Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Negyedik könyv – Képregény – kritika

Ha/Ver - Negyedik könyv

A Ha/Ver kifordított szuperhős-sorozat a negyedik, egészen megvastagodott kötettel elérkezett a fináléhoz. A számról számra egyre keserűbb szájízt hagyó sorozat a zárásra összeszedte magát és teljesen vállalható módon búcsúzott hőseitől. Már amelyik, ugye, életben maradt.

Mark Millar alapötlete nem volt ördögtől való. A képregény-rajongó, nyüzüge, hétköznapi kissrác beöltözik egy zöld színű búvárruhába, majd fel-alá grasszálva New York utcáin szembeszáll a bűnnel. Az eredmény persze kiszámítható: Kórházi kezelések hosszú sora.

A kezdeti báj azonban, amely a szerencsétlenkedő Ha/Ver szárnypróbálgatásait jellemezte, hamar elillant. Az hétköznapi szuperhősök gyarapodó csapata lényegében csak idétlenkedésre és maximum arra volt alkalmas, hogy idős hölgyeket átkísérjen az utcán. Meg hogy fura maskarákba öltözzön.

A helyzet megváltozott, miután színre léptek az igazi szuperhősök. Akik mentesek ugyan a szupererőtől, azonban a kiképzésük alapján elitkommandósba oltott nindzsaként bárkivel képesek felvenni a harcot.

A képregény e két vonulata sikeresen kioltotta egymás hatását. Ráadásul Millar mindkettőt alaposan túltolta. A bohóckodás még valamivel elviselhetőbb is volt, mint Kis Dög (Hit-Girl), a 12 éves pszichopata bosszúálló folyamatos, apokaliptikus mértékű mészárlás-sorozata.

A Ha/Ver negyedik kötetében a hülyéskedés megmaradt, Kis Dög szerepét viszont korlátok (rácsok) közé szorították. Ami rögtön meg is mutatta, hogy mennyivel hatásosabban működött volna Millar műve, ha kezdettől visszafogja magát.

A negyedik rész tehát emberibb léptékű, lassabb felvezetésű és reálisabb. Dave Lizewski, aki tulajdonképpen még mindig a szuperhős-kiképzése elején jár, már akár több ellenféllel is képes felvenni a harcot… legalábbis, amíg jól tökön nem rúgják.

Persze Kis Dög immár kötelező jellegű vértől iszamós leszámolása így sem hiányozhat az utolsó felvonás végéről. Azt nyilván mindenki sejtheti, hogy ellenfélnek írmagja sem maradhat; most azonban mégsem kizárólag a korábbi részekre jellemző vérben tobzódásra helyeződik a hangsúly, hanem marad hely a többet ésszel, mint erővel elvének is. Kis Dög (és a szerző) jól átráznak párszor maffiózót és olvasót egyaránt. 

(És azért azt is jegyezzük meg, hogy az egyszeri olvasó valahogy mégis nagyobb elégtételt érez, amikor jelmezes hős, Kraftost éri el a végzete, mint amikor a könyörtelen maffiózót, Rocco Genovese-t.)

A Ha/Ver negyedik kötete kellemes meglepetés és méltó sorozatzárás, ami egyszer és mindenkorra megtanít minden kis vakarék képregény-rajongót arra, hogy nyavalyás mama kedvenceiből a büdös életben nem lesz álarcos bosszúálló. Ideje felébredni! Ha nem az anyatejjel szívtad magadba a nindzsucut, ha/ver, hát jobb ha maradsz otthon a seggeden és csak ábrándozol.

7.8/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Negyedik könyv
Fumax Kiadó. 2020. 216 oldal

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv
Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Második könyv
Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Harmadik könyv
Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Negyedik könyv

Ez is érdekelhet:

Rick Remender: Orgyilkos osztály 1.

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Harmadik könyv – Képregény – kritika

Ha/Ver - Harmadik könyv

Nos igen, ez igazából a második rész, csak a sorozatban előrébb vették a HitGirl című előzményt és beszúrták az első két gyűjteményes kötet közé. Mivel időrendben közöttük játszódik. Jó ötlet volt? (Már azon túl, hogy MINDIG baromság felrúgni az eredeti sorrendet.) Nem.

Itt el lehet olvasni, hogy miért. Az a kritika annak tudatában készült, hogy szerves folytatásról van szó, és így az természetesen el is hasalt. Túltolták rendesen.

No de akkor mi a helyzet a tényleges folytatással? El nem hiszed. Ezt is túltolták. Szóval, aki amiatt zsörtölődne, hogy a keverés-kavarás rendesen odaver a kontinuitásnak, az ne tegye. Nem érdemes, ez a rész még rosszabb.

Tulajdonképpen kár is volt vesződnöm ezzel a kritikával, majdnem elég lett volna belinkelni az előző etapról írtat és kész.

Ugyanaz a vérfürdő, ugyanaz a valóságtól elrugaszkodott, értelmetlen történet, amelyben a köznapi élet és a képregényes fantáziavilág egymásnak ütközik, és az előbbi veszít: egyszerűbben fogalmazva: komolyan vehetetlen az egész. Még képregényes szinten is. 

Vörös Köd, az előző rész ostoba fajankója visszatér, és kb. három hónap alatt behozva három évnyi növekedést, bosszút esküszik drága apukája gyilkosai ellen.

Hangsúly az ostoba fajankón. Egyszerűen nem hiszed el, hogy az a nyomorult képes volna ilyen mértékű bosszúhadjáratra.

Azt sem hiszed el, hogy felbérelt, profi verőlegények vígan lődöznék halomra a békés new yorki polgárokat, cuki kis ovisokat is beleértve. Hahó, 2011-ben járunk! Rudy Giuliani, mielőtt beállt volna Trump elnök cirkuszába bohócnak, azért helyre tette a Nagy Almát közbiztonság szempontjából. Szóval gépfegyveres ámokfutás farsangi maskarába öltözve: kizárt.

Mi van még?

Ja igen. Kis Dög legyőzhetetlen.

Ezenkívül talán még két dolog akad, ami megmenti a Ha/Ver harmadik részét a teljes befuccsolástól: Mark Millar párját ritkító kegyetlensége. Vannak a képregénynek ugyanis olyan momentumai, amik azért rendesen odavernek. A sok mészárlás közepette is mellbevágóak. Hogy mást ne mondjak Katie Deauxma-ra rendesen rájár a RÚD. (Elnézést.)

No és a történet vége is ügyes cliffhangerrel végződik. Eszi a kíváncsiság az egyszeri olvasót, hogy mi fog történni ezután. Miközben az is nyilvánvaló, hogy bármi is fog történni, ennél már csak mindenképpen jobb lehet.

6.7/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Harmadik könyv.
Fumax Kiadó. 2019. 192 oldal

Ez is érdekelhet:

Mark Millar: Jupiter hagytéka
R. Remender: Orgyilkos osztály 1.

James Ellroy: Perfidia – Könyv – kritika

James Ellroy: Perfidia

James Ellroy őrült zseni és kész. Több évtizedet feccölt gigantikus sorozataiba, melyek Amerika nagy korszakairól felállított kifacsart tablók. Mondják, az L. A. Quartett és az Underworld U. S. A. darabjaiban – Ellroy világában – minden összeesküvés valódi. Könyvei nem alternatív történelmi regények, csak majdnem. Szereplői jó része – az aviátor Howard Hughestől, a korszak ünnepelt színésznőin át hírhedt zsarukig – létező személy. Pontosabban azok fikcionizált változata.

William H. Parker százados a Perfídia főszereplői négyesfogatának egyik tagja később Los Angeles városának rendőrfőnöki posztját leghosszabb ideig betöltő rendőre. A könyvben Whiskey Bill, bigottan vallásos alkoholista. Ezzel együtt kb. a pozitív főhős.

Az L. A. Quartett és az Underworld U. S. A. darabjai remekművek. Világhír. Oscar-díjas film. Satöbbi.

A Perfídia, a MÁSODIK L. A. Quartett nyitó darabja. 1941. december 6-án indul, egy nappal a Pearl Harbor elleni támadás előtt. Minden adott tehát egy fincsi kis világháborús paranoiához.

Másrészről az, hogy MÁSODIK L. A. Quartett, ami több mint tíz évvel az első előtt játszódik, rengeteg visszatérő szereplővel, helyesebben azok fiatalabb énjeivel, az olyan mint amikor írsz egy előzményt valami nagy siker elé, mert csak. És előzmény szaga is van.

Persze Ellroy zseni, így az újabb rókabőr-lehúzás nem játszik (ahhoz egyébként is túl vastag a Perfídia). Viszont attól az a tény még tény marad, hogy korábban már kiérlelt, teljes pályát befutott karakterek fiatalabb énjei nem a jelenlegi életkoruknak felelnek meg, hanem cselekedeteikkel megelőlegezik későbbi önmagukat. És akkor itt erőteljesen KACSINGATUNK Dudley Smith nyomozó őrmester irányába.

Dudley CIMBORA ugyanis egy kvantumszámítógép számítási kapacitásával, egy tévedhetetlen orákulum előrelátásával, no meg persze egy könyörtelen isten erkölcsi aggályai nélküli halászik a bűnös Los Angeles zavaros vizein. Dinamittal.

Túlzás túlzás hátán. Persze, értjük. Pearl Harbor mindent felforgat. Amerika belép a háborúba. Elsötétítés. Az önkéntesek megrohamozzák a toborzóirodákat. Japcsi tengeralattjárók ólálkodnak a part menti vizeken. Mindenki dug mindenkivel. De akkor is.

Minderre rárakódik még egy réteg. Ellroy régi mániái: Los Angeles = Sodoma és Gomorra EGYÜTT. A zsernyákok lepipálják a gengsztereket. Senkit se érdekel, hogy ki a tettes. Csak az számít, hogy kire a legkönnyebb ráverni. Az összes filmsztár ribanc. Ha nem, akkor kurva. A drog hömpölyög az utcákon. A dílerek tejelnek a zsarunak. És a buliban mindenki együtt ropja Bugsy Siegellel.

Azt, hogy ez így együtt már sok, Ellroy is tudja. De nem érdekli. Rátesz még egy lapáttal: Dudley Smith tömi magába a benzedrint. Kábé napi száz darab az adagja.

De a Perfídia mégis működik. Krimiként is. Egy nappal a Pearl Harbort ért támadás előtt lemészárolnak egy japán családot. A négy főszereplő közül három zsaru, és nem hagyja őket nyugodni az ügy. Nem hagyja. Te persze már régen elengedted az egészet, csak olvasod és olvasod ezt a magával ragadó, hömpölygő morbid bűnkavalkádot. 

Vannak könyvek, amiket olvasva magad is intelligensebbnek érzed saját magadat. Na, ez pont olyan. A gyorsasága. A repkedő, rövid mondatok. A cinikus bennfenteskedés. Ellroy gúnyt űz még az áldozatokból is. (Morbid, de nagyon vicces.)

És persze magából is. Ellroy maga is régi játékos a mások házába történő betörés, onnan női bugyik eltulajdonítása, majd azok szagolgatása terén. (Ami azért elég ciki. Mégis hogy dumálod ki magad, ha elkapnak?)

Bugyiszagolgatásban a szerző lelki társa a könyv legtaszítóbb figurája. Aki amúgy megkapja a legpazarabb, már-már szürreálisba hajló jeleneteket.

De itt már nem is Ellroy írja a könyvet, inkább a könyv húzza-ráncigálja magával Ellroyt: Dudley farkasokkal társalog. Dudley vonyít. Prédikál. Értelmetlen, zavaros monológok. A többi zsaru lelkesen éljenez.

A négyes gyilkosság megoldása agyzsibbasztó baromság. A könyv utolsó 100 oldala agyzsibbasztó baromság.

Kérdés: Mi valószínűbb: hogy könyvírás közben elgurult Mr. E. gyógyszere VAGY hogy inkább ő is kétpofára zabálta a benzedrint?

Egyiket sem lehet kizárni.

Utánérzésnek viszont azért ez az egész nem is annyira rossz.

8.1/10

James Ellroy: Perfidia (Második L.A. Quartett 1.)
Jaffa Kiadó. 2015. 754 oldal

Ez is érdekelhet:

James Ellroy: Gyilkos az úton

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok – Könyv – kritika

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok

Mick Herron Az utolsó befutókkal „az utóbbi évek legszórakoztatóbb kémregényét” tette le az asztalra. Mondják. A fogatlan oroszlánokkal ugyanott folytatja, ahol az előbb említett végén abbahagyta: állkapcsát még mélyebben a zsánerbe mélyesztve.

Az utolsó befutók vicces volt. Legalábbis az eleje. De a tömény humor azért elég hamar elillant belőle. A második rész, amellett, hogy kémregényként is megállja a helyét, a humort is bővebben adagolja. Ehhez persze az kellett, hogy Herron most jóval többet szerepeltesse Jackson Lamb-et, a kémregény-irodalom züllött Dr. House-át, aki a könyvben nagyjából és egészében a humortényezőről saját személyében gondoskodik. (Jó, jó, Rodney Ho, a kémregény-irodalom Sheldon Cooperje is színre lép pár jelenet elejéig.)

Szóval Dr. House. Na hát ő egy igazi tapló. Lamb is egy igazi tapló – de ő emellett még láncdohányos, alkoholista, elhanyagolt, koszos és lusta dagadék is, aki a szükséges mértékűnél láthatólag (és hallhatólag) jóval több bélgázt termel. Amelyről tényről Herron sosem hagy minket megfeledkezni. (Fingom sincs egyébként, hogy miért.)

Lamb zsírrétegei alatt azonban nagyon halványan ott motoszkál némi maradék kötelességtudat, így amikor egy lecsúszott, hajdani hírszerzőt gyanúsnak egyáltalán NEM mondható körülmények között holtan találnak, mozgásba hozza az Utolsó Körben parkolópályára állított csapatát. A szálak Popovhoz, a hidegháború legendás szovjet cselszövőjéhez vezetnek. Vagy nem, mivel talán nem is létezett.

Jackson Lamb-nek (és a történet olvasóinak) ilyetén nagy szerencséje van, hogy az Utolsó Körbe delegált, a brit elhárítástól (MI5) kiszuperált társaság nem is olyan béna, mint amilyennek elsőre látszik. Van, akitől vetélytársa szabadult meg ármánnyal, van akinek csak pechje volt, valakit pedig antiszociális viselkedése miatt zsuppoltak ide. De egy kémregénybe mindannyian nagyszerűen passzolnak.

A Fogatlan oroszlánok néha altesti, néha rejtői humorig (lásd Az előretolt helyőrség) merészkedő komolytalankodásai ellenére is abszolút komolyan vehető kémtörténet. (De azért olvasás közben többször simán felröhögsz.) Az ironikus felhang és a hírszerzés belső működésének kikarikírozásában is john le carré-i hagyományok (lásd Kettős szerepben) továbbhordozója. Bár a vége, mi tagadás, talán túl bombasztikusra sikeredett.

A cselszövés, melyre Lamb rábukkan, először nem tűnik túl nagy jelentőségűnek. Aztán meg igen. Aztán megint nem néz ki egészen komolynak. És így tovább. Sajnos a legvégére pont a kevesebb fontosságú fokozaton áll meg a mérőműszer kijelzője, így talán nem leszel maradéktalanul elégedett a végeredménnyel. Lehet, az is zavar, hogy Herron könyvének szereplői nem tudják, amit minden profinak tudni illenék: a teljesen szükségtelen gyilkosságokkal csak a saját maguk dolgát nehezítik meg.

Persze a Fogatlan oroszlánok ezzel együtt is kivételesen egyedi kémregény. És ugyebár dr. House bunkó viselkedésén is milyen remekül szórakoztunk vagy 8 évadon keresztül.

8.2/10

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok (Utolsó Kör 2.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 383 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 6. – Ez nem a vég – Képregény-kritika

Orgyilkos osztály 6. - Ez nem a vég

Mihez kezdhet vajon egy képregény-sorozat, ami az eddigi felvonásaiban előre megfontolt szándékkal az összes szereplőjét megutáltatta olvasóival?

Nyilván új arcokat hoz be. Persze ők is mind problémás jelenségek, hajaj, de még mennyire, sőt igazi rohadék szemétláda is akad köztük titkon megbújva, mégis látszik közben Rick Remender görcsös igyekezete, hogy olvasóinak hányingerét legalább az ő esetükben minimálisra csökkentse. Sőt! Mi az, hogy csökkentse? 

Rick Remender – nem t’om, említettem-e már korábban (lásd Orgyilkos osztály 5. – Körhinta), hogy milyen alacsony színvonalon műveli a képregényírást ez a jóember? – nem átallja 180 fokos fordulattal visszataszigálni a sötét oldalról némelyik ocsmány teremtményét.

„Ejnye, bejnye, kinyírtál korábban pár tagot? Ugyan mit számít, én is kinyírtam egy csomót, de attól még jó srácok vagyunk.”

Nos, Remender, ez az ügyetlen kontár természetesen téved. Nagyon is számít. Hazug, kiszámíthatatlan, szociopata főszereplőinek szélkakasszerű jellemváltozásai ugyanis, ahogy eddig is voltak, most is teljes mértékben megalapozatlanok, emiatt pedig hiteltelenek is. 

Saya, a régi társaság egyedül megmaradt tagja, aki az eddigi hat rész alatt nem bújik ki a saját bőréből. Az övé az Ez nem a vég azon történetszála, aminek van füle és farka is (némi, A keresztapára hajazó beütéssel.) Cserében róla meg az derül ki, hogy szellemi fogyatékos – hiszen ki az az isten barma, aki egy vérengző vadállatoktól hemzsegő intézmény falai között naplót vezet saját & mások legféltettebb titkairól, amit ráadásul még egy olyan helyre kis szívecskés lakattal sem zár le, melynek a kulcsát a nyakában lógatva hordozhatná egy aranyláncon…

Az Orgyilkos osztály 6. etapjának mélypontja, immár szokás szerint Shabnam és gyomorforgató kompániájának partra vetett halként történő szánalmas vergődése. Shabnam – és láthatólag a szerencsétlen Rick Remender is – azt hiszi, azzal, hogy ha valami szánalmas faszkalap első helyen végez egy pontversenyben, onnantól majd ő fog diktálni a halálos tanok sulijában.

Tévedés! Minden suliban azok a kibaszott tanárok diktálnak! A diákok mindig csak szopnak!

Ha a sok hülyegyerek felfogná végre ezt az egyszerű tényt, a világ minden isije sokkal nyugodtabb hely lehetne.

És fentebbi tényen még az sem változtat, hogy az egy kifejletlen, félig elrohadt patkányembrió külső (és belső) jellemzőivel bíró Lin mester ócska, lezüllött kuplerájjá változtatta saját nagy múltú tanintézetét.

Az Ez még nem a vég című kötet még nem a vég. Hanem a vég kezdete. Igaz, az már vagy 5 rész óta folyamatosan tart.

6.9/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 6. – Ez nem a vég
Fumax Kiadó. 2021. 120 oldal

Mark Greaney: A szürke ember – Könyv – kritika

Mark Greaney: A szürke ember

Talán sohasem találkoztál volna a szürke emberrel, ha nincs a Netflix akciófilmje. De van, így aztán SEBTÉBEN megkaptuk a 2009-es sorozatindító könyvet, hangsúllyal azon, hogy sebtében, mivel jó pár pongyola mondat keveredett a villámgyors fordításba, meg olyan sületlenségek, mint például SAS erő. Nyilván osztag vagy egység helyett.

Ha azonban a kedvenc zsánered a bérgyilkosos thriller, így is örülni fogsz neki, hiszen ebből a fajtából nagyon kevés kiemelkedő darabbal találkozni, mint amilyen, mondjuk, a klasszikus Bourne-rejtély Ludlumtól vagy mostanában Gregg Hurwitz élvezetes X-árva sorozata. Tucatdarabokkal viszont tele a padlás.

A szürke ember valahol a kettő határmezsgyéjén foglal helyet, némileg beleolvadva a környezetébe. Ugyanis a címszereplő Court Gentry becenevéhez híven elég szürke alak.

A bosszúállós thriller persze elviszi a hátán a könyvet, hiszen sodró iramú, izgalmas, folyamatos akciókkal teli. A körítés viszont néha akadozóra sikeredik, mintha nem egy profi thrillerszerző írta volna, hanem inkább csak egy kezdő srác. (Mint ahogy tényleg ez is Greaney első thrillerje.)

A szürke ember saját maga jelenti ki a regény egy pontján, – mire már jelentős mértékben le van amortizálva szegény, – hogy a hírét némileg eltúlozzák. És ez így is igaz. A szürke ember ugyanis valahogy semmi olyant nem csinál az egész regény alatt, amivel bizonyítaná, hogy miért ő az legspeckóbb és leghatékonyabb bérgyilkos arc. Egy nindzsába oltott John Rambo. Ha meg mégis, akkor az ott eléggé hiteltelen. Pláne, hogy a főhős egyre ramatyabb állapotba kerül, ahogy halad előre rögös útján – és közben meglövik, megszúrják, megrugdossák, vakbélműtétet végeznek rajta autóvezetés közben (ő a sofőr), háromszor halántékon csapják egy teli marmonkannával, megtapossa egy tenyészbika és a bal heréjébe illeszti a fullánkját egymás után három lódarázs. (Lehet persze, hogy nem pontosan emlékszem minden aprócska részletre.)

És ráadásul mintha a szürke ember egész kicsit még mulya is lenne. No de hiszen azt már régóta tudjuk, hogy a legdurvább bérgyilkosok szíve igazából puha, mint a vaj. Elég, ha a fentebb már említett X-árvára gondolsz, de Stephen King Billy Summers-e is eséllyel kandidál közéjük. Ezek az aranyszívű srácok igazából mindig csak rossz emberek kobakját durrantják szét a messzeségből nagy kaliberű távcsöves puskával.

A bérgyilkosos könyvek/filmek legnagyobb kliséje, hogy aktuális főhősünket kirúgja a CIA. És mintha ez még nem volna elég, a felmondással együtt a kilövési engedély is mellékeli korábbi munkavállalója fejére. Sajnos Mr. Gentry sem kerülheti el e rossz sorsot. Viszont, más művekben legalább elárulják, hogy mégis mi az isten kalácsáért történik mindez. Itt nem. Kész talány. A jó Mr. Gentry rossz volt talán? 

Meglehet. Mark Greaney mintha kicsit saját magát is összezavarta volna a szürke ember pszichológiai profiljának készítése közben. A szürke ember ugyanis, ez a drága pofa, miután előbb készenlétis csapatokat segített kiképezni, rögtön azután egy huszáros oldalváltással kolumbiai drogbandáknak kezdett dolgozni. Sitten is ült némi mészárlásért. Csak utána ment át a CIA-hoz. Fura. Talán elfelejthették átvilágítani.

Szóval Greaney írása nem nélkülözi a logikátlan marhaságokat sem. Ha egy-egy pillanatra leáll az amúgy magával ragadó akció, akkor ott az írás hamar elkezd ügyetlenkedni. Ilyen például a szánalmasan közhelyes és hiteltelen társalgás Gentry és korábbi kiképzője között. De Szabó László, förtelmesen jellemtelen hazánkfia is egészen furára van megírva. 

És természetesen okkal említettem, hogy a szürke ember mulya. Na figyi, te némi tépelődések közepette randira hívnál egy csajszit rögvest azután, hogy a kiszemelt jelenlétében tépted le négy másik illető fejét? Ugye, nem? Rossz döntés, merem határozottan állítani… Néha egész egyszerűen csak hagyni kell a dolgokat leülepedni…

Greaney-nek sokkal jobban mennek a negatív karakterek. Floyd sokáig jól hozza a magától elszállt pofátlan nagymenőt – egészen addig, míg a szerző túlzásba nem esik és teljesen feleslegesen pszichopatává nem fazonírozza.

Érdekes kettősség, hogy míg a könyv szövege a főhősével egyetemben meglehetősen jellegtelen, addig helyenként váratlanul nagyon kellemes, cinikus humor kerül a sorok közé. 

Mark Greaney A szürke embert követően jelen pillanatig további 11 résszel bővítette sorozatát. Bízzunk benne, hogy a pörgős, akcióban dúskáló első rész után a folytatások levetkőzik számos kisebb gyermekbetegségüket. Mint ahogy maga a derék szürke ember is valamivel egészségesebb arcszínt kap.

7.3/10

Mark Greaney: A szürke ember
Agave Kiadó. 2022. 357 oldal

Ez is érdekelhet:
Stephen King: Billy Summers

Chris Carter: A nevem: Halál – Könyv – kritika

Chris Carter: A nevem: Halál

Még az is lehet, hogy szerencséd van a Robert Hunter-sorozattal. Elolvastál belőle vagy 3-4 közepes, önismétlő részt, eleged is lett belőle, de aztán még egy utolsó esélyt adtál neki az Egy gonosz elmével. Erre nem kiderült, hogy az a sorozat csúcspontja? (De.)

A folytatás, A nevem: Halál esetében így nem lehetett előre tudni, hogy vajon merre indul tovább a szerző, visszasüpped-e a középszerbe vagy inkább megpróbálja magát kicsit jobban összekapni és a megismételhetetlennek tűnő csúcsteljesítmény után megvariálja alaposan elkoptatott sablonjait.

A végeredmény inkább az utóbbi. A nevem: Halál pedig a Hunter-könyvek egyik legjobban sikerült darabja. Dacára annak, hogy nagyjából ugyanazon a nyomtávon halad, mint az összes korábbi könyve:

Például nyomozás helyett helyszínelés folyik. Vannak persze kihallgatások, egy-kettő mutatóban, a látszat kedvéért, és ezek igazából rendesen ki is vannak dolgozva. De a legtöbb idő mégiscsak azzal megy el, hogy Hunter és társa, García nyomozó végtelen ALAPOSSÁGGAL megtekintik a bűnügyi helyszíneket. Előbb hosszasan szemlélik a tetthely válogatott borzalmait. Aztán ugyanezt megismétlik a boncteremben. Alaposan elnyújtva. Minden egyes áldozatnál ugyanúgy. De még egy üres lakás átkutatásával is annyit pöcsölnek, hogy lassan meditatív állapotba kerülsz tőle.

Chris Carter módszere láthatólag az, hogy felskiccel egy nem túl hosszú és bonyolult történetvázat, majd ezt úgy elnyújtja, mint a rétestésztát. Például ugyanazt a tök mellékes eseményt több jelenetben  is képes szerepeltetni. Oldalakon keresztül húzza például, hogyan találja meg a polgármester titkárnője a gyilkos levelét. Aztán mindezt később elmesélik azon kevésbé szerencsések számára is, akik nem voltak jelen e felzaklató pillanatban. Míg te, az olvasó közben helyeslően bólogatsz: bizony, így történt, szóról szóra, pontosan így. Nahát.

Jó, de ez még csak hagyján. Egy nyomozás elvégre legyen alapos.

De Hunter és García ugyanúgy megdöbbennek szinte minden kurta fejezet végén, már vagy 6 könyv óta. Az ember azt gondolná, hogy már nem igazán lehet nekik újat mutatni, hiszen amilyen mákjuk van, folyton valami különösen ELVETEMÜLT sorozatgyilkost fognak ki. De nem. A feszültség nem lanyhulhat:

Hát ilyen nincs és mégis van!
És ezt így hogy!?
Há’ megeszem a kalapomat!
Jesszum, pepi!
Dicsak, buksi!

Mondják. Például. (Lehet, hogy nem pontosan emlékszem az összes ostoba megjegyzésükre.)

De folyton ugyanezeket olvasni egy idő kész röhej.

Chris Carter javára legyen szólva, azért mintha csappanóban lenne a túltolt álmélkodások száma.

Viszont, ha az Egy gonosz elme után azt gondoltad, Carter egészen biztos képtelen lesz újra előrukkolni hasonló kaliberű sorozatgyilkossal, akkor tévedtél. Sikerült. S most még a mögöttes pszichológia is stimmelni látszik – ami ugyebár a korábbi részek esetenként mondvacsinált tetteseinél hibádzott.

Ráadásul a Szörny dermesztő.

Különösen az dermesztő benne, hogy a légynek sem ártó, igazán jó embereket mészárol le – akiket lehetőséged van előtte rendesen megismerni. Köszönjük szépen, Carter úr!

A Hunter-sorozatnak mindig is egyik fő jellemzője volt a véres részletekben való elmélyült tobzódás. A nevem: Halál ebben is túltesz az előzményein. Ha gyengédebb LELKÜLETŰ vagy az átlagnál, hát jobb, ha neki sem állsz ennek a könyvnek, – ha csak nem vágysz persze egy jóféle kis kaszabolós-horror-élményre. Sarokcsiszolóval.

Chris Carter A nevem: Halál című könyve láthatóan annak a nyilvánvaló ténynek a sikeres felismerése, hogy mindig tökre ugyanazt nem lehet a végtelenségig eladni. Carter vette hát a jól bevált sémáit és elkezdte őket alaposan átcsiszolni.

8/10

Chris Carter: A nevem: Halál (Robert Hunter 7.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 311 oldal

Ez is érdekelhet:

Chris Carter: A keresztes gyilkos

1 6 7 8 9 10 18