Elly Conway: Argylle – Könyv – kritika

Elly Conway: Argylle - Könyvborító

Az ifjú Aubrey Argylle Thaiföldön tengeti az életét. Képtelen kilépni abból a bénultságból, amit a szülei halála és a róluk kiderült igazság kettős sokkja okozott számára. A véletlen azonban úgy hozza, hogy a fiatalember egy kiemelkedően bátor cselekedete felkelti a CIA figyelmét. A Cég-nél pedig úgy gondolják, hogy Argylle remekül megállná a helyét náluk.

Egy kémregény, amit talán Taylor Swift írt. Vagy egy pincérnő…

Aki nem igazán követte az Argylle című mozifilmet övező médiafelhajtást, az abban a boldog tudatban olvashatja az Elly Conway néven megjelent kémregényt, hogy azt egy állástalan pincérnő írta… Aki ellenben igen, az akár azt is hihette, hogy maga az isteni Taylor, az egy kaptafára készült dalok nagymestere vetette papírra két különösen egyformára sikerült strófa között… Merthogy ez a hír is végigfutott a médiában, miután kiderült, hogy Elly Conway csupán szerző álnév.

Nálam a pincérnős verzió a könyv harmadáig tartotta magát. Akkora nyilvánvalóvá vált, hogy az Argylle csakis valami rutinos öreg róka műve lehet. És nem is csak azért, mert a könyvből feltűnően hiányoznak a habkönnyű érzelmek és a viharos szóváltások. Hanem mert a szerző egyaránt túl jól képben van az orosz belpolitikával, a vietnami háború fedett műveleteivel, a CIA belső működésével és az Aranyháromszögnek nevezett hírhedt ópiumtermelő térség aktuális helyzetével.

Ezek ismerete egy pincérnőtől nem feltétlenül elvárható.

Sokkal inkább Terry Hayes-től (A Nevem Pilgrim) és Tammy Cohen thriller-írótól. Az Argylle kettőjük közös munkája. És – legalábbis nagyobbrészt – teljesen vállalható kémregény.

A kém, aki bejött a melegről

Thaiföldön alapból átkozott meleg van. De Aubrey Argylle lába alatt a talaj is égni kezd, az egyik különösen kegyetlen drogmaffiának köszönhetően. Így úgy látja, hogy amennyiben nyugalmasabb életet szeretne, muszáj beállnia a CIA-hoz.

Az Argylle című regény végigköveti, hogyan illeszkedik be érzelmileg sérült, azonban jólelkű főhőse a CIA egyik elit csapatába. Azonban ezt a beilleszkedést két dolog is megnehezíti:

Egyrészt a csapat éppen vérre menő hajszát folytat egy kegyetlen orosz oligarchával, Vaszilij Fjedorovval egy legendás történelmi ereklye, a Borostyánszoba megszerzéséért. Fjedorov a hatalomra tör. Elindult az elnökválasztáson és szentül meg van győződve arról, hogy a szélsőjobboldali csőcselék számára, akikre szavazóbázisát építeni akarja, nem teljesen elegendők a felelőtlen ígéretek és ha más nemzetek ellen uszítják őket; nem, azok pompás műkincsek látványa után is ugyanúgy sóvárognak…

Másrészt Argylle új barátait súlyos örökség is nyomasztja: egy árulás, amely saját embereik életébe került. Így aztán most minden új arcot idegenkedve figyelnek.

Kikémlelt érzelmek

Amiért az a feltételezés, hogy az Argylle egy női szerző műve olyan sokáig kitarthat, az a könyv egészen alapos karakterizálása. Kémregények nem szoktak ilyen mélyre belemenni hőseik tépelődéseibe és önvizsgálatába.

Aubrey Argylle-hez hasonlóan alapos elemzésben részesül Frances Coffey is, a CIA operatív igazgatója, a szerethető főnök mintaképe, aki az Argylle másik kiemelt szereplőjének tekinthető. Ő az a tipikus szigorú, de igazságos támogató anyagfigura, aki láttán azonnal rohannál is jelentkezni a Céghez, hogy segítsd jobbá tenni ezt a mocskos világot.

De az Argylle a mellékszereplőkön is elidőzik: amikor Woody Wyatt-ről társai kijelentik, hogy ő a csapat szíve, te a helyükben éppen abban a szent pillanatban rúgnád ki ezt az tökkelütött barmot a társaságból. Aztán később lehet, hogy mégis meggondolnád magad… Szóval Terry Hayes és Tammy Cohen egészen jó munkát végeznek kémregényük szereplőivel.

És közben a szükséges könnyed, ugratásokkal teli humor sem hiányzik a könyvből. No meg az ilyenkor elvárható akció sem.

Folyamatos akciók – némi rejtvényfejtéssel

Az Argylle legalább annyira szól a folyamatos akcióról, mint a kémjátszmákról. Frances Coffey és Vaszilij Fjedorov csapata szüntelenül fej-fej mellett haladnak egymással. Ha összetalálkoznak, akkor általában lövöldözés következik.

Szerencsére az Argylle alapreceptje nem ennyire egyszerű. Jelen vannak benne a műfaj olyan kellékei, mint a beépülés az arisztokrácia tagjai közé vagy titkos behatolás egy szigorúan őrzött létesítménybe. Ha valaki látta annak idején a CIA berkeiben játszódó Alias című akciósorozatot, az tudja, mire számíthat. Főként arra, hogy ilyenkor általában mindig közbejön valami.

Nos, az Argylle című regényben mindig több valami jön közbe. Nemcsak az akciók során, ahol természetesen minden, ami elromolhat, az el is romlik, hanem eggyel magasabb szinten is. Frances Coffey nem fedi fel minden kártyáját és a felszínen futó művelet mögött a háttérben egy másik játszma is fut. Ahol ugyancsak meglepő dolgok derülnek ki alkalmanként.

Ez pedig kellő változatosságot és izgalmakat jelent.

Mindez ráadásul kiegészül egy krimiregényre jellemző nagyon bonyolult és összetett nyomozással is. A Borostyánszobát utoljára a nácik idején látták. Aztán ahogy a szövetségesek egyre közeledtek Németországhoz, sok másik műkincshez hasonlóan örökre eltűnt.

Frances Coffey csapata pedig alig fellelhető nyomokat követve, olykor a vakszerencse, máskor alapos nyomozást követően kerül egyre közelebb hozzá. És persze vele együtt a kíméletlen orosz oligarcha karmaihoz.

Az Argylle-t egy pincérnő fejezte be. Vagy Taylor Swift.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy Terry Hayes és Tammy Cohen számos területen egészen kiváló munkát végeztek és megannyi téma szakértőinek mondhatják magukat. Amihez viszont láthatóan egyikük sem ért, az a gyalogsági taktika.

Aprócska dolognak tűnhet, de mégsem az. Az Argylle ugyanis, hála ennek az egyetlen hiányosságnak, sokszor megdöbbentően ostoba könyvnek tűnik.

De persze az is előfordulhat, hogy tényleg képbe került valamikor egy Elly Conway nevű állástalan pincérnő, akinek Hayes és Cohen kegyesen engedélyezte, hogy besegítsen minden olyan jelenetnél, amikor a túlerővel rendelkező oroszok megközelítik a CIA embereit. Ilyenkor az amcsik ugyanis ész nélkül menekülni kezdenek, általában valamilyen egérfogó-szerű helyre, csak azért, hogy még az oroszok előtt pillanatokkal megszerezhessenek valamit. (Vagy talán tényleg maga az isteni Taylor Swift piszkált bele olykor-olykor a szövegbe, akitől azért mégsem lehet elvárni, hogy rögtön első alkalommal tökéletes akcióregényt írjon.)

Arra ellenben a CIA-osztag tagjai sosem gondolnak, hogy védekező pozíciót vegyenek fel az arra alkalmas helyeken. És arra sem, hogy sokkal rosszabb helyzetben lesznek, amikor beérik őket. Érdemes megemlíteni, hogy a Delta Force és Navy SEAL embereiről beszélünk, az amerikai hadsereg elit alakulataink korábbi tagjairól.

Így aztán nagyon nehéz sajnálni őket, amikor utolérik őket saját ostobaságuk – és Elly Conway megmagyarázhatatlan lustaságának – véres következményei.

Harmadik világháború?

Persze azon is érdemes elgondolkodni, hogy mekkora az esélye annak, hogy a NATO-tag Lengyelország zavartalanul figyelje, hogy az orosz haditengerészet Ka-29-es harci helikopterei berepüljenek a területére. Mert az Argylle című regényben pontosan ez történik. Nem mellesleg a Specnaz tagjaival a fedélzeten.

– És akkor mi a helyzet az orosz tévéstábbal? – kérdezhetnéd. -Ugyan már, ne aggódj! Egyetlen thrilleríró sem lenne olyan ostoba, hogy bezsúfolja őket a Ka-29-esekre. De nem ám! Őket egy Mi-8-as szállító-helikopter hozza…

„- Háború?! – kiáltja ekkor azonnal az asztalra csapva a lengyel vezérkari főnök. – VILÁGHÁBORÚ?!
– Nyugi. – válaszolja neki Elly Conway higgadtan.
– Oké, akkor hadd lövöldözzenek csak a ruszkik a Tátrában – egyezik bele könnyedén a vezérkari főnök. – Mi meg majd nézzük a tévében. A Russia Today úgyis élőben közvetíti az egészet…”

Katasztrofális hiba volt tehát megengedni, hogy Elly Conway írja az Argylle utolsó, mintegy 80 oldalát. Hiszen amit csak lehetett, azt elbaltázta és ezzel kontár módra tönkrevágta két másik szerzőtársa addigi művét. Ezenfelül teljesen hülyének nézi az olvasóit. Folyamatosan.

Ennek ékes példája Frances Coffey fentebb már említett titkos játszmája is. Amit egy egyszerű ballisztikai vizsgálattal viszonylag egyszerűen le lehetne zárni.

De mivel Ms. Conway nagyrészt inkább csak a nevét adta a közös műhöz, a SZÉGYEN java természetesen főként Terry Hayes-t és Tammy Cohent illeti.

Értékelés: 7.2/10

Elly Conway: Argylle
Maxim Könyvkiadó Kft. 2024. 464 oldal

Ez is érdekelhet:
Daniel Silva: Az ismeretlen nő portréja
Robert Dugoni: Az utolsó ügynök

Juan Gómez-Jurado: Vörös királynő – Könyv – kritika

Juan Gómez-Jurado: Vörös királynő - Könyvborító

Antonia Scott a világ legokosabb embere. Egy színfalak mögött tevékenykedő különleges rendőri egység tagja, amelyet a legbonyolultabb bűnesetek felderítésére hoztak létre. Kódneve: Vörös királynő. Antonia Scott azonban 3 éve tetszhalott állapotban létezik, miután egy merénylet megfosztotta attól, aki legközelebb állt hozzá a világon…

A Vörös királynő újra munkába áll

Juan Gómez-Jurado számos spanyol nyelvű könyve után a Vörös királynő című thrillerrel sikeresen átütötte a nemzetközi ismertség nehezen átüthető falát. Nem könnyű az ilyesmi, ha nem angol nyelven publikálsz. Mindenképpen szükséges hozzá valami szokatlan, valami merőben egyedi, amire az olvasó azonnal felkapja a fejét.

Nos, Antonia Scott személye pontosan ilyen.

A szuperintelligens, ám eközben mégis fura, különc személyiség egyaránt igényt tarthat a csodálatodra és a sajnálatodra, és így talán még könnyebb is azonosulni vele. (Épp, mint Lisbeth Salander, azaz tetovált lány esetében.)

Read more

Richard Osman: Az utolsó ördög – Könyv – kritika

Richard Osman: Az utolsó ördög - Könyvborító

A bűbájos dél-angliai nyugdíjas-közösségben, Cooper Chase-ben számos klub létezik a lakók mulattatására. Van rejtvényfejtő klub, francia társalgás óra, zumbázók, de a rejtvényfejtésnél valamivel több izgalomra vágyók megalakították a (csütörtöki) nyomozóklubot is. Az utolsó ördög a nyugdíjas magándetektívek és az ismert angol tévés műsorvezető, Richard Osman immár negyedik közös együttműködése. A nyomozóklub tagjai most éppen egy eltűnt szállítmány heroin nyomába erednek, miközben egy barátjuk meggyilkolása miatti bosszú is hajtja őket.

Nyomozás oldott légkörben

Az ember azt gondolhatná, hogy a közel nyolcvanéves klubtagok, már eleve korukból kifolyólag is, némileg hendikeppel indulnak a bűn üldözésében. Azonban ez mégsem így van. (Persze a csípőprotézis, a sétabot és a Cavinton bármikor a rendelkezésükre áll!)

Azt is gondolhatnánk, hogy a különféle elvetemült gonosztevők sorra ártalmatlanítják majd a klub tagjait egy-egy állkapocsra intézett könyökütés segítségével, és amíg az önjelölt nyomozók az agyrázkódásból lábadoznak a kórházban vagy éppen kómában hevernek, a bűnösök könnyedén megsemmisítenek minden nyomot.

Azonban Az utolsó ördög bűnözői szelídek, mint a kisangyalok! És figyelemre méltóan türelmesek és tisztelettudók az időskorúakkal szemben!

Read more

Stephen King: Csak sötéten szereted – Könyv – kritika

Stephen King: Csak sötéten szereted - Könyvborító

Egy novelláskötetet érdemes a legjobb történettel kezdeni. Stephen King természetesen így is tesz. A Csak sötéten szereted-et nyitó Két tehetséges suttyó szinte azonnal megfog a rejtélyességével és azzal a csak a Kingre jellemző melankóliával, ami aztán eléri, hogy egy-egy történet az elolvasása után is veled maradjon még egy ideig.

A többi? Hát mindenből egy kevés, amit a termékeny amerikai nagymestertől már oly régóta megszokhattuk: Szörnyek, szörnyeknek bizonyuló emberek, az univerzum feloldhatatlan titkai és természetesen a hétköznapi amerikai hősök, akik néha nem is tudják magukról, hogy azok.

No meg persze a szokás sötétség. Ha szereted, ha nem.

Két tehetséges suttyó

Mi a tehetség? – kérdezi Stephen King. (Hogy aztán ne válaszoljon egyértelműen.) Vagy legalábbis bizonytalanságban hagyjon. A negyvenes éveikben hirtelen remekműveket ontani kezdő két vidéki jóbaráttal bizonyosan nem stimmel valami. Talán alkut kötöttek volna az ördöggel egy keresztútnál éjfélnek idején?

Read more

Robert Dugoni: Az utolsó ügynök – Könyv – kritika

Robert Dugoni: Az utolsó ügynök - Könyvborító

Charles Jenkins, az élemedett korú, hajdani CIA-ügynök hajszál híján menekült csak meg Oroszországból. A fél orosz titkosszolgálat őt üldözte. Mikor nagy nehezen hazajutott, a CIA akart elbánni vele – ahelyett, hogy megköszönték volna, ami tett. Most újra felkeresi az amerikai hírszerző ügynökség egyik tisztje. Úgy gondolják, Jenkins ismét szívesen ellátogatna Oroszországba a megbízásukból. Noha, aki tovább lát az orránál, az pontosan tudja, hogy Charles Jenkins az utolsó ügynök, akit oda kellene küldeni…

Minek ment oda?

Hogy azonosítsa és semlegesítse a Télapót? Nem, ugyan dehogy! Jenkins a nyolcadik nővért kereste (lásd: kritika). Igazi lehetetlen küldetés volt, hiszen a nyolcadik nővér nem is létezett. (Mindenki tudja, hogy csak hárman vannak összesen.) Emiatt aztán nem is találta meg, akárhogyan kereste.

Azonban Jenkins menekülés közben segítséget kapott Paulina Pomonajovától, az FSZB informatikusától. Pauliának eközben, hogy, hogy nem, csak későn jutott eszébe, hogy ügyeljen az óvatosságra, így le is buktatta magát az orosz kémelhárítás előtt. Én mondom, ez aztán nem egy életbiztosítás – még ha amúgy a rettegett orosz kémelhárítók között egy csomó kedves fickó dolgozik is (mint ahogy ez később kiderül.)

Read more

Mike Omer: Élve eltemetve – Könyv – kritika

Mike Omer: Élve eltemetve - Könyvborító

A sorozatgyilkosok élete sem egyszerű. Annak például, amelyik élve temeti el az áldozatait, rengeteget kell ásnia. A texasi San Angelo-ban ráadásul dög meleg is van. Nem beszélve a macerás, agyagos talajról. De nem akarom sajnáltatni az illetőt; aki ilyesmit tesz, az egy szemét alak, megérdemli, hogy szenvedjen… Persze mit szóljon akkor az áldozat (mint ahogy általában, úgy most is: egy csinos, ifjú hölgy) aki azt veszi észre, hogy ő van élve eltemetve?…

… Zoe Bentley és partnere Tatum Gray a sorozat második részében is mélyre ás egy sorozatgyilkos őrült elméjében.

Valami hiányzik az Élve eltemetve című könyvből

Nos, leginkább az egyedi hang, valami igazán eredeti, olyasmi, ami megkülönbözteti Mike Omer írását a többi sorozatgyilkost szerepeltető tucat-thrillerrel szemben.

Az Élve eltemetve sok szempontból közepes munka. Nem túl érdekes karakterek és kevés igazán izgalmas fordulat vagy jelenet jellemzi, az írás pedig összességében elég színtelen.

És azt, hogy mennyi közreműködő segítségére volt szükség ahhoz, hogy épkézláb könyv kerekedjen belőle, hűen mutatja az utószó. Ami így, ebben a formában teljesen azt a hatást kelti, mintha Mike Omer képtelen lenne egyedül, saját maga letenni egy kész művet az asztalra. Talán így is van.

Read more

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 8. – Nincs visszaút – Képregény-kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 8. - Nincs visszaút – Képregény-borító

Az Orgyilkos osztály, azaz minden idők egyik legkevésbé hihető cselekményű, és egyben legellenszenvesebb főhőseit felvonultató képregény-sorozatának 8. része, a Nincs visszaút szokatlan kezdést választ. Egy hosszas drogos trippel indít.

Ne idegesítsen már, Mr. Remender!

Ha van egy megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, labilis, hitszegő és folyamatosan nyavalygó főszereplőd, hát feltehetően nem egy drogos képzelgés fogja közelebb hozni az olvasóidhoz. A drogos trip olyan, mint más emberek részletesen elmesélt álma. Az illetőn kívül a kutya f@szát sem érdekel. Sőt, egyre idegesítőbb az egész, minél többet hallasz belőle.

A Nincs visszaút első negyed részét, tehát a teljes 36. számot le lehet húzni a wc-n, mint érdektelen ostobaságot.

Persze, ha a Nincs visszaútnak csupán az egynegyede lenne egyszerű festékpazarlás, már elégedett lehetnél…

Nincs visszaút – a józan észhez

Read more
1 2 3 39