Chris Carter: A holtak csarnoka – Könyv – kritika

Chris Carter: A holtak csarnoka - könyvborító

Chris Carter a roppant sikeres Robert Hunter-sorozatot egy végtelenül egyszerű alaprecept alapján készíti: 1, végy egy végtelenül borzalmas bűntényt. 2, végy egy végtelenül zseniális nyomozót. A holtak csarnoka sem kivétel ez alól. A különösen kegyetlen gyilkosságok kétfős elit részlege egy magát művésznek képzelő pszichopata sorozatgyilkos után nyomoz.

Chris Carter könyveiben olyan sok borzalmas gyilkosságot követnek el, hogy a szerző előbb-utóbb valószínűsíthetően ki fog fogyni a változatos elkövetési módokból. Vagy már most is ez lenne a helyzet? Vagy csak te gondolod úgy, hogy a Holtak csarnoka tetthelyei nélkülözik a szokásos extrém borzalmakat? Kegyetlennek persze kegyetlenek ezek a gyilkosságok is, azonban csak a legelső az, ami igazán vérfagyasztó. Vagy lehetséges lenne, hogy ez a pszichopata sorozatgyilkos Robert Hunter praxisának legjóindulatúbb elkövetője?

Azért ne dőlj be rögtön! Kiderülhet, hogy ez a fickó is csak egy vérszomjas barom!

Chris Carter alapreceptjében az hozzávalók elkészítésének módja is egészen sajátos. Carter a végtelenül lassú kevergetésre esküszik. Ez azt jelenti, hogy ami információt más krimikben közölnek az első 20 oldalon, azt ő 150 oldalon keresztül húzza el. A holtak csarnokában is ezt történik. A nyomozók egyik helyszínről a másikra sétálnak és közben felváltva szörnyülködnek és lepődnek meg.

A séma tehát nagyon egyszerű. Az olvasó, azaz te mégis simán bekajálja részről részre. Ez Carter dramaturgiai érzékét dicséri. A nagyon keveset nagyon hatásosan képes előadni.

Read more

Tove Alsterdal: Gyökerestül kitépve – Könyv – kritika

Tove Alsterdal: Gyökerestül kitépve - könyvborító

Pár éve nagyon úgy tűnik, hogy a skandináv krimi műfaja kifújt, már minden valamirevaló művet kiadtak korábban, és mostanra csak a középszerű írók maradtak hátra. Ilyenkor persze mindig érkezik egy jobb könyv, mint jelen esetben Tove Alsterdal Gyökerestül kitépve című díjnyertes krimije, és hiába tervezgeted már egy ideje az ellenkezőjét, muszáj tovább olvasni az északi szerzőket.

Skandináv krimi vonalon létezik a teljes depresszió, amit Arnaldur Indridason képvisel példamutató elszántsággal, aztán Jo Nesbo, aki a csalafinta, bonyolult történetekre, és az amerikai típusú öntörvényű és vagány főhősre esküszik. És van Tove Alsterdal, aki pontosan a kettő között helyezkedik el, hétköznapi emberek a szereplői, és a bűnügy is nagyjából átlagosnak mondható.

Azonban a Gyökerestül kitépve nem véletlenül kapta meg 2020-ban az Üvegkulcsot, amely az adott év legjobb svéd bűnügyi regényét illeti. A könyv az elejétől fogva magával ragad.

Ha évtizedekkel azután hazalátogatsz, hogy bűnösnek találtak egy 16 éves lány meggyilkolásáért, hát ne csodálkozz, hogy mindenki rühelli a képedet. Az sem segít túl sokat a helyzeten, ha holtan találod a saját elhidegült apádat. Hát nem őt is megölték? Hopp, már meg is van az első számú gyanúsított.

Azonban Olof Hagström, a megtört, de amúgy rendes fickónak kinéző dagadék nem olyasvalakinek tűnik, aki bárkit is eltenne láb alól. Akkor mégis mi a frásznak vallotta be?

A régi és az új ügy, mindkettő középpontjában Oloffal egymásba fonódik, így a Gyökerestül kitépve bőven el van látva rejtélyfaktorral.

Read more

Jo Nesbo: Vérhold – Könyv – kritika

Jo Nesbo: Vérhold - könyvborító

Ha alkoholista zsaru lennél, és összecsapnának a fejed felett a hullámok, akkor Los Angelesbe utaznál, hogy halálra idd magad? Vagy csak a sarki kocsmáig mennél? Harry Hole Los Angelesben köt ki. Egy, akarom mondani, kettő sorozat-gyilkosság, a jó szíve és egy zsíros csekk hatására azonban visszatér Oslóba. Tíz napja van, hogy elkapja a tettest. (Közben Oslo egén feltűnik a vérhold. Jól van, jól van, ez mindössze hangulatfestő elem.)

De maradjunk még egy kicsit az alkoholizmusnál. Egy los angelesi repülőjegy árából vajon mennyi sör jön ki? Túl sok ahhoz, hogy elutazz, én mondom. Másfelől egy alkoholista nyomozó az milyen már? Jó, tudjuk, hogy sok a feszültség, meg minden, de ott van például Hercule Poirot, a csavaros eszű belga, aki egyáltalán nem izgatja magát a gyilkosságok miatt, inkább remekül szórakozik nyomozás közben.

Na szóval egy alkoholista zsaru, most képzeld el, a saját keresztkérdései közben jobban összekeveredik, mint a gyanúsított. Nem fog az agya, no. Vagy egyszer csak hirtelen ki kell mennie hányni. Vagy teszem azt, pisztolypárbajt vív egy bűnözővel és puff, mellé lő. A fejére céloz és helyette a gyomrát találja el. Rossz belegondolni mindezekbe. Hagyjuk is az egészet!

Fogadjuk el, hogy Harry Hole betintázva is megállja a helyét! Jó, de akkor miért olyan mégis az egész nyomozás, mintha a nagy Harry Hole folyton csak szerencsétlenkedne? Hát ez magától értetődik: egy sorozat-gyilkos utáni nyomozás nem fáklyásment.

Jo Nesbo-re jellemző, hogy szereti alaposan megkeverni az olvasót, gyanúsítottak egész sorát dobja be, sőt egyszerre akár többet is, akik papíron rettentesen sanda alaknak tűnnek, azonban te nagyon jól tudod, hogy az egész csak elterelő manőver.

Így amikor végre kiderül a gyilkos személye, egy cseppet sem lepődsz meg, hiszen pontosan őrá számítottál az elejétől fogva. Egy olyasfajta fickóra, akinek megint csak KURVÁRA sok ráérő ideje van:

„… fel kellett erősítenem a vonzerőmet, így aztán bekentem magamat a székletemből kivont bélnedv illatanyagával ..”

Read more

John Gwynne: Az istenek éhsége – Könyv – kritika

John Gwynne: Az istenek éhsége - borító

Nem könnyű újat mutatni a fantasztikus irodalomban manapság. Sokszor úgy érzed, már mindent olvastál. Aztán jön John Gwynne és Az istenek éhsége előzményével… és … és ő sem hoz semmi gyökeresen újat, csupán szerencsésen összefésüli az epikus high fantasy-t a vikingekkel, ehhez hozzákever még néhány, a legendába vesző alakváltó, antropomorf istent, és kész is van. Az istenek éhsége pedig beszippantja mindkét zsáner rajongóit.

Minden vikinges könyvbe elkel egy kalandozó harcosokból álló csapat. Gwynne sorozatába három is jut. Elvar, a nagyhatalmú (és pöcsfej) apjának hátat mutató harcos a visszafogott egyszerűséggel csak ádáz-had néven futó zsoldoscsapat tagjai közt érvényesül nőies finomsággal. Varg, a Véresküdtek között valósítja meg önmagát, és ha ehhez le kell tépni pár fejet a helyéről, az sem jelenthet akadályt. Orka pedig, – egy újabb hölgy! – nos hát őneki sem TELJESEN véletlenül lett Koponyatörő a beceneve.

Némelyikük persze előnnyel indul. Vigrid világában ha valaki emberként az istenek vérvonalába tartozik, az megfogta az… isten lábát: olyan tulajdonságokat hordoz magában, ami messze az egyszerű halandók fölé emeli. Az istenek éhsége e tulajdonságok közül jórészt azokra koncentrál, amelyek harc közben jönnek jól. Ha odáig vagy az összecsapásokért, Gwynne könyvében nem fogsz csalódni. Minden második jelenetben egymásnak esnek a szereplők. Amelyekben mégsem, ott éppen harcra készülnek.

Továbbá nem csak sokkal több van harcjelenetekből, de azok mintha sokkal intenzívebbek is lennének mint az első részben. Az istenek éhségében tehát mozgalmas, akcióban nincs hiány. Ehhez hozzátesz a mágia is, ami az előzményben elég takarék lángon pislákolt. Mostantól viszont már az összecsapások szerves részét képezi.

Nem egyszerű spoilerektől mentesen írni a Véresküdtek-sorozatról, ha már a két első rész mindegyike a borítóval lelövi a történet egy-egy jelentős fordulatát. Egy böhöm nagy farkas, az nyilván csakis Ulfrirt, a farkasistent jelentheti. (Aki a könyv kezdetén még csak egy jókora csontkupac.) 

Read more

Daniel Silva: A csellista – Könyv – kritika

Daniel Silva: A csellista

Talán nem vagy egyedül, ha ismerősnek tűnik A csellista alaphelyzete. Daniel Silva állandó főhőse, a legendás izraeli mesterkém, Gabriel Allon épített már be különféle csajokat különféle terrorszervezetekhez, bár muzsikus tényleg nem volt még közöttük. Eddig.

Minden oroszok cárjával viszont már akasztotta össze a bajszát, sőt nem is egyszer. A könyvben nem egyértelműen beazonosítható, csupán Vlagyimir Vlagyimirovics álnéven szerepeltetett orosz vezető éves fizetése körülbelül 5-10 milliárd dollárra tehető. Ám hogy az egyszerű orosz állampolgárok ne szomorkodjanak túlságosan a kitágult bérollón, Vlagyimir Vlagyimirovics külföldön kamatoztatja a pénzét, számos jó barátja pedig szívességből megengedi neki, hogy az ő nevükön fektesse be megtakarított vagyonkáját.

De hogy jön ide Gabriel Allon?

Sehogy se jönne ide, ha nem hullanának nagy számban az orosz emigránsok Európa szerte. Amikor azonban Allon és az izraeli titkosszolgálat régi barátja novicsok túladagolásban elhalálozik, minden nyom egy orosz oligarchához vezet, aki az Oroszországból kilopott pénzt mossa tisztára. 

Megvan annak is a hátulütője, ha egy kém-thriller-sorozat főhőse nem amerikai. Az izraeli Moszad fő terepe érthető módon a Közel-Kelet, így az Allon-könyvek minden újabb darabja esetén növekvő kíváncsisággal figyeled, hogy Daniel Silva ugyan miként hozza újfent játékba főhősét, hogy az az amerikai, francia vagy angol titkosszolgálat helyett végezze el az éppen aktuális melót. Mindezt persze a változatosság miatt. 

Most az angolok helyett dolgozik. Meg a svájciak helyett.

Read more

Chris Carter: A hívás – Könyv – kritika

Chris Carter: A hívás - borító

Ha valaki arra tippelne, hogy Chris Carter A hívás című könyvét IS egy borzalmas és szörnyűséges gyilkossággal indítja, nos, az nem téved. Carter rátalált a tuti receptre. Ha már egyszer az átlagos médiafogyasztók valósággal megvadulnak a sorozat-gyilkosság szó hallatán, miért ne lenne ugyanez a helyzet a krimiolvasók körében is.

Carter sorozatának újabb részei egyértelműen jobbak az előzőeknél. Habár nagyjából ugyanazt a sémát követi minden egyes könyve, mégis mindig variál rajta annyit, hogy az egyszeri olvasó ne érezze teljesen átverve magát. Vagy ha mégis, legalább ne bánja túlságosan.

Tulajdonképpen mire a nyolcadik kötethez érsz, már mindig tudod előre, nagyjából mire számíthatsz. Sőt, kis túlzással saját magad is össze tudnád fabrikálni a Hunter-sorozat következő részét. Kellene is elsősorban, ugyebár, egy légből kapott indíték, mondjuk, amikor építették a (későbbi) gyilkos házát, a mesterek siralmas munkát végeztek és teljesen elbaltázták az alapozást. Innentől a kőműveseknek annyi. Szükség volna még továbbá valami kis ügyes, kézhez álló eszközre is, amivel borzalmas gyilkosságok követhetők el, és valahogy még kapcsolódik is az építkezéshez. Lássuk csak: betonkeverő. Hölgyeim és uraim, íme: A betonkeverős gyilkos!

Ez azért így elég egyszerűen hangzik, nem? Akkor mégis mi magyarázza a mérhetetlen sikert?

Nos, ne becsüljük le saját borzongás iránti késztetésünket. Márpedig egy Chris Carter-könyvet olvasva a borzongás garantált. Garantált a továbbá a lassan a bőröd alá kúszó rossz érzés is. Ebben pedig A hívás KÜLÖNÖSEN jól vizsgázik. 

Read more

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája – Könyv – kritika

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája

Az irdatlan és monumentális fantasy történetek kedvelőinek a szívébe Peter V. Brett valószínűleg már a Rovásemberrel belopta magát. A sivatag lándzsája című folytatás tovább szövi a három korábban megszeretett karakter sorsát, sőt a trióhoz újabb emlékezetes szereplők is csatlakoznak. Akik körül mindeközben folyamatosan ott ólálkodnak az éjszaka sötét teremtményei.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki a Rovásember-sorozat alapötletére első hallásra azt mondtad, hogy meh. Valljuk be, a föld középpontjából éjszakánként a felszínre előszivárgó, majd ott randalírozó démonok nem éppen a legkifinomultabb koncepciónak tűnnek. Brettnek mégis sikerült a lehetetlen, olyan komplex, kidolgozott világot és mitológiát épített fel könyvében, amelyen kevés fogást lehet csak találni.

Oké, az írás néha egész kicsit akadozik, egy nagyon enyhe amatőrizmus járja át – de mindezért bőven kárpótol a posztapokaliptikus világ, a reménytelenségbe süllyedt, egyre csökkenő létszámú, vacsorára fogyasztott emberiséggel. No és persze az éppen kellő időben felbukkanó világmegváltó hőssel. Ráadásul mindjárt kettővel is.

Az egyiket gyermekkorától erre predesztinálták, a másik élből elutasítja a szerepet. Egyikük továbbá elcsórta a másik spéci lándzsáját, így az érthetően fúj rá azóta. Hogy melyikük lesz a régóta megjövendölt Szabadító? Lövésed sincs. És ez jó.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki azt gondolja, hogy az előző részben hálátlan és irigy szemétládaként viselkedő Jardírt tenni meg A sivatag lándzsája egyik főhősének… POMPÁS ötlet volt. Már csak azért is, mert ez a Kráziában játszódó pár száz oldalnyi zord felnövéstörténet a Démon-ciklus eddigi két kötetének legütősebbre sikerült fejezete. A kegyelmet nem ismerő, napszítta világ, és a lételemükként kizárólag a harcot ismerő sivatagi harcosok (Frank Herbert fremenjeinek méltó párjai) nem hagynak módot a szerzőnek az esetenkénti mellékvágányra tévedésre. Itt minden klappol. A harcosok, a papok, az alsóbbrendű kaszt. A nők alárendelt szerepe. A remekül kidolgozott sharusahk harcművészet. És persze mindezek együtt Jardír cselekedeteinek mozgatórugóira is válaszul szolgálnak.

Talán nem te vagy az egyetlen, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy a Démon-ciklus második része egy idő után újra több nézőpont-karakterre vált. A sivatag lándzsája – nomen est omen – már csak a cím alapján is, sokkal emlékezetesebb írásmű maradna, ha erre a részre egyedüli főhősének Krázia erős emberét tartaná meg.

Ez a koncentrált fókusz, amely Kráziára irányul, nem marad fenn miután Théziába helyeződik át a cselekmény. Egyrészt Brett túl sok szereplőt mozgat. Például Rojer – aki a Rovásemberben egyenrangú főszereplő volt – most nem igazán találja a helyét történetben, sokszor azt érzed, hogy csak azért történik vele ez meg amaz, mert az előzmények után fura lenne, ha nem jutna szerephez. Leesha pedig, aki tulajdonképpen egyszerű falusi gyógyító, a társadalmi pozíciójánál jóval nagyobb hatalomra tesz szert. Ami nem túl reális.

Mi több, a könyvben szerepel egy teljesen indokolatlan orális kényeztetés is! (Bár ezzel Horgos Cobie nem biztos, hogy egyetértene.)

Noha az is igaz, hogy a hajdani Bálás Arlen, azaz a Rovásember valamint Krázia uralkodója mellett mindenki más jóval haloványabbnak tűnik.

Bár az is tény, hogy a céltudatos és eltökélt Jardír egy idő után szerelmes kamasszá változik. Hiába, no, a csajok már csak így hatnak a férfiemberre… Oké ám, de Jardírnak már van 14 felesége. Ki az a hatökör a ilyenkor a nyakába akar venni MÉG EGYET?!

Ha már a nőknél tartunk: a női olvasók viszont számos azonosulási pontot találhatnak Brett fantasy világában, csordultig van ugyanis roppant erős női karakterekkel, akik bármilyen szempontból képesek versenyre kelni hímnemű sorstársaikkal. Sőt, olykor meg is haladják őket. Elég csak az egy anticiklon eltökéltségével rendelkező Ineverára, a könyv legdögösebb szereplőjére gondolni. (Vele az addig fájón hiányolt erotika is tiszteletét teszi A sivatag lándzsája lapjain.)

Peter V. Brett Démon-ciklusa monumentális munka, a szerző pedig lassan és megfontoltan építi fel könyvsorozatát. A kalandok mellett lassacskán egyre többet tudsz meg a világ történelméről (a múltba vesző legendák újra csak egy önmaga vesztét okozó emberiséget sejtetnek) de az éjszaka lényeiről, a magúrokról is.

A főszereplők kellően karizmatikusak és nagy hatalmúak, mégis mindig olyan kihívások elé kényszerülnek, amelyeknek nem egyszerű megfelelniük. A sivatag lándzsájában ráadásul jóval több emlékezetes, megdöbbentő vagy akár megható jelenetet kapnak, mint az első részben. A könyv végi agyban nagy főellenféllel való hosszan elhúzódó küzdelem pedig felteszi a démonokkal való csatározásra a koronát.

Peter V. Brett A sivatag lándzsájával méltó folytatást alkotott. Könyve, gördülékeny, olvasmányos, és ahogy átrágtad magad mind a 800 oldalán, máris legszívesebben azonnal a kezedbe kaparintanád a folytatást.

7.8/10

Peter V. Brett: A sivatag lándzsája (Démon-ciklus 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2016. 827 oldal

Kritika az előző részről:
Peter V. Brett: A Rovásember

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: A Dűne
Cameron Johnston: Az áruló isten

1 8 9 10 11 12 42