Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. - Körhinta

Hogy rohan az idő! Véget ért a nyári szünet, kezdődik az új tanév a gyilkosok iskolájában!

Mármint azok számára, akik életben maradtak az előző kötetből.

Rick Remender, akinek esetében nem lehet ELÉGSZER hangsúlyozni, hogy mennyire pocsék író, valamiért úgy találta, jobb, ha az eddigi 4 rész főszereplő-gárdájának nagy részét kinyíratja. Miután (a bájos kis Sayát kivéve) sikeresen megutáltatta velünk őket mind egy szálig, talán már ő sem bírt jó szívvel saját elfuserált teremtményeire nézni.

No, de sebaj, jöttek új arcok. 

Kb. ugyanannyira kedvelhetők, mint az előző társaság. Nagyjából semennyire.

Amikor pedig egyikük számára kézbesítenek egy díszdobozos patkány-csontvázat, egy dolog teljesen egyértelművé válik: a siralmas magyar oktatási rendszer legótvarabb, herbálillatot árasztó szakiskolája is még mindig ezerszer jobb hely, mint a Lin mester által gründolt tanintézmény.

A folyamat, ahogy átlagemberek, azaz átlagos tinédzserek profi gyilkossá válnak, kellene, hogy e sorozat lényege legyen, de semmit ilyesmi nincs benne. A legtöbbjük már érkezéskor kész gyilkos, aki rutinból végez bárkivel. Ha pedig bugyburékol még bennük a felszín alatt némi normalitás, annak eltüntetéséről gondoskodik a leprás ember pöcsének kinéző Lin mester: futószalagon gyártva kis védenceiből a kiszámíthatatlan pszichopatákat, akik első év végén alaposan megtanulják, hogy amennyiben el akarják végezni ezt a nyomorult középiskolát, akkor a leghasznosabb dolog barátaik elárulása.

Most őszintén, te felbérelnéd bármilyen melóra kertásáson kívül Igort, Petrát vagy Shabnam-et?

Ha nem is basznák el a melót, tuti lekapcsolnák őket a feltűnősködésük miatt. És ki lenne az első, akit beköpnének? Lehet tippelni.

Annak ellenére, hogy ebben a részben felcsillan egy kevéske, az előző részekből fájón hiányolt humor, és virtuóz megoldásokkal is találkozhatsz, mint például az asztali szerepjáték alternatív univerzuma, az előzmények ismeretében mégsem leszel különösebben lenyűgözve. 

Talán ha elsőnek olvasnád ezt a részt, még meg is lennél vele elégedve. Ezzel szemben az ötödik részben csak újfent bebizonyosodik, hogy a Haláltanok sulija nem több egy papírdíszletnél. Igazából minden, ami lényeges, a sulin kívül történik. Ami pedig történik, azt már mind láttad a korábbi részekben.

Már megint kívülről ér utol valakit a múltja. Már megint egy rahedli ellenféllel kell elbánnia kis pajtásai segítségével.

És amikor egyik nebuló kapcsán a képregény ravaszul kétségek közt próbál tartani, hogy a sunyi gazember most akkor áruló…
vagy nem áruló… 
vagy mégis áruló… 
már csak közönyösen vállat vonsz: mert tudod, úgyis ki fog derülni róla, hogy MOCSKOS ÁRULÓ!

Az iskolában játszódó jelenetekben a „diákönkormányzat elnökévé” avanzsált Shabnam-et, a sorozat második legundorítóbb karakterét (az első természetesen a förtelmes Marcus), az utálatos, hazug és gyáva nyomorultat képtelenség egy pillanatra is komolyan venni. Az, hogy ennyi sehova sem tartó „képernyőidőt” kap, már megint csak Rick „Kutyaütő” Remender történetmesélői alkalmatlanságának bizonyítéka.

Olyan ez az egész érthetetlenül túlhypolt képregény-sorozat, mintha csak Remender őrült lázálma lenne, amiben semmi sem áll stabilan a valóság talaján. Tinédzser hősei számára nem létezik sem barátság, sem szerelem, sem erkölcs, csak talmi érdekek és értelmetlen törtetés. Az őket körülvevő erőszak a végletekig elborult és legtöbbször teljesen felesleges. Koherens tantervről meg egyáltalán ne is beszéljünk, mivel olyan sincs.

A képregény utolsó jelenete felteszi az i-re a pontot komolyan vehetetlenség tekintetében. Az akció sztárja nem más, mint a korábbi részek szánalmas bohóca, aki drogmámorban henteregte végig az előző tanévet, és csak teljes véletlenségből volt képes bárkit eltenni láb alól. Te elhiszed, hogy nem lőné tökön saját magát abban a szent minutumban, ahogy előrántja a stukkerét?

6.8/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta – Képregény-kritika
Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal

Stephen King: Később – Könyv – kritika

Stephen King: Később

Miért jó, ha az egyik kedvenc íród saját maga által bevallottan is grafomán? Hát mert futószalagon szállítja az irományokat. És miért nem? Mivel egy-egy Billy Summers után becsúszhatnak olyan kisregények is, amik, mondjuk, eredetileg a Hard Case Crime-sorozatban jelentek meg. Amelyek magukon viselik ugyan a szerző keze nyomát, de azért meglennél anélkül is, hogy elolvasnád őket.

„Mivel kissé ismerősnek tűnt, átmentem a sugárút másik oldalára, és megkérdeztem, mi a baj. Mármint amellett, hogy halott.”

James Cocklin gyerekkorától kezdve látja a halottakat. Ez kellemetlen és meglehetősen haszontalan képességnek tűnik – egészen addig, míg kénytelen nem leszel megtudakolni tőlük ezt-azt, amire kizárólag ők tudják a választ. Hova rejtették például az elektromos redőny távirányítóját vagy a gépkocsi-nyeremény betétkönyvet. Ilyesmi.

James édesanyjának, Tiának se jön rosszul a képesség, de akinek leginkább szüksége lesz rá, az Tia rendőr, khm, ismerőse. Aki egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba rángatja bele James-t. James számára pedig nyilvánvalóvá válik, hogy nem minden halott szelleme egyforma. Van, amelyik a többinél jóval gecóbb.

A Később című regényben minden megtalálható a Stephen King-féle szükséges hozzávalókból, de mindezekből éppen csak egy keveset kapsz: egy kissrác, aki kénytelen felnőni a feladathoz, az idős mentor, a kiismerhetetlen gonosz, vagy éppen a régi ismerős, aki lassacskán kifordul magából és genya lesz. (Ennél a pontnál King talán túlzásba is esett kicsit, mert a régi ismerős a hihetőnél valamivel NAGYOBB mértékben lesz genya.)

A Később című kisregény olyan, mintha csak lóhalálában végigszáguldanál az eseményeken. De ez talán nem is feltétlenül probléma mindenki számára, mert mindennek van füle és farka, hiszen a Mester, az a Mester, inkább csak némi hiányérzet léphet fel olvasás közben. Mintha a könyv csak szimpla ujjgyakszi lenne, amit talán elegánsabb lett volna összevárni egy másik, kisebb lélegzetű művel, mintsem ilyen LÓBETŰKKEL kiadni.

De amúgy nincs vele különösebb probléma, Kingnek a 70. életévét elhagyva is megy a természetfeletti (még ha nem is annyira rémisztő, mint amilyennek beharangozza) és remekül ír valószerű gyerekszereplőket, ráadásul mindezt úgy, hogy miközben olvasol, te magad is egészen intelligensnek érzed magad…

7.7/10

Stephen King: Később
Európa Könyvkiadó. 2022. 307 oldal

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv – Képregény – kritika

Ha/Ver - Első könyv

Már kétszer volt szerencsém látni a Ha/Ver első részét DVD-n, mire a képregény a kezembe került. Az első pár kocka alapján ki is derült, hogy a film majdnem szó szerint dolgozza fel az alapművet. Ezért először majdnem abba is hagytam. Másrészt viszont a képregény sokkal durvább. Ezért adtam neki még egy esélyt.

Számtalan okból kifolyólag lehet valakiből szuperhős. Legalábbis képregényben. Azonban van, aki csak simán céltalannak érzi az életét. Mint az átlagos, képregényimádó tizenéves Dave Lizewski, aki a netről rendelt búvárruhájában parádézik a 2000-res évekbeli, Guliani polgármester által a bűntől nagyrészt már megtisztított New York utcáin. Persze annyi rosszarcú azért még maradt, hogy párszor jól elagyabugyálják.

Bár szuperhős rengeteg akad, ritka az olyan közöttük, aki nem rendelkezik szupererővel. mint például Batman is. Vagy éppen Ha/Ver. Bár a Denevéremberrel szemben Dave Lizewski annyival előrébb tart, hogy az első alapos verése után a fejébe ültetett fémlemezeknek köszönhetően közepes mértékben ütésálló.

A sérülésekből való lábadozás mellett Dave éli azoknak a tizenéveseknek a mindennapi életét, akik sem túl nagymenőnek, sem túl lúzernek nem számítanak. Egyszóval teljesen átlagosak. A hétköznapok összeütközése az igazságosztóvá válás nehézségeivel számtalan tragikomikus helyzetet eredményez. És ez az egyik kiemelkedő erénye a Ha/Ver-nek. Átkozottul laza és vicces. Lizewski előszeretettel űz gúnyt saját magából is. Már a cinizmussal teli első jelenetből leszűrheted, hogy mire számíthatsz. (Pompás szórakozásra.) A szöveg ráadásul tele van geek-eknek szánt popkulturális és képregényes utalásokkal.

A mulatság csak fokozódik, amikor a nyüzüge, enyhén életképtelen Dave összefut egy valódi igazságosztó apa-lánya párossal, Vérprofival és Kis Döggel (hm, az eredeti Big Daddy és Hit-Girl valamivel talán jobban hangzanak.) Hit-Girl belépője hátborzongató WTF-pillanat, igazi képregényes csúcspont, olyan, mondjuk, mint amikor River a Firefly-ban elkezdi felfedezni igazi erejét. Csak még olyanabb.

Ha/Ver - Hit-Girl

Azonban a valódi igazságosztás – szemben Dave eszetlenkedésével – törött csontokat, repkedő szemgolyókat, palacsintává lapított rosszfiúkat és karddal félbeszetetelt agyakat jelent. Valamint heregolyóba vezetett villamos áramot. A filmverzióból a legdurvább inzultációkat szemérmesen kihagyták. Az eredeti képregény így sokkal naturalistább és durvább. És bár alapigazság, hogy az írott alapmű mindig jobb a filmváltozatnál, most mégsem ez a helyzet.

A képregényen belüli képregényes tiszteletadás két olyan facepalm szintű ostobaságot is eredményez, amik pont a célegyenesben aláássák a Ha/Ver addig nagyjából szilárdnak mondható felépítményét. Az, hogy a valódi igazságosztók, halálosan komolyan gondolva a dolgot, bevesznek a csapatukba két szerencsétlen balfaszt, továbbá Vérprofi és Kis Dög valós eredettörténete külön-külön is égbekiáltó marhaság. Utóbbi egyszerűen az egész addigi tevékenységüket értelmetlenné teszi. A filmből szerencsére mindkettőt kipurgálták, elkerülve ezzel a képregényéhez hasonló kínos mélypontokat, amelyek izomból rángatják le a Ha/Ver-t a középszer irányába.

7,6/10

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver – Első könyv
Fumax. 2018. 208 oldal

J. D. Barker: A hatodik éjszaka – Könyv – kritika

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Míg az előző két részben nagyjából tudtad, hogy hányadán állsz (a mocskos 4MGY a hunyó) a záró kötet esetében csak kapkodod a fejed. Az áldozatokat képtelenség követni, úgy hullanak mint a legyek. A korábbi főhős, Sam Porter állatira gyanúsnak tűnik, úgyhogy a szerepét teljesen át is vette az előző rész legfeleslegesebb szereplője, Poole ügynök.

Mintha Barker menet közben gondolt volna egyet és új irányt jelölt volna ki regényfolyamának, oldalra is rántotta a kormányt, aminek hatására a rakomány megdőlt és némileg összekeveredett.

Még Bishop is kezd átértékelődni menet közben nem utolsósorban a naplójának köszönhetően. De a sorozatgyilkosságot kísérő cselszövés egy idő után túlmegy a komolyan vehető szinten. A hatodik éjszaka nem annyira terjengős és túlírt, mint az eggyel megelőző rész, Poole ügynök például egész jól helyettesíti Portert a koncát nem eresztő nyomozóként, de néhány fordulat egészen felesleges és ostoba. Te például sorozatgyilkosként feladnád magad a fakabátoknak, hogy majd úgyis tuti meglógsz? Aztán feladnád magad még egyszer? Eh.

Túl sokan keverednek bele így vagy úgy Anson Bishop játszmáiba. Az, hogy egy sorozatgyilkosnak töméntelen követője akad, baromság. (Gondoljunk csak Red Johnra a Mentalistában vagy éppen az Egy pap vallomására.) Az ilyesfajta követőkkel csak a gond szokott lenni, összevissza pofáznak, olyasmiről, amiről egyáltalán nem kéne, no meg elbarmolnak mindent. Nagy mákod van, ha nem teljesen patológiai eset az összes.

Az első részre jellemző sötétség is odaveszett a sztoriból. A szereplők lényegében csak ide-oda rohangálnak országszerte mint a töketlen kutya.

Viszont most is a napló a legjobb része a könyvnek, ugyanúgy, mint korábban. És most szerencsére nem olyan kis kurtácska alibi-szöveg, mint az előző részben, hanem a saját lábán megálló történet, de sokkal követhetőbb, lineárisabb sőt átélhetőbb sztorival mint maga az anyaregény.

Bishop naplóján túl (amelynél amúgy is felvetődik a kérdés, hogy mi értelme volt egyáltalán ennyit körmölnie) még egy dolog tartja fenn az érdeklődést: az állandó bizonytalanság: na most akkor Sam Porter egy g*ci (P1G) vagy nem? Már az előző rész óta folyamatosan ezen agyalsz. Igazából két egész jó tipped is lehet arra, hogy miért baszkurálhatja annyit Bishop a szerencsétlen Portert. Ámde meglehet, hogy egyik sem fog bejönni.

7,4/10

J. D. Barker: A hatodik éjszaka – (A Négy Majom Gyilkos 3.)
Agave Könyvkiadó. 2019. 473 oldal

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. – Halj meg a kedvemért – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. - Halj meg a kedvemért

Így nem lehet vezetni egy iskolát, állítom, ahogyan azt Lin mester teszi! A tankerületnek előbb-utóbb lépnie kell valamit ez ügyben, és az a csak a minimum, hogy iskolaőröket vesznek fel az intézménybe!

Akárki akármit mond, elég nagy szívás anyag- és áruismeretből vizsgázni, de még mindig ezerszer kellemesebb, mint a Haláltanok sulijában évet zárni.

Ha nem állnak mögötted gazdag, de legalábbis hírhedt felmenők, simán a Patkányok között találhatod magad. A Patkányokat pedig kinyírják az első év végén. Egy egész napos dzsembori során. És ahhoz, hogy közéjük tartozz, az is elég, ha népszerűtlen vagy. Namármost egy középisiben, a 80-as évek San Franciscójában, ahol hemzsegnek a hátsó zsebükben 9 milliméteressel vagy szamurájkarddal flangáló góthok, punkok és gengszterrapper-ek, ráadásul szinte mindegyikük eszement, drogos kis anyaszomorító is, vajon ki a frász fogja eldönteni, hogy ki a népszerű?

Talán bizony az esténként feltehetően gyömbérteát szürcsölgető és Muszorgszkijt hallgató őskövület Lin mester? Lefogadhatod, hogy ő.

Szóval rohadtul érdemes meggondolni, hogy beadod-e ide a jelentkezési lapodat. Tételezzük csak fel, kilencedikben kicsit úgy érzed, hogy senki sem szeret téged és éppen egy depisebb időszakodat éled. Esetleg túltolod leheletnyit a herbált. Év végén meszeltek is neked. Mész a Patkányok közé.

De persze akkor is megszívhatod, ha a faterod maga személyesen dr. Fu Manchu. Egy sarokba szorított Patkány vagy egy eltévedt golyó és hiába vagy népszerű, véged. (Mondjuk, nem lennék Lin mester helyében, amikor közölnie kell a fateroddal a rossz híreket. De neked erre az időre már mindegy.)

Lin mester felelőtlen és teljesen alkalmatlan egy ilyen speciális tanintézet vezetésére. Eskü, egy kisegítő iskolát nem lenne érdemes rá bízni. A tankerület gazdaságisait már attól a szívroham kerülgetheti, amikor meglátják a szőnyegtisztításért benyújtott számlát.

A nyomorult, utálatos Marcus és a nála bolhafasznyival szimpatikusabb haverjai első évzárója a szokásosnál is fejetlenebbre sikerül. A mészárlások az iskola falain kívül folytatódnak. De hogy fogja megmagyarázni, kérdem én, a kifehérített ánuszrózsára hasonlító Lin mester a tanfelügyeletnek vagy az aggodalmaskodó szülőknek, hogy a szárnyai alá adott nebulók még be sem fejezték a sulit, de már 5-ös szintű körözés van érvényben ellenük? (Már ha éppen nem purcantak ki, ugye.)

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi előnnyel sem szolgál a Patkányvadászat. Nos, mivel a negyedik kötet végére csupán egyetlenegy olyan szereplő marad, akit nem gyilkolnál le te magad is megkönnyebbült sóhajok közepette, ha lehetőséged adódna rá (a csini kis Saya), hálát adhatsz, hogy innentől párral kevesebb nyomorult szarcsimbók ostoba képét kell megjegyezned.

Az, hogy erre az időre már jócskán rühelled a Haláltanok iskoláját minden oktatójával és tanulójával egyetemben, nem azért van, mert Rick Remender szar író, aki sehogy sem képes megkedveltetni szereplőit az egyszeri olvasóval. Azért van, mert Remender szar író és megutáltatja mindet.

Antihősei okkal és ok nélkül öldökölnek. Akit ki kéne nyírniuk, azt életben hagyják. Akit nem kéne, azt megölik. Elárulják a legjobb barátaikat. A szerelmeiket. Sorozatban. Általában a nagy semmiért.

Remender fő dramaturgiai fogása, hogy meg akar döbbenteni. Ezért szereplői kiszámíthatatlan és aljas húzásokkal élnek. De te soha nem döbbensz meg, csak simán egyre jobban utálkozol tőlük.

Az Orgyilkos osztály c. sorozat egyetlen maradék erénye a lepusztult San Franciscót és a kiszámíthatatlan őrületet aláfestő képi világ és a betorzult arcú folyamatos akció. Kérdés, mi lesz, ha ez utóbbiban is beáll egy kis szünet?

6.9/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4.
Fumax Kiadó. 2020. 116 oldal

(Kritika az előző kötetről.)

Szántó Dániel: Egy pap vallomása – Könyv – kritika

Szántó Dániel: Egy pap vallomása

Szántó Dániel nevével először egy könyvborítón találkoztam. Baljós előjel volt. (Ez volt az, ni.) Így aztán el is könyveltem magamban, hogy ha egyszer a kezembe kerül valami irománya, nyilván nem érdemesül többre, mint egy jó kis lehúzós kritikára. De csak félig lett igazam. (Na jó, kétharmadig.)

A könyv ugyanis olvastatja magát. Kb. a kétharmadáig. Ez nagy szó, mert a mostani magyar krimitermésből szinte egyetlen könyvön sem bírtam átrágni magam, leszámítva Cserháti Éva lehengerlőnek nem igazán nevezhető debütálását.

A sok, egyre bágyadtabb (pl. Fekete nap) skandináv krimi után felüdülés végre igazi tökös zsaruról olvasni. A hűvös, skandináv profizmus mélaságnak tűnik a túlhevült, folyton kanos és dugni akaró magyar zsernyákokhoz képest.

Horváth Viktor sztárnyomozó módszere kb. a Bábuk tánca rendőréjét követi: semmi különösebb pepecselgetés a nyomokkal, meg holmi (rövidre vágott) kihallgatásokkal, helyette támadnak az állandó hasznos felismerések. De a dolog így is működik.

A rendőrségi viszonyrendszer – bár hemzsegnek a yardon a túlpörgő primadonnák – nagyjából hihető. Persze csak nagyjából, mert a főszereplő és vetélytársa, a két összedolgozni képtelen egobajnok kicsinyes csatározása helyből megkérdőjelezi bármilyen rendőrségi munka hatékonyságát.

Azonban a könyv előrehaladtával az aggasztó jelek egyre inkább sokasodnak. Mintha a szerző képtelen lenne kordában tartani a sok különféle szálat. (Ezek közül több teljesen el is hal a végére.) A legelső aggasztó jelzés, mikor Szántó kb. 50 oldallal előbb véletlenszerűen bedobja egyik áldozat nevét, – azelőtt, hogy a nyomozás egyáltalán eljutott volna hozzá.

Továbbá minden kicsit felszínes. Túlbonyolított. A gonosz például MINDENT tud. A bűnügy viszont totálisan hiteltelen. A szerző roppant átgondoltan saját magát is megcáfolja az indítékkal, miután szereplői a leghatározottabban konstatálják, hogy a bizonyíthatatlan nem bizonyítható. Majd mégis nekirugaszkodnak, hogy ennek ellenére mégis csak jól bebizonyítsák. Azonban a várható eredmény olyan kicsi mintán alapul, nyomorult két főn, baszod, hogy te is tudod előre, az egész nem fog érni egy kalap szart sem.

A főhősök ellentmondásos, dr. house-osan bunkó, ámde hatékony karaktere ideig-óráig azért fenntartja az érdeklődést. Azonban a vaskos és túlírt könyv már fentebb jelzett kétharmadánál a szerző észrevehetően kezdi elveszteni a kontrollt az írás felett. Jönnek az egyre slendriánabb és értelmetlenebb fordulatok. A saját korábbi viselkedésüknek ellentmondó, sorozatban ellágyuló és meggárgyuló karakterek.

És megérkeznek a felesleges, sehova sem tartó jelenetek is. Jó példa erre a süket szövegeléssel kitöltött tévés interjú, vagy a még ennél is értelmezhetetlenebb főpolgármesternél tett látogatás – Tarlós István egy jóvalta kifinomultabb alteregójával.

De a non plus ultra, midőn Budai Viktor, a rendőrség ásza, legféltettebb titkának kilocsogásával porig alázza főnökét, az országos rendőrfőkapitányt… majd megy tovább a jelenet, mintha mi sem történt volna…

Közben azt veszed észre, hogy az addigi izgalmas és sodró lendület mély értelműnek meg magasztosnak szánt, de amúgy közhelyes és lapos szövegelésbe fullad. Meg, így a 21. század elején, már érthetetlenül komolyan vett vallásos maszlagba.

A főgonosz momentán egy vicc. A segítője szintén. Két nyomorult balfasz. Közben kíváncsian tűnődsz azon, hogy az Úristen természetét firtató nagy kísérletükhöz mi a lószar szükségük van a zsernyákok bevonására??? Azért, hogy sittre kerüljenek a végén? Nem igazán derül ki. Mintha, mondjuk, te otthon titokban robbanószert szeretnél kotyvasztani, de közben jó előre felnyomnád magad a 112-n…

Az erőfeszítés, mellyel Szántó Dániel meg akarja haladni a bűnügyi regény átlagát, sajnos csupán átlag alatti eredményt képes szülni.

6,7/10

Szántó Dániel: Egy pap vallomása
Alexandra Kiadó. 2020. 517 oldal

Stephen King: Billy Summers – Könyv – kritika

Stephen King: Billy Summers

Billy Summers bérgyilkos. De, figyi csak, jó bérgyilkos. Hót ziher, hogy csak olyant tesz hidegre, aki meg is érdemli.

Billy korai nyugdíjba készül. (A munka jól fizet.) És bevállal még egy utolsó melót, ám olyan feltételekkel, amiktől te, aki nem vagy bérgyilkos, az arcodat kaparászod idegességedben: beépül egy kisvárosi lakóövezetbe & egy irodaházba, ahol írónak adja ki magát. Hónapokra. Mindent teleszemetel a DNS-ével meg az ujjlenyomataival és csak az nem készít vele közös szelfit, akinek nincs hozzá kedve.

(Az úristenit neki, Mr. King, használja ön az eszét?!)

Szóval az alapötlet béna. A sztori pedig alapjában véve nyílegyenes és elég vékonyka is. De figyelj csak, te mégsem érzed annak. Nem hiányolod még a folyamatos akciót sem. Mégpedig azért, mert a mester, Stephen King elemében van.

(És most nem kontárkodik bele a könyvbe fiacskája, az igyekvő Owen sem, lásd Csipkerózsikák.)

És ezzel még csak nem is a természetfelettire célzok, ami teljességgel hiányzik a Billy Summers-ből (leszámítva az egyetlenegy pillanatra bevillanó Panoráma Hotelt természetesen.) Hanem arra, hogy King átkozottul jó író.

Noha a történet lassú és meditatív, de mégis átkozottul izgalmas, és te folyamatos aggódásban vagy olyanok miatt, hogy például, na most bukik le, csórikám, na most szívja meg, na most rázzák át, na most lő mellé etc. Komi, nem tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami ekkora mértékben képes folyamatos feszültség alatt tartani, ráadásul mindezt komolyabb fordulatok nélkül. Nagyon kifinomult írás, na.

Közben Stephen King vidáman hódol kedvenc témájának, a vidéki Amerikának, amely olyan, amilyen, de azért az emberek alapvetően jók, még azok is, akik arra a félhülye, narancssárga hajú bohócra szavaztak.

És persze King elárulja, – ha már egyszer főhőse is nekilát, – hogy miért is olyan átkozottul jó mesterség az írás: totál feldobódsz tőle, ember, és feleded összes búd-bánatod.

(Ezt sajnos nem tudom érdemben megerősíteni, én csak firkálgatok itt unalmamban.)

A könyv elején még lehetnek olyan gondolataid, hogy nyúlik a felvezetés, mint a rétestészta, mert hát nyúlik is, azonban amint Billy elsüti a flintáját, minden sínre kerül. Aztán feltűnik Alice is, és onnantól már nincs az az érzésed, hogy a mester húzza az időt. Pedig a könyv tempója ugyanolyan komótos marad. Az a pár akciójelenet éppen csak a habot jelenti a tortán. Ráadásul mindegyik hiteles, visszafogott, semmi túlzás nincs bennük; Billy korántsem sérthetetlen, így szorítasz is érte rendesen, nehogy baj érje.

Mer’, ugye, azért az tudnivaló, hogy ha egy bérgyilkos bevállal egy utolsó melót, ott valami gubanc tutkó akadni fog.

Pláne, ha egy profi bérgyilkos nekiáll igazságot tenni, ahelyett hogy lelépne balfenéken. (És névtelenül bejelentést tenne a rendőrségen a tudomására jutott galádságokról)

Úgyhogy onnantól kezdve csak reménykedhetsz, hogy Stephen King nem ríkat meg jól megint, ahogy az szokása neki.

8.2/10

Stephen King: Billy Summers
Európa Könyvkiadó. 2022. 470 oldal

Ez is érdekelhet:

Mark Greaney: A szürke ember

1 8 9 10 11 12 18