Yangsze Choo: Éjszakai tigris – Könyv – kritika

Leave a comment
Yangsze Choo: Éjszakai tigris - borító

Az 1930-as évekbeli Malajziában – mint Kelet-Ázsiában majdnem mindenhol – a babonák uralják a hétköznapokat. Például, ha éppen meghaltál, hát jobb, ha teljesen egészében vagy eltemetve, nincsenek erre meg amarra elszórt testrészeid. A túlvilágon ugyanis komoly problémáid lehetnek belőle… 

MacFarlane, az angol orvos halálos ágyán fekve arra kéri 11 éves háziszolgáját, Rent, hogy kerítse elő hiányzó kisujját és temesse mellé a sírjába, hogy a lelke békében nyugodhasson.

A megbízható és kötelességtudó Ren, aki az öt kínai erény egyikét viseli nevéül, felkerekedik, hogy teljesítse gazdája utolsó kérését.

Útja közben egyre közelebb sodorja a sorsa Li Jin-hez, az útját kereső fiatal kínai lányhoz, akit a patriarchális társadalom minden nyűge sújt. Tanulni szeretne, de a mielőbbi házasság van elé célként kijelölve. Hopp, ő is egyik kínai erényt viseli névként.

Lehet, hogy összetalálkoznak? Vagy bejönnek a képbe még hárman, hogy kilegyen mind az öt erény? Esetleg Shin, szemrevaló, ámde elhidegült mostohatestvérével is, hm, közelebb kerülhetnek egymással? (Ami az Éjszakai tigris legkevésbé váratlannak bizonyuló fordulata.)

Vagy az egész társaságot cakkumpakk BEZABÁLJA a környéken ólálkodó emberhúsra ácsingózó tigris?

Illedelmes szerelem. A maláj-kínai hiedelemvilág, egy kis természetfeletti, no meg néhány gyilkosság. Yangsze Choo első pillantásra nagyon izgalmas és egyedi stíluskavalkádot alkotott, azonban az Éjszakai tigris című könyv mégis inkább csak … ARANYOS.

A két főszereplő, Ren és Lin Ji maximális mértékben kedvelhető. Márpedig, egyértelműen az ilyen szereplőkkel rendelkező könyveket a legjobb olvasni. Ren-t azonnal magad is felfogadnád háziszolgának (és ki is taníttatnád, persze), Ji-t pedig, már amennyiben nem lenne éppen foglalt, azonnal feleségül is kérnéd. (Ebben hasonlít a Bridgerton-család első részének főhősére.)

Ők ketten a könyv legfőbb erősségei.

Az Éjszakai tigrist átszövő hiedelmek keleties egzotikumot kölcsönöznek a könyvnek. A természetfeletti, mivel leginkább az álmok szintjén jelentkezik, szerencsére nem igazán tántorítja el az erre kevésbé fogékony olvasót. A bűnügyek pedig, nos, nem sok vizet zavarnak, mert főleg csak a történet végére bomlanak ki. Szinte már feleslegesnek is tűnnek, mivel Choo nem túl ügyesen, kevés előkészítéssel integrálta őket a sztoriba. Csekély izgalommal szolgálnak, no.

Ami azért is furcsa, mivel az Éjszakai tigris más szinteken az elejétől a végéig tele van a várakozás visszafojtott izgalmával. Meglesz az ujj? Fény derül a valódi érzelmekre? Összetalálkoznak, akiknek össze kell? Etc.

Közben pár jólesően borzongató jelenettel is találkozol. És ráeszmélsz, hogy effajta szelíd és visszafogott könyvet csakis női író írhatott. Mégpedig egy jóindulatú lélek, aki MAJDNEM túl jóindulatú ahhoz, hogy kiemelkedő regény kerüljön ki a kezei közül.

Ha azonban könnyed, viszont mégis színvonalas, és mindenekelőtt bűbájos könyvre vágysz, akkor Yangsze Choo: Éjszakai tigris című regénye pontosan a megfelelő választás. 

7.9/10

Yangsze Choo: Éjszakai tigris
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 517 oldal

könyv ,

Daniel Silva: A rend – könyv – kritika

Leave a comment
Daniel Silva: A rend

Gabriel Allon, minden idők legjobb kéme már évek óta az izraeli titkosszolgálat főigazgatója. Nem mellesleg hosszú évtizedek súlya nyomja a vállát. Daniel Silva sorozatának korábbi két részéről írva már hosszan élcelődtem az íróasztalnál nyugodtan megülni képtelen koros főkémen, aki pozíciójához mérten jelentéktelen ügyében saját maga végez nyomozást. No de mi lehet a helyzet a sorozat következő részével, A renddel?

Ugyanaz.

Ez van. Allon ugyanolyan univerzális hős, mint Jack Reacher, míg azonban Lee Child ügyel arra, hogy a könyvei a többi résztől függetlenül is olvashatók legyenek, Silva saját magát hozta kínos helyzetbe azzal, hogy karrierje megkoronázásaként irodába költöztette főhősét.

Mit lehet ezzel kezdeni? 

Semmit. Az Allon-sorozat nagyon jó kémregény, thriller és olykor krimi is egyben. Pörgős, hiteles, majdnem minden részében létező politikai helyzetre reflektál, és messzemenően kiáll a demokratikus értékek mellett. Szóval nem fogod csupán azért abbahagyni, mert a főhős egy tisztességben megőszült BÁCSIKA. Hanem elengeded ezt a dolgot. Azt gondolod, hogy Gabriel Allonnak annyira jók a génjei, hogy körülbelül 30 évet letagadhatna a korából. És kész.

A rend alaphelyzete a szokásos sémát követi. Allon és családja jól megérdemelt vakációját tölti Velencében. Erre nem meghal őszentsége, a pápa, Allon régi haverja? De. Ráadásul úgy néz ki, hogy hidegre tették. Na, most erre azt mondhatnád, oké, majd választanak másikat. A Vatikán csendőrsége (link) pedig kinyomozza, ha valami nem kóser.

Gabriel Allon erre azt mondja, nem! Inkább én nyomozom ki!

A rend című könyv tehát nagyrészt krimi. Amíg a nyomozás folyik, izgalmas és érdekes. Amint kiderül, hogy ki áll a gyilkosság mögött, onnantól már nem annyira izgalmas. 

Nem hiába példálóztam az elején Jack Reacherrel. A könyv második fele sima bosszúállás, Reacher módra. Gabriel Allon és az izraeli titkosszolgálat vezetői rétegéből terepre trombitált csapata úgy dönt, hogy elvégzi a munkát az Úr helyett.

Nem könnyű egy évtizedek óta futó kémregény-sorozatba folyton új ellenfeleket találni. Palesztinok, oroszok, irániak – mind megvoltak már többször is. Na most, gondolhatod, mennyire képes ezekkel versenyezni pár szerencsétlen, elvakult csuhás.

Nem nagyon. A rend című könyvben Gabriel Allon és Daniel Silva is rutinmunkát végez.

Amivel azonban A rend mégis több mint egy átlagos kémregény, azt Silva a kereszténység és a zsidók viszonyának újabb ERŐTELJES javítására tett kísérlete adja hozzá. Silva (akinek már erősen érik egy izraeli állami kitüntetés) azt állítja, – némi joggal, tegyük hozzá, – hogy ha a Biblia valamivel pontosabban idézne bizonyos jól ismert eseményeket, talán nem került volna sor ilyen mértékű antiszemitizmusra a zsidóság ellen. 

Ezt persze már sosem derül ki. Ha azonban előkerülne egy apokrif evangélium, lehet, hogy javítana némiképp a helyzeten. Elképzelhető lenne, hogy egy bizonyos tekintélyelvű, szigorú római bürokrata élete alkonyán felfedezte magában az irodalmi vénát?

Gabriel Allonon és csapatán persze nem múlik, ők mindent megtesznek, hogy előkerítsék. A szokott formájukban. Ami azért nem is olyan kevés.

7.9/10

Daniel Silva: A rend (Gabriel Allon 20.)
Vinton Kiadó. 2021. 368 oldal
—
Kritika a sorozat korábbi részeiről:
A másik nő
Az új lány
–
Ez is érdekelhet:
Lee Child: Ne add fel könnyen

könyv , ,

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság – Könyv – kritika

Leave a comment
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság

A 10. század második harmadára az addig igazából még nem is létező Anglia a megszűnés szélére sodródott. A több független, egymással is rivalizáló királyságot elözönlötték a dán hódítók. A Vikingek című sorozatból ismert Ragnar Lothbrok három derék csemetéje, no meg még pár ezer csatabárddal felszerelkezett vidám cimborájuk sorra hódoltatták be az angolszász területeket, mígnem csak egyetlen egy maradt állva, a leggazdagabb, Wessex.

A vikingek nagy bánatára, ennek uralkodójat Alfrédnak hívták. Az egyetlent, aki az angol történelemben kiérdemelte a Nagy melléknevet. A vikingek további bánatára Alfréd oldalán ott küzdött Bebbanburgi Uthred is, Cornwell Angolszász históriák című sorozatának főhőse. (E könyvekben legalábbis.)

Az Angolszász históriák a nagyszerű, élvezetes stílusban megírt kalandok mellett nem kevesebb célt tűz ki maga elé, mint az egységes Anglia tűzben kikovácsolódott létrejöttének elbeszélését. Tehát az egyszeri vikinges kalandregényekkel szemben nagyívű történelmi regénynek sem utolsó.

Uthred gyerekkorát a dánok között tölti, és ez a gyermekkor nem is lehetne boldogabb. A gyermekkoruktól harcra nevelt, hősi eszméktől fűtött, és a túlvilágon Odin mulatságokkal teli csarnokába készülő harcosok társasága ideálisabb nem is lehetne egy tetterőtől eltelt fiúgyermeknek. 

A 10. századi angol királyságok ezzel szemben éppen a kereszténység eszméje alatt nyögnek, amelynek papjai a szentek kultuszát túltolva minden örömöt száműznek a földi létből, vakbuzgósággal és bűntudattal töltve el követőiket.

Persze más köztük gyermekként felnőni, majd felnőttként öntudatra ébredve látni a vikingek valódi természetét, és az általuk elkövetett mérhetetlen pusztítást. Uthred így kénytelenen-kelletlen, még ha szíve néha felnevelőihez is húzná, hamarosan Alfréd oldalán találja magát. 

Az utolsó királyság megtévesztően könnyed mű. Az angol királyságokért küzdő két kultúra összeütközése állandó humorforrással szolgál. Az életörömtől viruló Uthred cinikus kommentárjai és kompromisszumokat nélkülöző életigenlése szöges ellentétben állnak Alfréd király udvartartásának, meg persze a korabeli Angliának az ájtatosságával. Igazából az utolsó királyság és persze a teljes sorozat legfőbb erénye maga Uthred alakja, aki félig-meddig mindenhol kívülállóként, sokkal pontosabban látja a dolgokat, mint a körülötte lévők.

Alfréd, aki vállára vette királysága megmentésének terhét, miközben még ennél is jóval nagyobb távlati célok lebegnek a szeme előtt, maga is ellentmondásos személyiség. Uthrednek legalább annyiszor meggyűlik vele a baja, mint Wessex ellenségeivel. Alfréd vallásos vakbuzgalma és hideg, számító elméje éles ellentétben áll kéjvágyó természetével. (Az Úr azonban megsegíti övéit: a paráznaságot kiválóan kordában tudja tartani egy jól időzített Crohn-betegség.)

Uthred, aki ugyancsak távolabbra tekint, az északi Northumbria felé, ahol nagybátyja által elorzott vára áll, legfőképpen bosszúra szomjazik. Azonban addig még sokat kell várnia. Előtte áll egyrészt a felnőtté válás, valamint legközelebbi célja, hogy harcossá váljon. Márpedig addig senki nem tudhatja magát annak, amíg nem bizonyított a rettegett pajzsfal első sorában. Amire persze jó lehetőséget biztosít a Wessexre zúduló Nagy Sereg. No meg Alfréd király is, aki hamar felismeri, hogy Uthrednek sokkal inkább hasznát látja a harcmezőn, mintha az egyházra bízná a neveltetését.

És persze Uthred előtt áll még egy terjedelmes könyvsorozat is, amelynek lendületes főhőse keresztül-kasul bejárja a korabeli angolszász királyságokat, gyalog, lóháton, hajóval, hol dánokkal, hol angolokkal a fedélzeten. Bernard Cornwell eközben nem feledkezik meg arról sem, hogy ahol szükséges, a politikai machinációkon és hadműveleteken túl elidőzzön a korfestő részleteken is. 

És arról sem, hogy olyan akadályokat és a történelemkönyvekből ismert ellenfeleket állítson Uthred útjába, amik/akik együttesen szavatoljanak egy elegáns könnyedséggel írt, mégis alapos történelmi hűséggel kidolgozott könyvsorozatot.

8.5/10

Bernard Cornwell: Az utolsó királyság (Angolszász históriák 1.)
Alexandria Könyvkiadó. 2021. 350 oldal

–

Kritika a sorozat 8. részéről:
Az üres trón

–

Ez is érdekelhet:
Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking

könyv

Orson Scott Card: Ender száműzetésben – Könyv – kritika

Leave a comment
Orson Scott Card: Ender száműzetésben

Orson Scott Card Végjáték-sorozatának első része minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, és a Dűne mellett személyes kedvencem. Andrew „Ender” Wiggint, a Hadiiskola mélyvízébe dobott kisfiút, társaival együtt embertelen kiképzésnek vetik alá, hogy felkészítsék őket az űrből érkező ellenség elleni harcra. Az Ender száműzetésben időben nagyrészt a közben egész univerzummá terebélyesedő könyvsorozat első és második része között helyezkedik el. Majd túlnyúlik rajta és belekap az utána következő részekbe is, szóval ha esetleg elkövetnéd azt a hibát, hogy nem a megjelenés sorrendjében olvasod a könyveket, előzékenyen számos SPOILERRŐL is gondoskodik. A könyv túlnyomó részét mégis az Endernek az egyik első terraformált űrbéli koloniára tett hajóútja teszi ki. A legfőbb kérdés pedig az, hogy úgy egyáltalán mi szükség volt erre.

Nem. Sok. Minden.

Ender, – nem titok, – legyőzhetetlen stratégia, katonai lángelme. És mindössze 13 éves. Élete legnagyobb csatája immár mögötte van, amit az emberiségért megtehetett, azt megtette. Vajon mit tartogathat egy ilyen elme számára egy kétéves hajóút nagyrészt hibernált telepesekkel a fedélzeten. (Mármint Shakespeare Makrancos Katájának műkedvelő előadásán túl.) Nos, olyan összetűzéseket, amik méltatlanok egy géniusz számára, – és sajnos Orson Scott Card számára is.

Ender a könyv elején és végén is egy-egy olyan konfliktus megoldására kényszerül, amelyeknek megoldása fényévekről látható. Különösen az Achilles-szel való konfliktus teljesen értelmetlen, hiszen a problémát simán orvosolta volna már egy (fény)évekkel korábban elküldött E-MAIL is.

De nem ez az egyetlen légből kapottnak tűnő összeütközés az Ender száműzetésben. Ender az egész emberiség LEGNAGYOBB hőse. Card azonban mégis úgy intézi, hogy e hőst hol piedesztálra emelik, hol lerángatják onnan hálátlan embertársai. Ahogy éppen a cselekmény, azaz néhány áskálódó ellenlábas kívánja. De az ilyen húzások nem igazán hitelesek. Igazából az egész száműzetés sem az. Mintha Róma azon sofort száműzte volna megmentőjét, Hannibál legyőzőjét, a nagy Scipiót, miután az a győztes csata után hazaérve még ki se csomagolta a peplumát és a campagusát.

Persze Ender mégiscsak Ender. Ez néha jó, néha pedig kevésbé. Ender tinédzser korára bölcs, jóságos és gondoskodó személlyé nemesedett. Jobb kormányzót egyetlen kolónia sem kívánhatna magának. Azonban ez a koravén, állandóan elemezgető és terveket szövő alkat már-már túlzásnak tűnik, AMIKOR kívánatos ifjú hölgyek, teszem azt, megvillantják előtte a cicijüket. Jobb ilyenkor, most mondd meg, bekapni azt a cicit, – és csak utána átelemezni a helyzetet.

Persze a Wiggin-családban a dolgok állandó mérlegelése hagyományszámba megy. Ender bátyja és nővére mindketten zsenik. Egyikük a pelenkából kinőve rögvest világuralomra is tör. Mit tesznek ilyenkor a Wiggin-szülők, – ahelyett hogy jól felpofoznák becsvágyó csemetéjüket? Természetesnek veszik az ambícióit. És közben hülyének tettetik magukat. Nem egy átlagos család, no.

Azonban a Wiggin-família saját tagjai elleni/melletti állandó konspirációi egy idő után tök érdektelenné válnak. Csakúgy, mint a történetet kísérő számos levél, amik általában csak a semmit csócsálgatják. Jó példa erre, amikor bizonyos szereplők csak a haláluk után elolvasandó szigorúan titkos levelet küldenek. Miután végre kipurcannak, te hatalmas várakozással telve kezedbe kaparintod a levelet, és nincs benne semmi, csak BLABLA.

Az Ender száműzetésben című könyvben igazából nem sok minden történik, amit ne tudnál már az előzményekből. Így ami marad, az sokszor csak vihar egy pohár vízben. Olykor csak önmagukban lényegtelen jelenetek, amiket nagyon halványan köt össze a címadó személye. Igaz, ez a személy elég nagy formátumú. Bár amiért az utókor emlékezetében tartja majd, azt már megcselekedte. Ő pedig időközben önmaga letisztult verziójává változott, valóságos szentté. Azok pedig legtöbbször, mi tagadás, elég unalmasak.

6.8/10

Orson Scott Card: Ender száműzetésben
Unio Mystica Könyvkiadó. 2916. 415 oldal

–

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: Dűne

könyv

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó – Könyv – kritika

Leave a comment
Liz Moore: Hosszú, fényes folyó

Nem egyszerű eldönteni Liz Moore Hosszú fényes folyó című könyvének műfaját. Teljesen úgy indul, mint egy krimi. Sőt, úgy is folytatódik. Aztán egyszer csak elkanyarodik Mickey Fitzpatrick rendőrjárőr magánélete felé. Majd újabb kanyart vesz és drogos drámába vált. Oké, hát akkor legyen ez, gondolod, szépirodalmi eszközökkel írt drogregény. Na igen ám, ahhoz viszont túl krimiszerű a felépítése.

Szóval legjobb, ha úgy fogod fel, hogy hármat kapsz az egyben.

Persze a legnagyobbat a krimirajongók fognak csalódni. A Hosszú, fényes folyó krimi része a legvékonyabb. Bár búvópatakként vissza-visszatér, mégis folyton hiányérzeted van miatta. Mintha Liz Moore nekilátott volna egy bűnügyi regénynek, amire menet közben ránehezedett a főhős és kábítószerfüggő húgának személyes sorsa, a szerző pedig hagyta, hogy a könyv irányt váltson.

Amiért azonban mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a Kensington-városnegyedben zajló gyilkosság-sorozatot, az a folyamatosan fenntartott feszültség. Moore ebben nagyon ügyes. Akármerre is jár Mickey Fitzpatrick közrendőr, valahogy mindig kénytelen vagy aggódni érte. Mintha folyamatosan a feje felett lebegne egy baljós árny, ami csak az alkalmas pillanatot lesi, hogy lecsapjon.

Azonban a bűnügy vége így is kiábrándító. Persze már az sem teljesen kóser, hogy az összes gyanúsított Mickey köreiből kerül ki. Te pedig tudod, hogy csak trükk az egész. Liz Moore nem igazán tud krimit írni, ez lehet a nagy büdös helyzet. Ebből a szempontból szinte semmi fordulat nincs a könyvében, a nagy leszámolás pedig végképp kilóg ügyetlenségével az egész regényből. Ugyanilyen életszerűtlenek a bűnügy megoldását követő utórezgések is. Moore többé-kevésbé minden előkészítés nélkül általános érvényű ítéletet hoz a rendőrségről, ami így teljesen légből kapottnak hat.

Gyökeresen más a helyzet karakterek azonban szintjén. Moore ezen a téren nagyszerű munkát végez. Mickey és Kacey végtelenül alaposan kidolgozott karakterek. És ha az elején még a fejedet is vakargatod, hogy mi a fene ez a túlzásba vitt visszaemlékezés-dömping, menet közben a két lány a szívedhez nő. (Jó, Kacey azért nem annyira.)

Tény, hogy elég jó írónak kell lenned ahhoz, hogy megkedveltess egy alapjáraton elég nehezen kedvelhető főhőst. Mickey márpedig távolságtartó, szorongásra hajlamos, örök kívülálló. Anyaként azonban heroikus munkát végez, és a gyermeke iránt érzett feltétel nélküli szeretet állandó kifejeződése eléri, hogy hamar a szívedbe zárd.

Ám a könyv lényege mégis csak a drogoktól sújtott amerikai nagyvárosi helyzetkép két testvér kapcsolatán keresztül. Volt egyszer egy Drót című tévésorozat. Aki látta, tudhatja, hogy milyen pokoli állapotok uralkodtak a 2000-es évek elején Philadelphia utcáin. És hol volt még akkor a fentanil? (A fentanilhoz képest a hernyó szimpla pálcikás jégkrém.)

Mickey Fitzpatrick közrendőr nem tehet sokat. Amit kell, azt viszont megteszi. Liz Moore ugyanígy van ezzel. Ő sem tehet sokkal többet, mint hogy irodalmi eszközökkel ábrázol egy roppant sokrétű és összetett problémát. Amelynek során, mint felkészült lokálpatrióta olyan szép bekezdéseket szentel a jelenleg nem éppen a legjobb formáját mutató Philadelphia városának, hogy az olvasó egy-egy pillanatra megfeledkezik annak utcáin reménytelenül szédelgő, bódult tömegről. Igaz csak egy-egy pillanatra.

8/10

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó
21. Század Kiadó. 2021. 480 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Don Winslow: A határ
Michael Connelly: Éjszakai műszak

könyv , ,

Richard Osman: Az eltévedt golyó – Könyv – kritika

Leave a comment
Richard Osman: Az eltévedt golyó

Amikor Richard Osman, a sikeres televíziós szakember krimiírásba kezdett, a könyvkiadók és a nyugdíjasok egy emberként kezdtek örömujjongásba. A csütörtöki nyomozóklub nyugdíjas-otthonban élő tagjai hatalmas sikert hoztak szerzőjüknek és mérsékelt izgalmakat az olvasóknak.

Milyen az már, amikor nyugdíjasok nyomoznak? Na igen, pont olyan. Brown atya, meg annak a kiállhatatlan nőszemélynek, Agatha Raisinnek a tempója, lassú, körülményes és eléggé fárasztó is.

Az eltévedt golyó nagyjából ugyanabból a receptkönyvből készült, mint az előbbiek, de mintha Osman kezdene egyre biztosabban mozogni a konyhában. A nyomozóklub harmadik kalandja, – amikor már egyáltalán nem várnád, – elkezd életjeleket mutatni.

Az alap persze ugyanaz: a négy öreg csont örökös okvetetlenkedése. Azonban mintha az egész most kevésbé lenne vontatott. Osman elkezdi használni a karaktereit. A korábbi kötetekben mindent, de mindent Elizabeth Best intézett. Most kiderül, hogy a többi háromnak is van esze. 

Persze Ron még mindig egy zsörtölődő, a múltban ragadt alak. Ibrahim egy körülményeskedő és okoskodó pojáca, Joyce pedig egy tipikus kíváncsiskodó és túlgondoskodó nagymama-alkat, aki próbálja ugyan kihozni a legtöbbet a helyzetéből, de azért elég előkelő helyen szerepel a Cooper’s Chase Legirritálóbb Lakója-listán.

Szóval még csak véletlenül sem az történik, hogy időközben megkedvelted volna a karaktereket. 

Talán annak köszönhető mindez, hogy Osman jobban szétteríti a cselekményt. A korábbi kötetekből megismert mellékszereplőket is bevonja, újak is érkeznek, és így nem mindig a nyugdíjas nyomozók szerencsétlenkedéseit kell figyelned. Már csak azért sem, mert Az eltévedt golyóban nem szerencsétlenkednek már annyit, tevőlegesen tesznek hozzá a nyomozáshoz.

A nyomozás folyamata pedig, ha már itt tartunk, sokkal élvezetesebb, mint korábban. Csavarosabb, fordulatosabb. Tele van meglepetésekkel, olyan fordulatokkal, amit eddig ki se néztél Osmanból. Mondjuk ki, Az eltévedt golyó helyenként, és főleg a vége felé egészen izgalmas.

Az előzmények hibái persze még így is megvannak benne. Ütődött humor, bárgyúság és olyasféle életszerűtlen jóindulat vezeti a brit szerző tollát, ami a komoly bűnözőkből is tétova tökfilkókat gyárt. (Jajj, Henrik.) Igen, egy idő után azt veszed észre, hogy maffiózók és nehézfiúk haverkodnak össze Osman éltes hőseivel, akik aztán a tenyerükből etetik őket. (Nyami-nyami.)

Pedig ki a fene haverkodik nyugdíjasokkal a való életben? Megmondom én. Más nyugdíjasok.

Azonban sorozat harmadik darabja, Az eltévedt golyó így se ment olyan nagyon mellé.

7.3/10

Richard Osman: Az eltévedt golyó (A csütörtöki nyomozóklub 3.)
Agave Könyvek. 2022. 358 oldal

—

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (1.)
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)

könyv

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.) – Könyv – kritika

Leave a comment
Winston Graham: Jeremy

Ki hinné, hogy már 7 év eltelt azóta, hogy Ross Poldark százados sebesülten visszatért az amerikai függetlenségi háborúból. Azóta rengeteg minden történt Namparában, és már lassan te is kezded magad a Poldark-család tagjának érezni. A Jeremy című harmadik rész annyiban más, hogy jóval kevesebb dolog történik benne.

Persze ez lehet nézőpont kérdése is. Jóval kevesebb történik a FELSZÍNEN. A felütést leszámítva. Ross súlyos vádakkal néz szembe, nagy az esély, hogy Ausztráliában köt ki a kenguruk közé deportálva. Azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Poldarkék ezután e távoli kontinensen gyarapodjanak és sokasodjanak tovább, így a regény tulajdonképpen csak azután indul el, hogy e kellemetlen közjáték megnyugtatóan lezárul.

A Poldarkok krónikájától sosem állt távol egy kis könnyedség. Ross Poldark és a cselédsorból kiemelkedő, ámde életrevaló feleségének kapcsolata most is kap egy kis lektűrös mellékízt (félreértés & sértődöttség jól bevált kombinációja), ez azonban szerencsére nem telepszik rá a könyvre, így jó eséllyel elnézhető neki, főleg, hogy összességében mindössze fentiek azok, amik hibaként komolyabban felróhatók neki.

A Poldark-familiában számos sértettség és harag gyűlt össze, a Jeremy című kötetben pedig ezek állnak a középpontban. Azonban még véletlenül sem úgy futnak ki, mint ahogy azt az előzmények ismeretében várnád. Ezért, noha különösebb nagyobb horderejű esemény nem történik, a könyv mégis végig izgalmas marad.

Az már az ezelőtti kötet esetében is jó kérdésnek számított, hogy Dwight Enys doktor miért kap ennyi játékidőt Winston Graham-től. Most is ugyanaz a helyzet. Mindenesetre ha valaki odáig van két nehezen összeillő ember döcögősen induló szerelmétől (ami az előző részek sava-borsát is adta) az feltehetően megbocsát majd a doktornak. Másrészt Graham láthatóan jobban ért ahhoz, hogy konfliktusokkal dolgozzon, egy jól működik házasság hétköznapjainak átadása már nincs annyira az ínyére.

A Jeremy című harmadik kötet legnagyobb rejtélye maga a címe, mivel a címszereplő nagyon sokáig nem lép színre. (És színre lépés után is jobbára rászorul arra, hogy mások cipeljék.) Szóval ha a Dwight nem is (mivel nem családtag), de a Francis név – jobb híján – hitelesebb cím lehetne. (Francis ugyanis sok meglepetést okoz ebben a részben.) De nem lenne rossz cím az sem, hogy RÉZ.

Igen, igen, a Poldark-sorozat egyik nagy erénye a 18. századi vidéki Anglia életének (majdnem) minden romantikától mentes ábrázolása. Szédítő nyomor, tudatlanság, az ebből fakadó egyéb problémák, kiegészülve a gazdasági pangással. Egyszóval a korábban a vidék megélhetését jelentő, de most éppen erősen gyengélkedő cornwalli rézbányányászat a sorozat egyik vezérfonala. És már mindenkire nagyon ráférne, főleg szegény Poldarkékra, hogy felmenjen a nyomorult réz ára.

Ez várhatóan előbb-utóbb bekövetkezik. És akkor ez a színvonalas angol családregény-sorozat már tényleg majdnem olyan lesz, mint az Onedin-család, csak persze hajókázás helyett bányászattal.

7.8/10

Winston Graham: Jeremy (A Poldark-család 3.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2021. 379 oldal

–

Kritika a korábbi részekről:
Winston Graham: Ross Poldark (1.)
Winston Graham: Demelza (2.)

könyv , ,
1 … 10 11 12 13 14 … 42