Fáklyaként gyulladnak ki a brit honpolgárok. A Tüzes Hóhér lobbantja őket lángra, miután bevonszolja őket egy-egy kőkörbe. Egy kis spéci égésgyorsítót is loccsant rájuk. Nagyon rejtélyes az egész. Csak egyvalaki nyomozhatja ki az ügyet, mégpedig Washington Poe őrmester, az angol rendőrség legnagyobb ásza. De ő sajnos pont fel van függesztve. Sebaj, a Tüzes Hóhér elintézi, hogy mindenképpen visszavegyék, és így legyen valaki, aki majd jól megnehezíti az ő dolgát.

Miért az ironikus felhang?

Mert W. S. Craven debütáló regényének az alapjai ugyan nagyjából rendben vannak, viszont jócskán lenne még róla mit legyalulgatni.

Washington Poe önmagáért való önfejűsége az egyik ilyen. Egy bűnűgyi nyomozás olyan, mintha tandem-kerékpároznál. Azonban az egyik biciklista – ez lenne Poe – folyton másik irányba akar menni, mint mindenki más. Craven alapelve, mely szerint a szakszerű rendőri munka képtelen eredményeket elérni, kizárólag az öntörvényű zsenik tudják a komolyabb bűnügyeket megoldani, baromság. (Egyben tiszta Mentalista.) Regényével folyamatosan saját magát cáfolja, hiszen Poe semmi olyasmire nem jön rá, amit a többi zsernyák ne tudna kiókumlálni.

Poe rohangál, mint a töketlen kutya, tekintet nélkül a következményekre. Ha te lennél a főnöke, két nap után áthelyeztetnéd a közlekedésiekhez.

Emiatt A Bábuk tánca nem az a sima nyomozgatós krimi, ahol a szereplők szépen módszeresen követik a nyomokat, hanem az a fordulatos fajta, ahol mindig történik valami izgi. Ebben nagy segítség maga a Tüzes Hóhér, akinek a rengeteg gyilkolászás mellett még arra is jut ideje, hogy különféle rejtvényekkel szórakoztassa a rendőrséget, egyúttal sok hasznos információval megkönnyítve a bűnüldöző szervek dolgát és segítve őket a saját maga kézre kerítésében. De hát, ő tudja.

A rendőrségi nyomozás imitációja egyre ügyetlenebb fordulatokat eredményez. A nyomozást eltéríteni kívánó, megfoghatatlan „befolyásos emberek klikkje csak az egyik ezek közül.” A lényeg, hogy Poe a saját feje után mehessen.

Hősünk segítőtársa, a vagy Asperger-szindrómás, vagy csak sima nebáncsvirág Tilly Bradshow ugyan arra nem képes, hogy főnökét visszafogja, de cserében legalább gondoskodik az érzelmekről. Poe felé irányuló törődése a könyv kevés jól eltalált részei közé tartozik. Míg azonban a helyenkénti túlzott érzelmesség belefér, Poe védelmező fellépése többször túlzott erőszakot, ezáltal hiteltelen jeleneteket eredményez.

De Craven ezt a szálat sem képes végigvinni, nemhogy a könyvsorozat többi részére, de már a jelenlegi kötet második felére sem jut elég muníciója. Tillyből sima, átlagos geek lesz, oszt csá.

A történet egyik „ikonikus” jelenetében amúgy Tilly, a 200 IQ-s adatmágus kinyomtat 800 oldalt és a falra aggatott lapokon végez adatelemzést – a számítógépe helyett. De itt már csak alig hüledezel, mert a nagy kapkodásnak már korábban meglett az eredménye. A csörtető Poe képzettársításai egyre jobban elrugaszkodtak a valóságtól.

Amikor Poe kitalálja, hogy ki a gyilkos, már csak legyintesz. Mert ugyanabban a szent minutumban kitalálhatod te is, és még csak meg sem kell erőltetned különösebben az agytekervényeidet.

A könyv utolsó negyede sima dögunalom. Fárasztó ötletelések, sőt ötletcunamik és zseniális megvilágosodások váltogatják egymást. No meg erőltetett és kacifántos magyarázatok, amelyek a folytatásnak is jó előre megágyaznak.

A fene se érti, hogyan kaphatta meg Craven ügyetlen első regényéért a brit krimiírók Arany Tőr-díját, ha már a kezdésbe is félig beletörött a bicskája.

6.8/10

M. W. Craven: A bábuk tánca
Lettero Kiadó. 2020. 400 oldal

Senkit ne tévesszen meg a borítóra pingált „női pszichotriller” jelzés. Ez nyilván csak arra szolgál, hogy a krimiirodalom műfajának legaljáért rajongók bepakolják a táskájukba vásárolgatás közben. Ha már ugye, női szerző és női főhős… És milyen jól teszik amúgy, ha belerakják! A könyv, jóllehet NEM női pszichothriller, hanem krimi, határozottan a jobbak közül való.

Sidney Rose Parnell, a poszttraumás stressz szindrómával küzdő iraki veterán vasúti zsaruként próbál helytállni a hétköznapokban. Ami nem könnyű, ha állandó rémálmaid és látomásaid vannak. Egy brutális gyilkosság hatására azonban Sidney Rose rákényszerül, hogy magasabb fokozatba kapcsoljon.

Egy kompetens nyomozót pedig (helló, Bosch, helló, Reacher) mindig szívesen követ az ember. Egy sérült, kompetens nyomozót pedig még a szívébe is zár. És bár Sidney Ros eléggé elcseszett, a bűnügyet mégis biztos kézzel fejti fel.

Persze a könyvben azért felbukkannak a jól ismert klisék is: a zsaru, akinek nem igazán kéne, de azért juszt is beleavatkozik a nyomozásba. Vagy az előbb-utóbb menetrendszerűen felbukkanó személyes szál, ami a bűnügyhöz kapcsolja a nyomozót. Ez utóbbit szerencsére sikerült jól beilleszteni a cselekménybe. Parnell múltja a gyilkossági nyomozással párhuzamosan kezd kibomlani, de csak apróbb részleteket kapunk, a nagyobb képhez várnunk kell a további kötetekre.

És természetesen hatalmas plusz pont jár Sidney Rose és az ugyancsak PTSD-ben szenvedő K9-es keresőkutya, Clyde szeretetteljes kapcsolatának bemutatásáért. Valószínűleg minden állatbarát szíve megmelegedik e jelenetek olvastán.

Egyedül a fejezetek eleji bevezetők zökkenthetnek ki a könyv ritmusából. Igazából semmi szükség rájuk, hiszen ugyanarról szólnak, ami a szövegben szépen adagolva elhangzik. Tetejébe el is ütnek az alapszöveg szikárabb stílusától. Ezek olvastán tényleg egy bugyuta, lelkizős thriller juthat az olvasó eszébe (ld. Borsa Brown: Végzet).

De szó se róla! Ezzel együtt A vér a síneken még mindig a legjobb krimi, amit ebben az évben olvastam. Sőt valamivel több is, mint krimi, mivel pont a kellő mértékben dúsítják akciójelenetek. Pl. a kihallgatás Sidney Rose konyhában simán képes arra, hogy még a vérnyomásodat is megemelje.

A könyv vége viszont túlságosan akció-orientált az addigi nyomozgatáshoz képest. Már-már tényleg egy tökös Jack Reacher-regénybe illene inkább ez a szenvtelen, bosszúállós hentelés. De aztán amint olvasol tovább, rájössz, hogy nem is válik annyira történet kárára, sőt inkább jól feldobja azt.

8.2/10

Barbara Nickless: Vér a síneken – Könyvkritika (Sidney Parnell 1.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 468 oldal
—
Kritika a következő részről:
Holtpont ((Sidney Parnell 2.)

Don Winslow 20 éven át dolgozott a mexikói drogkereskedelem monumentális tablóját felállító trilógiáján. A két előzményben, A drogháborúban és A kartellben végigkövethető, hogyan veszi át a drog egy teljes ország felett az uralmat, egészen addig, míg komplett városok néptelenednek el és évi tízezrekre rúg a halálos áldozatok száma. Az alaposan meghízott befejező részben az események és a szereplők több határt is átlépnek.

Art Keller 40 évig vesződött a mexikói drogiparral. Előbb mint kezdő DEA-ügynök, a mostani lezárásban pedig immár mint a Kábítószer-ellenes Hivatal vezetője. A droggal szembeni harc azonban olyan, mintha egy seprűvel próbálnád visszatartani az óceánt. Kiszedsz a játékból egy-két nagykutyát? Jön helyettük tíz másik. Saját kezűleg durrantod főbe főbe El Patrónt, a kartell fejét? Kitör a káosz és minden csak még rosszabb lesz.

Az Adán Barrera halála utáni utódlási harc olyan, mint egy királydráma. Trónok harca, csak kokainnal. Meg heroinnal. És fentanillal. A darabokra hullott kartell erős embereinek árulásokkal és cselszövésekkel tarkított küzdelme a könyv legstabilabb és legizgalmasabb része. Az aktív játékosok között immár a drogkereskedők Instagramon és Youtube-on edződött 3. generációja.

Te meg tippelgethetsz, hogy melyik lesz a befutó.

Több oka is lehet annak, hogy a két eddigi résztől eltérően Winslow miért vitte át a cselekmény jelentős, és a könyv előrehaladtával egyre meghatározóbb részét a határ amerikai oldalára. Az első nyilván az, hogy az az ámokfutás, amit A kartellben bemutatott, überelhetetlen. Amúgy meg a Zéták által elindított extrém erőszakhullám azóta a mexikói mindennapok része lett. Pont.

Másfelől az USÁ-ba beköszöntött az ópiátválság. A drogkartell pedig megérezvén az új idők szelét, a kokainról visszaállt a heroinra. És árban aláment a receptre kapható opiátalapú fájdalom-csillapítóknak. A drog az amcsi külvárosokból beköltözött a kertvárosba.

És akkor a fentanilról még egy szót sem ejtettünk.

Ha mindez nem lenne elég, 2017 januárjától a Fehér Háznak új lakója lett. Egy nárcisztikus szociopata, akinek minden második szava orbitális baromság – vagy éppen nettó hazugság. Winslow láthatóan nincs elragadtatva ettől a fejleménytől sem. A könyvbéli Dennison, a twitter-huszár el presidente ingatlanban utazik. A mexikói drogkartell pedig, amely mindig nyitott egy fincsi kis pénzmosásra, kinyújtja csápjait a new yorki ingatlanpiac irányába…

Nem a legelegánsabb megoldás politikai meggyőződésből, és ellenlábasunk megrugdosása céljából belehelyezni őt, vagy legalábbis az alteregóját egy tényalapú bűnregénybe, még akkor sem, ha a való életbéli történések, mint a Trump elleni különféle vizsgálatok, jelentős hasonlóságot is mutatnak a könyv fordulataival. A könyv ezen része, – bár maguk a jogi és politikai machinációk és Keller már-már don quijote-i szélmalomharca a maga nemében izgalmasak, – azért eléggé ingatag lábakon áll. Az egyetlen jelenetet, amelyben Dennison maga is megjelenik, – a könyv legsutább jelenete amúgy – áthatja a szerző zsigeri utálata.

Másrészt viszont az amerikai társadalom végletes polarizalódásának bemutatása erősíti A határ korfestésre törekvő jellegét. Csakúgy, mint a drog-kereskedelemmel összefüggő számos határterület, úgy mint a bűnbandák, a börtönviszonyok, az illegális bevándorlás, a belföldi droghelyzet részletes ábrázolása, beleértve ez utóbbiba a már tucatnyi krimiben látott, és így elég kevés újdonsággal szolgáló maffiába való beépülést is.

A főtéma viszont emiatt egyre jobban elhalkul, és a könyv végére, úgy tűnik, minden más – de leginkább az amerikai aktuálpolitika – jóval fontosabbá válik. A sok túlzottan elnyújtott, vagy az esetenként egyenesen feleslegesnek érzett mellékszál miatt a történet egyre szétfolyóbbá válik. Sean Callan és Nora Hayden visszahozatala az első kötetből már egyértelműen az abszolút erőltetett kategóriába tartozik. (A szabályt erősítő kivétel ez esetben a guatemalai kisfiú, Nico odisszeája a mára már eléggé betorzult amerikai álom irányába, amely önmagában is megálló (kis)regény a (nagy)regényben.)

Így aztán megtörténik az a csúfság is, hogy a Winslow csupán a regénye végén észbe kapva zárja le a sokáig hanyagolt, de amúgy legjelentőségteljesebb fő szálat, ami így olyan hatást kelt, mint egy sebtében odamázolt epilógus.

Winslow-nak egy nagy szerencséje van: átkozottul jó író. Gyors, pörgős, intelligens, helyenként csúfondáros prózát ír, a történet fordulatos, a karakterek megkapóak. Mi több, a negatív szereplők közül is simán fel tudnál sorolni kapásból vagy ötöt, akit észrevétlenül megkedveltet veled.

A szerkezeti problémák ellenére A határ azon ritka könyvek egyike, amire ráillik a letehetetlen, sőt a lebilincselő jelző is. A rengeteg összefonódó szálon hömpölygő esemény egyértelmű látleletét adja annak, hogy a drog, ami fél Dél-Amerikát már sikeresen tönkre vágta, immár egyenesen az Egyesült Államokra fenekedik.

És a helyzet egyre csak romlik és romlik.

8.2/10

Don Winslow: A határ (Drogháború 3.)
Vinton Kiadó. 2019. 896 oldal

Az már nem Don Winslow sara, de a fordításba bizony jó pár bibi belekerült: elütések, kimaradt szavak, ésatöbbi… és az még csak oké, ha a szereplők visszatérő jelleggel váltogatják egy-egy párbeszéden belül a tegeződést a magázódással, mert hát miért is ne. Na de amikor már egy mondaton belül is, az már kicsit tényleg fura…