Lee Child – Andrew Child: Az egyetlen lehetőség – Könyv – kritika

Lee Child: Az egyetlen lehetőség

Az nem kérdés, hogy Jack Racher őrnagy akárhová megy, belebotlik egy bűnténybe vagy összeesküvésbe, ezt tudjuk. Sőt, akárhová néz, akkor is. A szemei előtt játszódnak le. Futószalagon. Szóval semmi szükség hosszasabb bevezetőre, Reacher alig hogy színre lép, máris igazságosztásba kezd, no meg akrobata-mutatványokba és lövöldözésbe. Az egyetlen lehetőség eleje talán ezért is tűnik olyan kurta-furcsának; mindenesetre a sorozat olvasása közben megint elgondolkozol azon, hogy mintha nem stimmelnének teljesen a megszokott dolgok.

Eleve, ugye, megjelent egy szerzőtárs, ami nem a legjobb előjel szokott lenni. Agg, félig elhülyült írók szoktak ebbe a kellemetlen helyzetbe kerülni, vagy olyanok, akik már nem is élnek, csak a franchise-ukat viszik tovább kevésbé tehetséges alakok, jóval kisebb betűvel a címlapon.

Andrew Child nem teljesen Lee Child, mint ahogyan azt a neve is mutatja. De azért egy kicsit mégis. Van valami kapcsolódási pont. Az első közös kötet (lásd Az őrszem) ismeretében ugye senki sem hiszi, hogy Lee különösebb energiát fektetne egy Reacher-regénybe, miután akadt valaki, aki megcsinálja helyette. Majdnem ugyanúgy, de azért mégsem. Lee talán beleolvasgat a végén és hozzáír ezt-azt, kicsit kipofozgatja, de ez lehet a maximum. A Múlt idő óta ugyanis alkotói válságban van, bocsika.

Az egyetlen lehetőség így a körömlerágós, akcióval dúsított krimi-thriller HELYETT sima akcióregénnyé egyszerűsödik. Nyomozás, rejtély, izgalom nem sok marad benne. A Reacher őrnagyra jellemző hosszas morfondírozások és agyalgatások, tulajdonképpen maga a nyomozás folyamata, mind eltűntek. Nincsenek fordulatok sem.

Lényegében egymást követő cselekvések leírását kapod, amelyek során Jack Reacher komótosan halad előre, és aki szembe jön vele, azt hatalmas ökleivel jól állon vágja. Vagy gégén, ha az illető kicsit rosszabbul áll karmával.

Eleve már az milyen, hogy a rendőrség lepasszol egy nyomozást egy szakadt kinézetű, okvetetlenkedő alaknak, aki hülyére pofoz lehetséges gyanúsítottakat és gépkocsikat lövöldöz ripityára. A valóságban menne azonnal a sittre a nyomozás akadályoztatásáért.

Reacher „nyomozása” mellett két újabb sztorivonal is belekerült a könyvbe. Egy fiú az apját akarja megtalálni. Egy apa pedig a fiát akarja megbosszulni. Kalandjaik párhuzamosan haladnak az őrnagyéval (és aktuális segítőtársáéval – Hannah karaktere talán a könyv egyetlen pozitívuma) és nem kell hozzá jövőbe látni, hogy feltételezhetően a történet végére összeérjenek.

Ahhoz sem kell jövőbe látni, hogy körülbelül félúton rájöjj, semmi értelme a jelenlétüknek. Csupán helykitöltésnek vannak. Reacher nem teszi annyira oda magát, mint korábban szokta, alig használja az agyát. Így egyszerűen nem elég az anyag egy teljes könyvhöz.

A könyv vége egy rossz vicc. Andrew Child jó eséllyel poénból találta ki, hogy elmondhassa Lee Child-nak. Hogy ketten egy jót kacaghassanak rajta. Aztán… aztán semmi jobb nem jutott eszébe, és miután kinevették magukat, már annyira viccesnek se tűnt, így jobb híján ennél maradtak. 

Szóval már megint egy olyan összeesküvés, amiből több a károd, mint a hasznod. Annyira macerás ugyanis. Pláne, hogy még is tévében is közvetíted, hogy minél jobban felhívd magadra a figyelmet.

Kérdés: annak mennyi esélye van annak, hogy előzetes tervezés nélkül sikeresen betörj egy szigorúan őrzött börtönbe? Kamerák, őrtornyok, mozgásérzékelők, mágneszárak satöbbi. És annak, hogy rögtön UTÁNA ki is szökjél? Nem tudom, hogy mennyi, de biztos kevesebb, mintha Reacher őrnagy csinálná. Úgyhogy ne is próbálkozz ilyesmivel!

Az egyetlen lehetőség közepes rutinmunka. Egy Lee Child-könyv utánzata. Te is tudnál ilyet írni, ha már elolvastál vagy 10 Reacher-könyvet. Bár természetesen nem teljesen ugyanaz a Reacher lenne. Hanem kicsit lassabb, unottabb, bágyadtabb. Kicsit lomhább. Egyszóval pont olyan, mintha Andrew Child írta volna. 

7/10

Lee Child – Andrew Child: Az egyetlen lehetőség (Jack Reacher 27.)
General Press. 2023. 318 oldal

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – Könyv – kritika

Margaret Mitchell 1936-ban megjelent első és egyetlen regénye, az Elfújta a szél minden idők legismertebb romantikus regényének számít. Scarlett O’Hara pedig, a regény főszereplője, minden idők legismertebb romantikus főhősnőjének. Nagy lehet hát az egyszeri olvasó meglepetése, lassacskán haladva előre a két monumentális kötetben, amikor egyszer csak világossá válik számára, hogy az Elfújta a szél sokkal inkább egy női szempontból megírt történelmi regény, mintsem a szokásos, érzelmekkel teli nyári olvasmány.

Gerald O’Harának, a vállalkozó szellemű szerencsevadásznak ír vehemenciával megáldott legidősebb leánya már a kezdetektől meghökkenti a tökéletes hősnőre vágyakozó olvasót: Scarlett indulatos, akaratos, hiú, szeszélyes, makacs, önző, KIÁLLHATATLAN, ráadásul kirívóan műveletlen és tudatlan is. 

Innen szép nyerni, gondolhatja az olvasó, ám esetünkben ebben is téved: Scarlett egy fikarcnyit sem változik a nagyjából 1200 oldal alatt. Margaret Mitchell viszont ilyen tetemes hátrányból indulva is írt egy nagyszerű, örökérvényű könyvet a régi Dél porba hullásáról, a reménytelen szerelemről és a nők összetartó erejéről.

Az Elfújta a szél mostanában rendesen kapja az ívet, amiért igaztalan nosztalgiával fordul a rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia és annak életmódja felé. Ebben természetesen van igazság. Azonban az ilyesfajta könyvekkel általában az a helyzet, hogy egy adott kor hozzáállását tükrözik. Nem feltétlenül érdemes a jelenben számon kérni rajtuk egy majdnem 100 évvel ezelőtti felfogást. (Még ha be is csúszott jó néhány, mai szemmel egészen ízléstelen mondat.) Inkább arra érdemes koncentrálni, hogy mi változott előnyére azóta. És persze bármikor el lehet olvasni mellé kiegyenlítésként a Tamás bátya kunyhóját vagy Alex Haley Gyökerek-jét. Mindent összevetve Mitchell regénye összességében nagyon jól öregedett.

Az amerikai polgárháború végigsöpör a Délen, és az első modern hadvezérnek tartott Sherman tábornok a „felperzselt föld” réges-régi taktikájával kényszeríti térdre Georgia államot és a vasúti központként megnőtt jelentőségű Atlantát. A férfiak nagy része elesett a harcokban, akik mégis hazakerülnek, nagyrészt nyomorékok vagy nem találják a helyüket a fejére fordult világban.

Ilyenkor érkezik el a nők ideje. Scarlett O’Hara vállára kerül a teher, hogy az apjától örökölt szívóssággal és kitartással megmentse magát és családját az éhhaláltól, majd pedig megteremtse a további boldogulásukat.

Margaret Mitchell 1926-ban vetette papírra az Elfújta a szél első fejezetét és bizton állítható, hogy járatlan úton haladt előre. Scarletthez fogható hasonlóan erős női karakterrel azóta is csak kivételes szerencsével találkozni irodalmi művekben. Az 1860-as évek férfiközpontú társadalmában Scarlett O’Hara elszabadult hajóágyúként viselkedik. Felrúg társadalmi normákat, szokásokat és erkölcsi szabályokat egyaránt. Ha a túlélés a cél. És akkor is, ha nem. És közben persze kenterbe veri az összes férfit. Azaz egyetlen egyetlen egyet kivéve.

Rhett Butler kapitánnyal Mitchell a dörzsölt, cinikus, ám ha kell, mégis páratlan nagylelkűségre képes rosszfiú archetípusát alkotta meg. Butler ugyanaz férfiban, mint Scarlett nőben. Éli az életét és magasról tesz bármiféle elvárásra. A merev konvenciók által irányított Georgia állam pedig fortyog dühében. 

Butler arrogáns viselkedése mintha csak azt akarná jelképezi, hogy ő az egyetlen józan, felnőtt gondolkodású személy saját begyöpösödött társadalmi osztályában. Így aztán nem csoda, hogy fensőbbsége állandó lenéző türelmetlenséggel párosul.

Scarlett ezzel ellentétben – ahogy a csajok általában – csak jól akarja érezni magát.

Lehet kárhoztatni Margaret Mitchell-t mindenfajta nosztalgiáért és múltba révedezésért, ha azonban Butler kapitány vagy Ashley Wilkes – azaz a könyv két legértelmesebb karaktere – véleményt nyilvánít, akkor kitűnik, hogy mindketten már a kezdetektől teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy a déli államok – az ilyenkor szokásos esztelen kardcsörtetés és patetikus hazafiaskodás kíséretében – egyenesen a vesztükbe rohannak.

Az Elfújta a szél – míg a háttérben lezajlik egy háború, összeomlik majd a romokon újra sarjad egy civilizáció – a reménytelen szerelem regénye is. Margaret Mitchell nagyon jól tudja, hogy kinek kit KELLENE szeretnie. Ebből nem is csinál titkot. Sőt a szádba is rágja. A szerelem azonban már csak olyan, hogy találomra lövöldöz a nyilaival. Így aztán várhatsz vagy 1000 oldalt, mire a szerelmi háromszög kétharmadának derengeni kezd, hogy mit is kéne éreznie a másik iránt.

Az Elfújta a szél kevés számú hibája is ehhez a szerelmi vergődéshez köthető. Akad benne egy-két csöpögős jelenet is, de tényleg csak egy-kettő. Egy ilyen monumentális könyv esetében ez nagyszerű arány. 

Scarlett viszont – mondjuk ki, mondjuk ki! – sajnos buta, mint a tök. Mitchell előszeretettel hangsúlyozza ezt minden lehetséges alkalommal, amikor szóba kerül halhatatlan hősnőjének mérhetetlen önfejűsége, mások, köztük saját gyerekei iránti közönye vagy éppen az, hogy minden kijelentést szó szerint vesz. Arról nem is beszélve, hogy a legegyszerűbb elvonatkoztatás vagy absztrakció iránt is a legtökéletesebb közönyt mutatja.

Margaret Mitchell írói tudásáról tanúskodik, hogy ennek ellenére lényegében a könyv legelső oldalától a legutolsóig szorítasz faék egyszerűségű hősnőjének, és minden egyes megkérdőjelezhető húzása után ugyanúgy kitartasz mellette, mint ahogyan egy családtag kezét sem engeded el, bármit is tegyen.

Miért is?

Talán a girl power és a legyőzhetetlen női akarat miatt. Mert amíg a léha férfiak háborúskodással foglalják el magukat, addig, mint mindig a kurva történelem során, a nőkre marad, hogy életben tartsák a családot. És a vasakaratú Scarlett O’Harát – minden jellembéli hiányossága ellenére is – egyenesen erre teremtették.

Jól van, jól van, persze, dögösnek is nagyon DÖGÖS, azért ez sem utolsó szempont.

Az Elfújta a szél viszont nem emelkedne ki fároszként a zsánerből, ha szerzője a könyv minden terhét Scarlett kisasszony törékeny vállaira helyezné. Mitchell könyvében azonban HEMZSEGNEK a pompásan megírt, életszerű karakterek. Legyenek fehérek vagy feketék. Peter bácsi és Mammy, fekete háziszolga létükre ugyanolyan erős, büszke és megingathatatlan karakterek, mint Scarlett vagy Butler kapitány.

A csodálatos Melanie Wilkes nélkül pedig végképp nem lenne ugyanaz a könyv az Elfújta a szél. Melanie Scarlett O’Hara ellenpontja, ketten együtt az érme két oldala, akik egymás nélkül talán nem is mennének semmire. Melanie „tökéletesen angyali lénye” még határozottabban világít rá kontrasztként, milyen az, ha szerencsétlenségedre Scarlett O’Harával, a világirodalom talán legnevesebb hősnőjével keveredsz kapcsolatba: éppen olyan, mintha a saját töködet szurkálnád egy tűvel.

8.6/10

Margaret Mitchell: Elfújta a szél I-II.
Európa Kiadó. 1986. 1180 oldal

Ez is érdekelhet:
Winston Graham: A Poldark-család

Harlan Coben: Win – Könyv – kritika

Harlan Coben: Win

Na tessék, a Myron Bolitar-sorozatnak pont az a kötete kap kritikát elsőként a blogon, amelyikben nem szerepel Harlan Coben címadó hőse. (Csak említés szintjén. De az legalább kiderül, hogy az a cafat Jessica Culver miért is dobta őt IGAZÁBÓL.) Helyette viszont megkapod Myron legjobb cimboráját, örökös társát a bajban, III. Windsor Horne Lockwood-ot, azaz Win-t, a multimilliomos pénzügyi tanácsadót és gyakorló nindzsát. Aki egészen hátul álldogált a sorban, amikor az lelkiismereti aggályokat és az empátiát osztogatták. Cserébe sajátságos erkölcsi kódexet kapott, agresszióra való hajlammal társulva. Egy krimiben az ilyesmi persze sosem jön rosszul. 

Nézzük csak, mi történt eddig, ha a Bolitar-Lockwood-páros kinyomozott valami eget rengető disznóságot, de valami oknál fogva KIVÉTELESEN mégsem akartak a rendőrséghez fordulni? Nos, ilyenkor Winnek mindig meg kellett győzni az erkölcsös és becsületes Myron-t, hogy végezzék el csak nyugodtan ők maguk ketten az igazságszolgáltatás dolgát is. (Ebből a szempontból Win hasonlít a derék Reacher őrnagyra. Lásd Ne add fel könnyen)

Winnek most semmi ilyesmivel nem kell nyüglődnie. (Bocsesz, Myron.)

Win tehát Myron Bolitar rosszabbik fele, egy hatalommal és pénzzel bíró bosszúálló – mintha Bruce Wayne sötétebb verziója lenne, annak minden kétségétől és gyötrődésétől mentesen. Win dúsgazdag, jóképű, erkölcstelen, a harcművészetek mestere – és szeret saját kezűleg igazságot tenni. Akik ismerik, gátlástalan szociopatának tartják.

Gyengédebb lelkületű krimiolvasók valószínűleg ennél a pontnál nyúlnak Win helyett egy Agatha Christie-kötethez. Azonban rosszul teszik. A Myron Bolitar-sorozat a harmadik számú kedvenc krimisorozatom. Win általában csak a fűszert szokta jelenteni Bolitar nyomozásai közben; és most, hogy főszereplővé avanzsál, éppen a kellő mértékig szelídül ahhoz, hogy megállapítsd: ez a fickó tényleg átkozottul tenyérbemászó, de igazából nem sokkal több egy cinikus, enyhén antiszociális (és szexfüggő) magánnyomozónál.

A Bolitar-sorozat összes kliséje kipipálható amúgy Bolitar nélkül is. Durva, szövevényes és régi, felderítetlen bűnügy. FBI, felsőbb körök, maffia. Egy flegma, intelligens és laza nyomozó. Erőszakos ellenfelek.

A Bolitar-sorozat sokszor nagyon magasan kezd, valami hatalmas horderejű üggyel. Jelen esetben is ez a helyzet. Az évtizedekkel korábbi bűnügy, amellyel III. Windsor Horne Lockwood (és családja) kapcsolatba kerül, azaz a Jane utcai hatok által elkövetett terrorcselekmény mára a popkultúra része Amerikában. Aztán a Bolitar-könyvek végére általában kiderül, hogy az aktuális eset mögött is csak többnyire a szokásos dolgok állnak. No igen, de ha arra gondolunk, hogy sosem a cél, hanem maga az utazás a lényeg, akkor nincs okunk panaszra.

A Win című könyv, csakúgy mint a sorozat többi része, igazi letehetetlen, körömlerágós krimi, tele egymásra épülő rejtélyekkel.

Amibe bele tudsz kötni, az meglehetősen kevés: Winnek (mint detektívnek) senki sem tud ellenállni. Aki megpróbálja, abból, tudod előre, úgy is ki lesz verve az infó. A maffia szinte minden Bolitar-könyvbe belekeveredik, ha kell, ha nem. Most annyira nem kellett volna. Csak nevetségessé tették magukat. (Vagyis hát Coben tette őket azzá.)

De a legfőbb mégiscsak az, hogy tisztában vagy vele: ha a Lockwood-család múltjában akadt volna bármi ehhez hasonló tisztázatlan ügy, azt Win már 18 éves korában séróból kinyomozta volna.

8.2/10

Harlan Coben: Win
Jaffa Kiadó. 2021. 360 oldal

Ez is érdekelhet:
Michael Connelly: A feslett szőke

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic

Milyen a mexikói gótika? (Silvia Moreno-Garcia regényében legalábbis.) Hát ugyanolyan mint az angol. Kiköpött ugyanolyan. Ha rá is húzzuk a figyelemfelkeltés/brandépítés miatt a mexikói címkét, az nem jelent többet, mint a sorok között elszórt néhány mexikói jellegzetességet, mint például kártyajátékot, vagy néha egy-egy étel nevét. Ennyi.

A szereplők nagy része angol, akik nem beszélnek spanyolul sem, lakhelyük pedig egy hamisítatlan vidéki angol kúria (egy hegy tetején, Mexikóban). Szóval a címből teljes nyugalommal húzzuk is ki a mexikói szócskát.

Nézzük, mi maradt: hát horror az nem sok, ideggyengék és betegesen ijedősek is nyugodtan elolvashatják Moreno-Garcia regényét, nem fogja megzavarni az éjszakai álmukat. Némi baljós hangulat, csipetnyi feszültség, ez a maximum. Tegyük hozzá, hogy ez is maradéktalanul el fog párologni, miután kiderül, hogy kicsoda-micsodával gyűlik meg a bájos Noemí Taboada baja.

Ez jóval a könyv felén túl fog megtörténni, ezáltal cseppet sem tűnik túlzásnak az a prognózis, hogy erre az időre az olvasók jelentős hányada már régen abbahagyta ezt a könyvet. 

A Mexican Gothic című könyv ugyanis elég vérszegény. Nagyon kevés minden történik benne, az is végtelenül lassan és vontatottan. Sok ismétléssel és ugyanazokkal a körökkel újra és újra. Ezek a körök pedig főleg párbeszédeket jelentenek. No meg néhány rossz álmot.

Silvia Moreno-Garcia könyvét egyetlen momentum menti meg a totális dögunalomtól, mégpedig a főhőse. Noemí Taboada öntudatos és a saját feje után menő úrikisasszony; azonban jószívű és kötelességtudó is egyúttal. Egyszóval igazi szeretetteljes hősnő. 

Egyetlen szépséghibája, hogy kellemes társaságának élvezetéhez végig kell olvasnod egy 19. század eleji, lassú és SZEMÉRMES angol női regényt. 

7/10

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic
Főnix Könyvműhely. 2021. 342 oldal

Ez is érdekelhet:
David Koepp: Hűtőkamra

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok – Könyv – kritika

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Vigyázat! Tom Sweterlitsch krimibe hajló sci-fijében a Letűnt világok a multiverzumban létrejövő lehetséges elágazásokat jelentik. Szóval, ha a multiverzumos sci-fikről te is úgy gondolod, hogy a legtöbbje olcsó bűvészmutatvány, amikből a végére úgy sem sül ki semmi érdemleges, akkor jobb, ha el sem kezded ezt a könyvet. 

Másfelől Tom Sweterlitsch könyve szépirodalomként és (legalábbis egy ideig) krimiként is megállja a helyét, így bátran lehet adni neki egy esélyt. Nyilván egészen addig, míg olvasás közben azt nem kezded érezni, hogy azért a biztonság kedvéért nem ártana egy elméleti fizikai diploma sem…

Shannon Moss az NCIS ügynöke, akkor riasztják, ha időutazással kapcsolatos összefüggések merülnek fel egy-egy bűnténnyel kapcsolatban. Hogy mi? Időutazás? Az amerikai haditengerészetnél feltehetően senki sem olvasott még időutazós könyvet vagy látott ilyen filmet, noha bármelyikből EGYÉRTELMŰEN kiderül, hogy ez mennyire rossz ötlet. Így hát a Hold TÚLFELÉN lévő titkos bázisról indított űrhajókkal ugrálnak előre a jövőbe – még azután is, hogy kiderül, minden egyes ugrással egyre közelebb hozzák az apokalipszist. Mondtam, hogy rossz ötlet, nem?

Shannon Moss, aki ugyancsak nem foglalkozik az időutazás kétséges megítélésével, csupán a közeljövőbe megy előre. Ő általában azért vállalja az ezzel járó rengeteg kellemetlenséget (márpedig az van dögivel), hogy az aktuális nyomozásához gyűjtsön információkat. Még ha az NCIS olyan lassan dolgozik is mint a tetvek, azért 20 év csak elég nekik, hogy a végére járjanak egy ügynek. Moss, hopp, belibben, egyik lába itt, a másik ott, felmarkolja az infókat, eset letudva.

És akkor ez az a pont, ahol Tom Sweterlitsch alaposan kifundált építménye kezd összeroskadni. A letűnt világokban minden időutazásnál ún. zsebuniverzumok jönnek létre, amint azonban Moss kilép belőlük, vissza a saját idejébe, ezek azon sofort megsemmisülnek. De mivel a szervek a jövőben már ismerik e lustáknak való nyomozási módszert, egy cseppet sem örülnek a múltból jött látogatóknak. Érthető okból, hiszen nem akarnak megsemmisülni. A látogatók tehát mennek a sittre, ahol a lehető leghosszabb ideig életben tartják őket.

Ezek után te átmennél a jövőbe nyomozgatni? Lófarát! 

Ha igen, hát megnézhetnéd, hogy a Holdon lévő bázisról hova indítanának vissza. Egyenesen a hűvösre! Tom Sweterlitsch elegáns módon megfeledkezik az időutazás e hétköznapi, ámde mégis jelentős logisztikai aspektusáról, így rád marad annak kigondolása is, hogy miképp intézheti a jövőben az inkognitóban ügyködő Moss ügynök a földről a hold túlsó felére való visszajutást… 

Na és akkor itt van még az is, ami a multiverzumok létrejöttéről TUDHATÓ: annyi van belőlük, mint égen a csillag. Végtelen számú. Ha kihajolsz az erkélyen és leköpsz, hát beletalálhatsz a virágágyásba vagy akár egyenesen a szomszéd kopasz fejére is. Néha csak ennyi a különbség két univerzum között. Másszor meg George W. Bush helyett Al Gore az amerikai elnök.

No de mit árul el ez a nyomozásod megbízhatóságáról? Mindent. Egy másik multiverzumban végzett nyomozás abszolút nem releváns az ügyed szempontjából. Kábé annyi jelent, mintha megálmodnád a tettest.

Tom Sweterlitsch Letűnt világok című könyve ellentmondásos munka. Egyfelől igényes, intelligens krimi, egy nagyszerű, könnyen azonosulható főhőssel. Shannon Moss drámai és emlékezetes harcot vív egy olyan apokalipszissel szemben, amit, ha választani lehetne, hát utolsónak választanál. (Akkor már inkább a zombik.)

Másrészt a mögöttes háttér átgondolatlansága miatt, no meg azért is, mert a túl sok multiverzum elkerülhetetlenül magával hozza az eljelentéktelenedést, a Letűnt világok a végére ellaposodik. Hatástalanná válik. 

Mert mit ér, ugyebár az emberfeletti küzdelem, ha csak párhuzamos világokat mentesz meg? Olyanokat, amik eddig a nyomozásaid melléktermékeként simán mentek a levesbe.

A Letűnt világoknak természetesen ugyanaz a tanulsága, mint bármely másik időutazós terméknek: Ne menj a múltba, mert mindent elcseszel. Ne menj a jövőbe se, mert akkor is. Maradj szépen a seggeden és hozd ki a legtöbbet a jelenből.

7.8/10

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Agave Könyvek. 2021. 352 oldal

Ez is érdekelhet:
Frank Schäzting: A pillangó zsarnoksága

Ernest Cline: Ready Player Two – Könyv – kritika

Ernest Cline: Ready Player Two

Ernest Cline előző könyvével, a Ready Player One-nal többféleképpen is megvalósította minden geek és nerd legkedvesebb álmát. Egyfelől tökéletes retrót írt, szerelmi vallomást a 80-as évek játéktermi- és ősszámítógépes játékaihoz, másrészt egy nagyon hihetőnek tűnő jövőképet vázolt fel a számítógépes virtuális valósággal a középpontban (amely már nálunk is itt kopogtat az ajtón, csak éppen nagy valószínűséggel egy James Halliday-szerű magányos zseni helyett egy Metához hasonló nagyvállalat fogja majd elkészíteni, mesterséges intelligenciával megtámogatva.)

No és azt se felejtsük el, hogy a Ready Player One főszereplője, Wade Watts a geekek és nerdök legfőbb archetípusa volt, a való életben tökéletesen esetlen, de a metaverzumban a toplisták élét ostromolta.

A Ready Player Two ott folytatódik, ahol az előzmény befejeződött: Wade mindent megnyert, ami megnyerhetett, pénzt, paripát, fegyvert és álmai nője szerelmét. A kérdés csak az, hogy mi történik egy, az életét egy alternatív valóságban élő különccel, ha elképzelhetetlen hatalom birtokosa lesz?

A válasz adja magát: elront mindent, amihez csak hozzáér. A csajt például sikerül egyetlen nyomorult hét alatt leépíteni.

Ernest Cline azonban jól tudja, ami egyszer már működött, azon kár változtatni. A Ready Player Two tehát nagyjából ugyanazt nyújtja mint a One: egy hatalmas téttel bíró küldetést, amihez Wade, azaz Parzifal összetrombitálja az előzőleg már bizonyított csapatát. Az ellenfelük ismét hatalmas és ismét szinte legyőzhetetlen. És ha el akarnak vele bánni, megint csak nyakig bele kell magukat ásni a retróba…

Ernest Cline azoknak a szerencsés szerzőknek a sorát gyarapítja, akik tulajdonképpen nem túl jó írók, de valahogy mégis képesek emlékezetes könyveket összehozni. (Joe Abercrombie jut hirtelen eszembe.) Cline stílusa meglehetősen visszafogott, humorizálással sem vesződik, az egysíkú karakterek pedig, hát, végig egysíkúak maradnak. Azonban az egyedi világépítés – és persze a könnyű olvashatóság – megteszi a magáét. A két könyv világa annyira hatalmas, jól kidolgozott és lehengerlő, hogy a geekek és nerdök ugyanúgy nyakig merülhetnek bele, mint a könyvbéli szereplők az ottani virtuális valóságba, az OASIS-ba.

A Ready Player Two legnagyobb gondjai is ugyanott kezdődnek, mint az első részéé. A küldetések, amiknek a fő izgalmakat kellene szolgáltatni, meglehetősen unalmasak. Egy 1980-as évekbeli szimpla árkád játék (lásd Sega Ninja) végigjátszásának részletes leírása nem az izgalom tetőfokát jelenti. Ugyanúgy, a ’80-as évekbeli bugyuta vagy éppen egy fokkal kevésbé bugyuta vígjátékainak világába és oral history-jába való hosszas alámerülés sem bizonyul az élvezetek felsőfokának. A művész, aki korábban úgy ismertek, hogy a művész, akit korábban Prince-ként ismertek kétségtelenül korának egyik meghatározó zenésze volt, de így, papíron leginkább csak a LILA szín jön át róla, nem több.

Na akkor majd Tolkien, mondhatnád, minden fantasy ősatyjának művei. Nem, nem, bocsi, de a Szilmarilokon csak időmilliomosok és nagyon, de nagyon kétségbeesett személyeknek lehetnek képesek átrágni magukat.

A Ready Player Two tehát RETTENETESEN leül a közepére. Az is kérdéses, hogy a könyv célcsoportja, azaz jelenkor sci-fit és fantasy-t fogyasztó, továbbá jó eséllyel gamer közönsége, akiknek a 80-as évek kábé az ősidőkkel egyenlő, mekkora jártasságot árul el a fenti témákban. Meg még sok egyébben is, hiszen Ernest Cline utalások garmadájával tömte tele művét, Vonneguttól (lásd Az 5-ös számú vágóhíd) kezdve a The Smiths-ig (There is a light that never goes out). Minden oldalra jut legalább kettő. (Ha lesz következő rész, akkor ott már célszerűbb lenne a Trónok harcára és a Wednesday-re utalgatni.)

A könyv vége is inkább csak a kötelezőt hozza. Bár az összecsapások film-, sőt videójátékszerűek, azért a kimenetelük megtippelése nem kíván az olvasótól különösebb vesződséget. A szerelmi problémák is mintha varázsütésre oldódnának meg, alig kell hozzá több, mint egy kiadós kis multiplayer. (Bár csak a valóságban is ilyen könnyen menne.)

Azokról a hatalmas horderejű változásokra pedig, amelyek hasznosságáról kezdetben még Cline szereplőinek sem teljesen egyöntetű a véleménye, a végére már mindenki igazi áldásként tekint. Azonban te, az olvasó továbbra is kétkedve meredhetsz a jövő felé. Hiszen most, miután nagyjából beért a legelső mobiltelefonnal összenőtt nemzedék, és mintha bizony csöppet figyelemhiányosabbak, kevésbé terhelhetők, akaratosabbak határozottan öntudatosabbak és még határozottabban unatkozósabbak lennének az egészségesnél, vajon mi fog történni, ha már nem csak a kezükben tartják majd a gépet, hanem rá lesznek kötve az agyukon keresztül? Jó, melózniuk már nem nagyon kell majd, azt az MI megcsinálja helyettük. A nagy kérdés csak az, hogy ki a fenének lesz rájuk szüksége? Mert az MI-nek hétszentség, hogy nem.

7.7/10

Ernest Cline: Ready Player Two
Agave Könyvkiadó. 2021. 431 oldal

Ez is érdekelhet:
Ready Player One (Filmkritika)

Johanna Mo: Dal a sötétben – Könyv – kritika

Johanna Mo: Dal a sötétben

Hanna Duncker nyomozó visszaköltözik Stockholmból Ölandra. Stockholmból! Ölandra! Ha azt gondolja, bárki is, Hannát és az olvasót is beleértve, hogy a szigeten különösen izgalmas bűnügyek várják majd, az nem gondolta végig teljesen az egyenletet. 

Hanna fogadtatásának szívélyességét nagymértékben csökkenti, hogy az apja 15 évvel korábban gyilkosságot követett el. Rablással és gyújtogatással megspékelve. Ráadásul éppen Hanna új főnöke küldte a hűvösre.

Első munkanapján rögtön történik is egy gyilkosság. Az áldozat hajdani legjobb barátnőjének a fia. A barátnőt Stockholmba költözésekor úgy otthagyta, hogy annyit sem mondott: fapapucs.

Tipp: Nem ez lesz Hanna Duncker karrierjének legszórakoztatóbb munkahete.

Egyetlen dolog nyújthatna vigaszt a számára: valamennyire hasonlít Tarth-i Briennre. Azonban, azt a kutyafáját, fogalma sincs, ki az illető, mert nem látta a Trónok harcát…

Ha olvastál már a skandináv krimik közül egyet is, akkor jószerivel az összeset olvastad. Átlagos bűnügyek, átlagos bűnelkövetők, átlagos zsaruk. (Kivétel: Jo Nesbo.) Johanna Mo Dal a sötétben című könyve cseppet sem lóg ki ebből az átlagból.

Persze a skandináv krimiknek is megvan a maguk létjogosultsága. Az amerikai stílusú, akciódúsabb krimikkel szemben az életszerűség mellett teszik le a garast. Ezek a fajta bűnügyek bárkivel megeshetnének a szomszédodból.

A svéd rendőrök is inkább hivatalnokok, mintsem egy erőszakszervezet tagjai. Bürokraták, akik kihallgatásokat végeznek, majd lekörmölik róla a jelentést. A Dal a sötétben esetében tehát, csakúgy mint a skandináv krimik nagy részében a karakterek lelkében zajló folyamatok kapják a legnagyobb figyelmet. Szerencsére Johanna Mo könyvében ez nem megy át a zsáner számos darabjára jellemző öncélú depresszióba, a skandináv krimik rákfenéjébe.

A nyomozás során külön figyelmet és fejezeteket kap az áldozat édesanyja, sőt maga az áldozat is, aki halad előre élete utolsó napján, és a nyomozókhoz hasonlóan egyre közelebb kerül a tetteshez. Mindezek során előkerülnek olyan manapság hangsúlyos témák is, mint a másság és annak elfogadásának kérdése. Ha minden ilyesmit élből elutasítasz, akkor ez a könyv nem igazán neked való. (Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg.)

Hanna Duncker pedig, hát, hogy is fogalmazzunk, talán nem a legextrovertáltabb személyiség a világon. Talán nem a legbölcsebb ötlet volt részétől mindent hátrahagyni, hiszen aki Stockholmban nem képes egykönnyen emberi kapcsolatokat kialakítani, az Öland szigetén sem biztos, hogy fog. Ahol a lakosok egy része amúgy is alapból rühelli őt. Azonban valahogy, talán hasonlóképpen mint Brienne esetében, a fura, zárkózott karakter egy idő után észrevétlenül kivívja a rokonszenvedet, s egyre kevesebbszer jut eszedbe azon tűnődni, hogy igazából mi a fenéért is olvasod te egyáltalán ezt a nyavalyás könyvet.

7.4/10

Johanna Mo: A Dal a sötétben
Animus Könyvkiadó. 2021. 399 oldal

Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Holttér

1 11 12 13 14 15 42