helyre, ahol soha senki az életben meg nem találná őket, – 1988-ba kerülsz, hogy kiderüljön, mit szúrt el késői leszármazottja, Rendell, a Locke-gyerekek apja, – amit aztán azoknak kell, immár a jelenben, nagy áldozatok árán helyrehozni.

A szükséges mértékű elfogadókészség

Joe Hill abszolúte 21. századi, mélyen polkorrekt szerző, aki grafikus novellája szédítő sebességű cselekménye mellett még arra is figyel, hogy kellő érzékenységgel felhívja a figyelmet a másság elfogadására, legyenek azok faji vagy szexuális természetűek, vagy éppen fogyatékosságból eredőek. Az apukája biztos nagyon meg van vele elégedve nevelési szempontból. És talán ő is az apukájával, a nagy Stephen Kinggel, látva a tiszteletadást, a Carrie c. könyv ominózus jelenetének felidézésével.

Read more

Andrzej Sapkowski: A végzet kardja – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A végzet kardja - Könyvborító

Szörnyaprítás egy nem túl eredeti világban

Sapkowski Vaják-sorozatának második részében az a legjobb, hogy mindjárt az első két novella alapján el tudod dönteni, hogy akarod-e tovább olvasni. A végzet kardja legelső novellája (mint saját maga akaratlan paródiája) a legbénább ugyanis. A második pedig a legjobb. Holtversenyben az utolsóval.

Andrzej Sapkowski módszere ugyanaz az mint az első részben. (Ld. Az utolsó kívánság) A vaják kóborol egy nem túl eredeti fantasy-világban, különféle rusnyaságokkal és mesebeli lényekkel találkozik, a háta mögül meg szurkol neki a lelkes tömeg, hogy mielébb aprítsa fel őket. A vaják pedig hol felaprítja őket, hol pedig nem.

Hé, ez most akkor egy gyerekmese?!

A mesébe illő sztereotípiák pedig sajna ismételten csak lehúzzák a Sapkowski könyvét. A végzet kardja novelláiban a sárkányok kincset őriznek a barlangjukban. Oké. Ez persze elment A gyűrűk urában, de azóta eltelt már pár évtized. És még ha el is fogadjuk azt az alapállást, hogy a sárkány, ez az oktalan vadállat, mielőtt fölfalna pár jómódúbb polgárt, még ki is rabolja őket, és a náluk lévő drágaköveket a mancsával… oppardon, a karmával bepakolja egy szütyőbe, aztán a barlangjába szállítja, majd az orrára biggyesztve egy lupét szétválogatja őket karát-mennyiség alapján – az már mégiscsak túlzás egy kicsit, hogy ez a szörnyeteg beszél. Ráadásul választékosan, mint a picsa…

Read more

Jenn Lyons: Királyok veszte – Könyv – kritika

Jenn Lyons: Királyok veszte - Könyvborító

Jenn Lyons: Királyok veszte című könyve izgalmas felütéssel kezd: itt van nekünk egy hős, aki nem megmenteni fogja a világot, hanem szétkapni, mint bolond gyerek a hógolyót. Legalábbis, ha a jóslatok igazat állítanak. De ne szaladjunk ennyire előre; ez, ha jól számolunk, leghamarabb is kb. 2100 oldallal később fog csak bekövetkezni. Már ha a kövi két kötet is hasonlóan terjedelmes féltéglának bizonyul majd. (Aha, annak.)

Azt már az első oldalakon észreveszed, hogy a Királyok veszte története high fantasy-hez illően sűrű szövésű, a háttérvilág végtelenül alaposan kidolgozott, szinte minden oldalra jut valami, a szövegbe szervesen beépülő háttér-információ. A történet szereplői között HEMZSEGNEK az isteni hatalmú mágusok, démonok, sárkányok, viszont Jenn Lyons írásművét szerencsére nem jellemzi semmiféle túlzásba vitt mágikus bohóckodás, varázslatot is alig-alig sütnek el benne, egyszóval a szerző dicséretes önmérsékletet gyakorolva eléri, hogy a végeredmény mégse legyen nevetséges.

Ja és van benne beszélő sárkány is. Hát igen, az ilyesmi nem a legjobban szokott sikerülni. Itt valahogy mégse akkora gáz.

Read more

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2.: Vér – Képregény – kritika

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress – Fenevad 2. - Vér- Képregény-borító

Lenyűgözően összetett világ

Kevés olyan művel találkozni, ahol a világ megmentése a tét, és nem fullad az egész rövid úton a jó és rossz kiszámítható és egyhangú csetepatéjává.
Marjorie Liu és Sana Takeda Monstress című sorozatában, és annak Vér címet viselő második kötetében szerencsére nem ez a helyzet.

A Fenevad világa ugyanis olyannyira összetett, hogy gőzöd sincs, hogy (egyelőre) kitől kit kéne megmenteni. Arkánok, emberek, ősök, istenek, macsekok!, mindegyiknek megvannak a maga céljai, és Farkasvérű Maika, – igaz, egyre fogyatkozó testtömeggel, – e szövevényes viszonyrendszer közepette törtet előre, térdig gázolva a vérben, hogy választ kapjon kínzó kérdésre. Mint például: Jó az neked, ha egy falánk szörnyeteg ébredezik a belsődben. Vagy: mennyire tesz jót a mentális egészségednek, ha kora gyermekkorodtól gyilkosnak nevelnek.

(Hosszútávon talán semmi esetre sem, viszont ha beszólnak egy thyriai romkocsmában, mindkettő jól jöhet.)

Minderől a blog eddigi legmagasabbra pontozott, tádámm-dádámm (8.7) és legszebben kivitelezett művének folytatásában (ld. Monstress – A fenevad 1: Ébredés).

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Túláradó fantázia és gótikus horror

Ha e sorok írójához hasonlóan sosem voltál nagy képregény-rajongó, Joe Hill & Gabriel Rodriguez kötete a legjobb módja, hogy változtass a hozzáállásodon. Semmi szuperhősös majomkodás, ne aggódj, viszont a hétköznapi főszereplők ellenére is a túláradó fantázia a Locke & Key rajzolt lapjainak legfőbb jellemzője, – ahol a tinédzserek beilleszkedési nehézségei és szerelmi nyavalyái mellé elegánsan besorol a thriller, a gótikus horror és szürrealizmus.

Noha az elején még úgy érzed, valami tinisztoriba fizettél be (végül is a főszereplők tizenévesek), és az ármánykodó gonosz, aki az előző részben szinte az összes lapját kiterítette már, közel sem olyan félelmetes, hamar kibillent az elkényelmesedésből a lenyűgöző „árnyas” rész. Egen, Zack Wells tarsolyából van még mit előhúzni.

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

A Saga tempója lassul

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk, a Saga robog tovább. A harmadik részre viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel benépesített galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást.

Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki az ostoba marhák, kérdezheted teljes joggal.

Az átütő erő eltűnt, de még mindig roppant szórakoztató

A Saga harmadik részében a legfeleslegesebbnek mindamellett az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Read more
1 2 3